Mikor határoztad el, hogy óvónő leszel?

Általános iskolás koromban már tudtam, hogy ezt szeretném. Eleinte tanító néni akartam lenni, mindig iskolásat játszottam. Később elhatároztam, hogy inkább óvó néni.

És jó döntésnek bizonyult?

Az óvodások nagyon közel állnak a szívemhez, mindenképpen jó döntés volt.

Jól gondolom, hogy ez a feladat elhivatott embert igényel? Mi az, amit a leginkább szeretsz a munkádban?

Az ártatlan gyerekarcokat reggelente, amikor érkeznek. A sajátosan megfogalmazott kérdéseiket, a kedves válaszaikat a kérdésekre, az álmos szemecskéket a délutáni alvás után. A feltétel nélküli szeretetüket, a ragaszkodásukat. Szeretem, hogy én mutathatok meg nekik először valamit, vagy én magyarázhatok el nekik valamit. Hogy tőlem hallanak először bizonyos meséket, hogy amit én mondok, az otthon is „szentírás”, és sokszor anyát és apát is kijavítják, mert azt az óvó néni nem úgy mondta. Nem tudom elképzelni, hogy lesz olyan, amikor nem kell bemennem az óvodába. Azt nem szeretném. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor nem második otthonomnak éreztem az óvodát, hanem az otthonomnak. Ez akkor volt, amikor nekem még nem volt saját gyermekem.

Úgy tudom, hogy számos továbbképzésen vettél részt, és egy évig Németországban is éltél.

Igen, valóban kint éltem egy évig, és a Waldorf pedagógiát tanulmányozhattam a gyakorlatban, egy waldorf óvodában. Sokat tanultam, és mindaddig alkalmaztam is a tanultakat, amíg az óvoda ahol dolgozom egyházi fenntartásba nem került.

Mindig ebben az óvodában dolgoztál?

Igen, itt vagyok a kezdetektől, sosem volt másik munkahelyem. Valószínűleg az utolsók közé tartozom, ma már ez általában elképzelhetetlen.

Volt olyan gyermek, akit sajátodként tudtál szeretni?

Igen többen is. Valamiért az elesetteket, a hátrányos helyzetben lévőket mindig nagyon szerettem. Amíg nem volt saját gyermekem, mindet örökbe akartam fogadni.  De persze

mindnek volt szülője, akik nem mondtak volna le róluk, mert bár nehezebb körülmények között éltek, de a gyermeküket ők is szerették. Így hát nem tehettem mást, mint igyekeztem jó óvó nénijük lenni.

Mivel foglalkozol még az óvodában?

Régóta bábozom, (régebben a városi Galibák bábcsoport tagja is voltam), szeptember óta pedig én vezetem a bábjátékkal foglalkozó munkaközösséget az óvodában, az óvodai bábcsoportot. Több kolléganőmmel rendszeresen megörvendeztetjük a gyerekeket, meséket viszünk színre, és előadjuk azokat. Általában csak a mi óvodánkban, de korábban előfordult, hogy hívtak minket máshová is mikuláskor, vagy egyéb alkalmakkor.

Mesélnél olyan történeteket, amik az ovisokkal estek meg?

Szívesen, de csak név nélkül.

Az egyik kicsi sírva jön hozzám árulkodni, látszik, hogy nagy megrázkódtatás érte. Ijedten kérdezem tőle, hogy mi történt? Mire azt feleli: A barátom rám kiabált. És mit kiabált? Azt hogy NE! Miért mit akartál csinálni? Le akartam önteni vízzel!

Ez nagyon vicces.

Szoktál találkozni volt óvodásaiddal?

Igen, gyakran. Az első óvodásaim már 34 évesek. Van, akit megismerek, de volt már olyan is, hogy rám köszöntek, de fogalmam sem volt arról, hogy ki, olyan sokat változott a gyermekkori önmagához képest. De mindig nagyon jól esik, ha megismernek. A régi szülőket hamarabb megismerem, ők kevesebbet változtak az évek alatt.

Mi az, ami a legnagyobb élményed, vagy legszebb emléked?

A legszebb, ami valaha történt velem, hogy a saját gyermekem óvó nénije lehettem. Egyben ez az időszak volt a legnehezebb is. Ha például az anyák napi ünnepre gondolok, ahol én vezettem az ünnepséget, és te meg engem köszöntöttél, hiszen neked én voltam az anyuka. Teljes kettészakadás volt. Vagy amikor este a kádból kikiabáltál, hogy óvó néni! Na, olyankor nem tudtam, hogy jól tettem-e? Persze ez is elmúlt, és most már tudom, hogy nagyon jól tettem, mert mindazokat láthattam, amit más szülő nem lát. Hogy hogyan barátkozol másokkal, hogyan játszol az óvodában, mit tudsz már. És persze fontos, hogy most, -már szinte felnőttként-, te is szívesen emlékszel vissza erre az időre, szerinted is jó volt.

De nagyon sok kedves dolog történt, amire szívesen emlékszem. Mostani kedves élményem, amikor egy búcsúzó kis óvodás, aki már egy kicsit tudott írni, saját ákombákom betűivel búcsúlevelet írt nekem, és beleírta, hogy mennyire szeret, és sosem fog elfelejteni. Vagy egy másik, aki beszokni készült az óvodába, első napon, amikor jött az anyukája érte, ebéd előtt, éppen a homokozóban játszott. Meglátta az anyukáját, és mérgesen oda szólt neki: Hát te meg minek jöttél? Menj haza! Majd EZ vigyáz rám! Természetesen az „ez„ én voltam.

Mesélnél még néhány vicces, vagy aranyos történetet?

Az egyik kis ovis meséli, hogy láttak egy sünit, és almát akartak neki adni, de nem ette, csak az epres csokit, mire a barátja megszólal: „Nem csodálom!”

Egy másik: „Én imádom a tejfölös tésztát, csak nem szeretem rajta a tejfölt!”

Egy párbeszéd: „Ugye az embert az Isten találta fel?” Mire a barát:„Igen, de a házat, azt nem, mert azt Ádám, meg Éva.”

A nagyobb magyaráz a kisebbnek: „Majd te is leszel öt, aztán fél öt, meg hat éves, és te is elmégy iskolába. Mert úgy jön, hogy négy, fél négy, öt, fél öt, és hat.

Ketten játszanak: (Hentesüzletet nyitnak, mérik a húsokat)„Ez a néni csirke, ez meg a bácsi csirke”.  

Ebédnél:„Én milánói nélkül kérem a sajtot!”

A játékelrakáskor: „Nem kapok annyi levegőt, hogy rakodjak!”

Az egyik kicsi büszkélkedik, hogy ő már tudja mikor született, mire a másik: „Én kétszázba, vagy százba születtem!”

Kérdezem az egyik kislányt: „Most mi lesz veletek ebben a nagy hóban, hogy mentek kirándulni?„Nem tudom, szerintem mind a négyőnknek meg kell tolni, apa meg ott vezetgél!”

Van még?

Igen, gyűjtöm ezeket a történeteket, amit meghallok, mindig leírom, sok évre visszamenőleg megvannak. Legyen egy olyan is, amit Te mondtál:

„Anya! Én láttam ám, hogy nem is küldted el a mikulásnak a levelemet, mert ott van a táskádban!”

Ó: „Dehogynem kislányom, nem jól láttad, az már a válasz, amit a mikulás írt, csak ugyanolyan papírra írta, mint amilyenre Te a leveledet.”

Imola: „És mit írt a Mikulás?”

Ó: „Hát azt, hogy mindent hoz, amit kértél.”

Imola:”Igen, csakhogy én azt írtam, hogy mindegy mit hoz, mert mindennek örülni fogok!”

Természetesen a levél elolvashatatlan volt, hiszen nem tudtál írni, úgyhogy nehezen tudtam volna a tartalmát megállapítani.

És végül egy aranyos, amiben az iskolátok is szerepel:

Az egyik kislány mondja: „A tesóm már iskolába jár!”
A barátnője kérdezi: „Melyikbe, a Németh Lászlóba?” „Nem, a magyarba!”

                                             Szabó Imola