Pedig ez nem igaz. Ott voltak, megtörténtek és életünk részét képezték. ezek az apró dolgok melyeknek nem tulajdonítunk jelentőséget. De vajon ez igaz? Igaz lehet az, hogyha valami pici az jelentéktelen?  A hangya, a lepke, a madár is pici. Picik, kicsik, mégis a hangya szorgos munkával ellátja magát és társait, egy pillangó szárnysuhintását a világ minden pontján lehet érezni, míg a madárének akár egy bódító érzés melegséggel tölti el az emberek lelkét egy napfényes reggelen. Mennyivel más érzés mikor a madarak dallamaira, a napfény cirolgatására ébredünk fel. Ilyenkor egy furcsa, borzongató, zsibbadásszerű érzés fut át fejünk búbjától apró lábujjainkig, mely szavakkal leírhatatlan. Úgy érezzük szívünk mérföldes nagyokat dobban, miközben lelkünket egy melengető, kellemes, mégis zavarba ejtő érzés járja át. Az élet ekkor újra feléled és, mint egy dühödt vadállat, egy beindított gépezet utat tör magának; mindent elsöpörve, mint egy sebes tornádó. Szóval vajon tényleg jelentéktelenek ezek a dolgok? Nem hiszem… kívülről aprók, de értelmük hatalmas akár az a hegy, mely a fellegeken túl ér. Hiszen ez a hegy is ott áll magában tetejét gondosan igyekezve elrejteni elölünk, mert ha meglátnák, teljes egészét elveszítené misztikuságát, hatalmát. Az emberek erőt, hatalmat, isteni létet nyilvánítanak neki; ő „az átjáró a holtak s élők birodalmának” mondják.  

Néha az emberek elhaladnak egymás mellett, s észre sem veszik hány száz, ezer vagy millió ember vált élete részévé, csupán egy röpke tizedmásodpercre is. Olyan ez, mint egy feltételen rajongás valaki iránt, mikor hajunkat ugyanolyanra vagy hasonlóra vágatjuk, festetjük be, mint ő. Ott marad rajtunk és emlékeinkben. Nem vész el, nem is tud elsárgulni és lehullani, mint egy elsárgult falevél a fáról. Nem… ez ott marad, de végül megunjuk s eldobjuk, végül ő is a feledés sűrű, szinte már tapintható, vattacukorszerű, ragadós homályába vész. Ez a homály nem édes, keserű akár egy citrom. S mikor megízleljük, szemünket összeszorítva próbáljuk elfelejteni azt a borzalmas ízt. Hogy sikerül-e? Magam sem tudom… de azt tudom, hogy mikor régi fotók nézegetése közben, miként az a kegyetlen, nosztalgikus, bódító érzés veszi át a hatalmat; ilyenkor az idő megszűnik létezni. Nincs más rajtam és az emlékeimen kívül semmi. Egy dimenzió ez; ez az a hely, ahol az elfeledett emlékeimet tartom, hol az a bizonyos ragadós, keserű vattaszerű homály nem létezik… S hirtelen elmosódott arcok, kezek és emlékek bukkannak fel előttem. De kik azok az emberek? Ott vannak és valamikor életemnek pici részét képezték… és most ott vannak velem egy képen s nem tudom kik ők. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán értették e nyelvemet vagy, hogy néztem-e a szemükbe, vajon gondoltam e valamire mikor megláttam őket? Nem… mindezek elvesztek, mintha nem is léteztek volna soha. Elvésznek a feledés sűrű ködébe, de hatásuk nem tűnik el, olyan ez, mint a tiszavirág. Életük ugyan rövid, de az alatt a röpke idő alatt új életeknek, új generációnak szintúgy pici életét készítik elő. Ők is picik és létük egy szempillantásnyi idő, de hogy jelentéktelenek is? Nem…

Néha az emberek elhaladnak egymás mellett, s észre sem veszik hány száz, ezer vagy millió ember vált élete részévé, csupán egy röpke tizedmásodpercre is.  Néha viszont, vannak emberek, akik nem vésznek el, akik ott maradnak velünk, mint a fenyőnek a levelei, mely télen is gondosan takarja be a fát, mintha védeni próbálná a fagytól.  Ezek az emberek nem tizedmásodperces pillanatok. Nem, ők sok-sok pillanatból állnak össze és el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire befolyásolják életünket, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást… De vannak közöttük olyan emberek, akik sötét aurájukkal elrontják életünk apró pillanatait. Mint a viharos eső, mely villámlásaival és mennydörgéseivel röppenti szét emberek tucatjait, némítja el madarak dallamait, s rombolja le gyermekek kacajait egy verőfényes délutánon. Egyaránt érnek bennünket kellemes és borzalmas hatások, és mi ott állunk mindennek a közepén. Képzeletünkben úgy éljük át mindezeket, mintha egy virágokkal teli, szelíd, sűrű réten lennénk, hol a puha virágok közé leborulva a kemény földön feküdvén a nyugalom és béke járja át testünket, s lelkünket. S azok az  apró virágok óvóan ölelnek át minket megvédve a nap perzselő sugaraitól, a szél borzongató suhintásaitól. De a gyomok…. azok a gaz növények gyorsan nőve belepik a gyönyörű rétet. Óvni, ápolni kell a virágos mezőt, hogy azok is védeni tudjanak minket. Ilyenek azok a hozzánk közel álló emberek is… Néha túl sok jelentőséget tulajdonítunk a jelentéktelennek, míg a pici, apró dolgok fontossága a homályba vész. Néha a röpke pillanatok jelentősége elvész, pedig vannak idők, mikor a tizedmásodperces pillanatok többet érnek, minden nagyobb pillanatnál. Mikor a rövid ideig látott emberek nagyobb hatással vannak életünkre, mint a mindennapi létünk    során    velünk lévő személyek.

Pincérnő a kávéházban

Az óra hangos csörömpölése, a macska szirénaszerű nyávogása és a rosszullét, kedvtelenség mámora veszi őt körül mindenegyes reggelen. Nem telik el úgy nap, hogy az a borzalmas rosszullét, a keserű fojtó íz szájában ne lenne. Minden reggel ugyanúgy kezdődik  el s nap ugyanúgy nyugszik le. A szürke, monoton hétköznapokból nincs menekvés számára. Úgy érezte egy ördögi kör végtelen körforgásába csöppent, melyet nem tudott, hol kezdődik el, s hol végződik. Múltak a napok, a hetek s tétlensége csak tovább nőtt. Az idő megszűnt létezni, az emberi arcok összemosódtak, hangokat már nem hallott és lassacskán úgy érezte már gondolkodni is alig tud. Nem volt menekvés az élet szürkeségeiből… Tudta, hogy már nem bírja visszafordítani az időt, hogy minden másképpen legyen, hogy minden pont ugyanolyan legyen, mint régen. Nem létezet számára a jelen és a múlt, s már végképp nem tudta, hogy van e jövő. Úgy érezte, hogy egy sötét helyen van, ahol már szinte tapinthatóvá vált a sűrű, fekete homály, ahol a magány és szorongás érzése hatalmába keríti. Így lassan megfojtva őt. S senki sem kérdi „Mi a baj?”, „Mi lett veled?”. Ő kiált: „Segítség!”, de ezen a félelmetes helyen még egy árva lélek sem hallja csilingelés szerű, síró, kétségbeesett hangját. Nem maradt más számára visszhangzó hangján kívül semmi. A kínt és szorongást már alig bírja magában tartani. De mit tehetne? Ha elmondja, szülei csalódnának benne, barátai nem figyelnek rá. Kinek… kinek mondhatná el? Ott maradt egyedül, és a szomorúságán, kitaszítottságán kívül nem volt más társasága.

A macska éles, visító nyávogása törte meg gondolatmenetét. Mélyet sóhajtott, s hagyta, hogy a fülledt, meleg, büdös és szúrós levegő beáramoljon testébe. Az a maró, kellemetlen érzés mégis örömmel töltötte el, hiszen úgy gondolta megérdemli ezt a fájdalmat. Unottan nézett a fürdőszoba tükrébe és bágyadtan bámulta azt a furcsa arcot, mely visszatekintet reá. Beesett arc, sápadt, karikás szürke szemek, fakó szőke hajzuhatag. Nézte magát a tükörben, miközben újabb és újabb gondolatok jutottak eszébe. Vajon az ő szemei mit árulhatnak el a többieknek? Életuntság, szenvedés, fájdalom? Mégis egy apró, alig-alig látható pislákoló fény ott csillogott szemeiben. Szinte kiáltotta, üvöltötte tekintette, hogy: „Segítség! Én nem akarom, hogy így legyen vége!”. De azt az apró fényt a körülötte lévők nem vették észre. Még képes volt szemeikbe mosolyogni, és nevetni velük, de lelke legmélyén kérdőre vonta őket. „Nem látjátok, hogy szükségem lenne rátok? Miért nem figyeltek rám?”

Megengedte a csapot, mely egy halk alig hallható nyikorgó hangot adott ki magából, mintha nem akarná, hogy ezen a korai reggelen is használják. A langyos víz egyenletesen ömlött ki az apró tárgyból, mely mégis engedett annak a láthatatlan erőnek, amelyik újra munkára bírta. A víz egyenletes csobogása megnyugtatta őt. Ez a hang mindig emlékeztette munkájára, mely az egyetlen kiutat jelentette számára. A kellemesen meleg folyadék táplálóan hatott rá. Újra visszatért belé az élet. Elzárta a csapot, mely ugyanolyan nyikorgással elállt, ezzel is újra jelezve felháborodását, hogy felverték mély álmából. A nő lassan a felemelte tekintetét és nézte, amint az apró vízcseppek gondosan potyognak vissza a mosdókagylóba. Képzeletében szinte hallotta, amint az apró cseppecskék hangosan, nagy örömmel térnek vissza szeretett helyükre. Vajon fájt nekik, hogy oly hangosan és sebesen rohantak vissza otthonukba? Nem… nem hitte. Úgy képzelte el, hogy a boldogító hazatérés öröme elfeledette velük érkezésük fájdalmát. Apró, buta gondolat volt ez, mely őt mégis megnyugtatta és boldoggá tette, ha elképzelte a hazatérő vízcseppeket. Halvány, szelíd mosoly jelent meg arcán, miközben látta, hogy már nem ugyanaz a nő tekint vissza rá. Haját gyorsan kifésülte, majd szorosan felkontyolta. Nézte a feszes kis kontyocskát, mely mindenegyes reggelen ugyanúgy pompázott.                                                                                                                                                                                                    
Végig mérte fürdőszobáját, mely valahogy most máshogy nézett ki a szokottnál.  Rendezetlen volt, mocskos, a padlón szanaszét hevertek ruhái; és a törölközök is hasonló sorsra jutottak. S már nem is emlékezett rá, mikor mosta ki utoljára őket. Mindennap friss, új öltözéket aggatott magára, de ha így halad egy idő után nem lesz mit felvennie. Újra mélyet sóhajtott, miközben tekintetével még egyszer körüljárta a piciny helység           zugait.
­­­­­ –  Ma végképp fel kell takarítanom! – mondta. Hosszú, vékony ujjait finoman rátette az egyik fiók kilincsére, majd lassan mintha attól rettegne valami hirtelen kiugrana onnan, kinyitotta. Ott bent szorosan fészkeltek smink felszerelései, és az egyetlen olyan dolgok a házban, melyek még megőrizték régi formáikat.  Különféle szépségápolási krémek, púderek, alapozók gondosan elhelyezett sorra tárult elé. Apró, cseresznyepiros ajkai mosolyra húzódtak, miközben szeretett dolgait figyelte. Talán még nem is annyira régen szerette őket, és örömet lelt bennük. Manapság még ezek az apró, pici tárgyak sem tudták felvidítani, pedig mindenegyes rezdülésre a kicsi dobozozok egymásnak ütődtek, mintha csak boldog visításban törtek volna ki a szeretett személy láttán. Örömtáncaik azonban soha nem tartottak egy rövid percnél tovább, hiszen ugyanazok az ujjak, melyek éppen csakhogy egy pillanatra megmutatta nekik a külső világot visszazárta őket a sötétségbe. Már el is feledte mikor használta őket utoljára, de még emlékezett rájuk. Igen, még emlékeiben ott élnek az apró szeretett tárgyainak képe, hiszen még nem telt el úgy nap, hogy akár egy röpke pillanatra is, de ne tekintsen rájuk egy apró pillantást. Maga sem tudta igazán, miért teszi ezt. S talán észre sem vette, de a gondosan sorba rendezett szépségápolási termékei arra emlékeztették, hogy milyen is volt ő még nem is olyan régen. Ilyenkor szívét melegség töltötte el és a remény pislákoló lángja újra felébresztette benne az életet. Mégis egyúttal megmagyarázhatatlan szomorúság is átjárta teste minden porcikáját. Az, hogy mindennap legalább egyszer pillantást vett a fiók titkos rejtelmeire egyszerre arra is ráébreszti, hogy az élete ezen része csupa álca és   színjátszás.
–  Egy hazugság az életem! – kiáltott fel keserves hangon, majd egy gyors mozdulattal kiviharzott a fürdőszobából. A hálószobája, melyet régen friss rózsaillat járta át, és mely oly tiszta volt, hogy a látogatók be sem merték tenni még csak a lábujjhegyüket sem, nehogy egy apró kosz is kerüljön a szépen feltakarított padlóra, most egészen máshogy festett. Hatalmas fehér ágya beágyazatlanul hevert a szobában, körülötte használt papír zsebkendők és különféle papír fecnik gazdagították társaságát. A tárgyak összesúgtak a háta mögött, miközben elhaladt mellettük. Magán érezte szemrehányó tekintetüket, de ő ezzel nem törődött. Ruháit gyorsan magára kapkodta, táskáját vállára kapta s gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, mielőtt még meghallhatná az      otthoniak panaszkodását.

Fényes nap volt az a bizonyos nap, s még maga sem sejtette mi minden vár még rá. A meleg szellő odaadóan simogatta arcát és amerre ment madarak dalai kísérték útját. Az volt az érzése, hogy ez a dal neki szól, ez a szép idő csak azért van, hogy felvidítsa… S valóban egy röpke pillanatra elfeledkezve minden gondjáról széles mosoly ült ki arcára. Szögkelésszerű léptekkel haladt munkahelye felé, mely nem volt messze otthonától. Talán tíz tizenöt percnyi időt vett el mindennapi sétája. Habár voltak napok mikor a vártnál több ideig tartott a megszokott út. Egy nagyvárosban lakott, hol az emberek nem ismerték egymást, hol senkit sem érdekelt ki vagy és honnan jöttél. Mindenki ment, sietett dolga felé, és még csak egy pillanatra sem néztek a másikra.  Az emberek elhaladtak egymás mellett… a mai nap azonban más volt, mint a többi. Alig látott egy eltévedt lelket is az utcákon, az autók hangos dörömbölése is elhallgatott. Mintha csak ő létezne egyedül ezen a reggelen, de ezt ő egyáltalán nem bánta. Most      minden róla       szólt…

Gyermeki hang:      
                                              
Hirtelen valami súlyos teher nehezedett a kislány mellkasára. Légzése egy pillanatra nehézkesé vált, miközben a mellette fekvő plüssmackója aggódó szemekkel tekintett a gyermekre. Lassú és megrázó pillanat volt ez a pici játék számára; többször is átfutott agyán vajon mi lenne vele, ha gazdája eltűnne mellőle. Talán a padláson végezné? Esetleg a szemetesben? Vagy más gyermekek szorítanák őt esténként mellkasukhoz és érezné, amint meleg leheletük már-már perzseli bundáját? Hallgatnia kellene azoknak apró szívük dobogását? Nem… ő ezt nem akarta. Nem akarta más gyermekek könnyeit felitatni bundájával, nem akarta őket megvigasztalni sem, egy esős, félelmetes éjszakán. Őt csak ez az egyetlen kislány érdekelte. S mint egy válaszképpen gondolataira a plüssmackó védekezően átkarolta a mellette fekvő gyermeket. Az a nagy valami, ami még az előbb a kislány mellkasán üldögélt most hangos puffanással érkezett a földre. De mit sem zavarva ez őt; újra felugrott az ágyra és hatalmas, nyálas nyelvével végig simította gazdája arcát. A kislány gyorsan magára húzta a takarót, miközben kis teste remegett az izgalomtól. A paplan alól elfojtott kacagás hangja szűrődött ki.  Egy újabb nap volt ez, melyet a játékainak, édes kis kutyájának és egyetlen legjobb barátjának, a macinak szentelhetett. A gyermek halk kacagása egyre erőteljesebbre váltott, majd hangos nevetés zaja töltötte be a szobát.   

Ablakában a függöny nem volt elhúzva, így engedve be a helységbe a napnak sugarait. Talán a kinti állatok is meghallották volna a kislány édes kis csilingelő hangját? Nem tudni, de azt látni lehetet, amint az apró testű lények finoman oda szállnak az ablakpárkányra és ottan dalra fakadnak. Talán a véletlen műve, talán nem, de az a csilingelő gyermeki hang és a madarak énekei tökéletes párosítást alkottak. A két hang elválaszthatatlan volt egymástól, és ha az egyik is akár csak egy pillanatra is elhalkult volna, elrontotta volna ezt a tökéletes kompozíciót. De lassacskán a tökéletes muzsika elhalkult, és a hatalmas utcákat, az apró szobát már nem töltötte be az előbb még oly erőteljesen szóló alkotás. Most üresen tátongott mindkettő, miközben a bene lévő tárgyak feszült figyelemmel kísérték végig az eseményeket. Nem akartak lemaradni egyetlen egy hangról sem… de az égi zene elcsendesedet.

Az apró gyermek gyors mozdulattal lerántotta magáról a takarót, majd ugyanazzal a lendülettel kiugrott ágyából. Pici, puha lábai tapintását szinte alig érezte meg a padló. Először apró lábujjai érintették a földet, majd finom talpa következet és végül a kislány egész súlyával a parkettára nehezedett. Lépései olyan puhák, olyan szelídek voltak, hogy a padló még csak egyszer sem reccsent meg, mintegy panasz képen a durva, vad járkálásokért. Nem… a gyermek olyan volt számára, mint egy finom, könnyű pihe. S pont ezért a falak, a padló és a benne lévő tárgyak óvták, védték gazdájukat, nehogy egy hirtelen feltámadt szél felkapja őt s gyorsan, elrabolva tőlük más felé vigye. Vagy talán maga a szél sem vinné el őt máshova? Nem, valószínűleg nem így tenne. Megtartaná magának, hogy mindenegyes reggelen, délutánon, és éjszakán hallgathassa, miként komponálnak a madarak és a gyermek egy tökéletes, megnyugtató muzsikát. Hirtelen újból felcsendült a gyermeki nevetés, s a nagyközönség újra rá fordította figyelmét, s feszülten hallgatták a kislány szólamát. Mindenki nézte és mindenegyes mozdulatát árgus szemek kísérték nyomon. A polcokon sorakozó játék babák, plüssmackók nem akartak még csak egyetlen egy hangról sem lemaradni. Megpróbálták emlékezetükben elraktározni az égi zene mindegyes szólamát, hogy amikor csak akarják visszajátszhassák kedvenc dallamukat. S újra felcsendült az égi áldás, mely az előbb egy röpke pillanatra elnémult. S a madarak tucatjai újra rázendültek az előbbi zenére és újra játszották azt közönségeiknek. S mindenki csendben, feszült figyelemmel hallgatta azt a mennyei szimfóniát. Az előbb még szunnyadó állatok, a polcon lévő játékok, a levegőben szálló porszemek, az apró kis bogarak most mind-mind a gyermek felé fordították tekintetüket. Az apró gyermek kacagva, boldogan szorosan mellkasához szorította mackóját és puha lépteivel az ajtó felé vette az irányt. Lábujjhegyre ereszkedett, pici kezeit rátapasztotta a kilincsre, majd egész testsúlyával az ajtónak támaszkodva kitárta azt. Lábait a kint elterülő puha, meleg szőnyegre tette majd halk léptekkel édesanya szobája felé vette az irányt.

Nem laktak nagy házban egy két szobás kis lakást bérelt ki az anyja a szörnyű tragédia után. De a ház önmagában nézve otthonos, hangulatos és kimondottan szép volt. A lakás egy éppen elegendő méretű nappalival rendelkezett, melyben egy világos barnás színű szekrénysort, egy kerek hasonló színben pompázó asztalt lehetet látni. Ezeken felül egy barackvirág színű kanapét hozzá illő hatalmas, puha fotelekkel, melyek annyira csalogatóan néztek ki, hogy az ember akarata ellenére is arra gondolt, milyen jó lenne most egyenes oda futni hozzájuk és hangosan belevetni magát a puha fotelbe. A padlót, és a többi térségét is egyaránt, kivéve a fürdőszobát, puha, selymes, meleg fehér színű szőnyeg borította. A nappaliból egy kicsi főzőkonyha szerű rész nyílt s az előbbi helységgel egyaránt ez volt a másik hely, mely nem volt beborítva szőnyeggel. Az házlakók barátai, rokonai néhol talán furcsa szemmel tekintettek a nőre, hiszen nem értették, hogy a szép padlóburkolót miért is kellett neki egy ilyen drága, és kényes szőnyeggel ellepnie. Azzal viszont mindenki egyetértet, hogy a ház ettől még hangulatosabbá vált, és olyan melegséget árasztott magából, mely azonnal magába szippantotta az embert s soha többé nem eresztette el. Ha bárki belépett az ajtón nemcsak a nappali fenséges látványa, de egy hatalmas, tisztán csillogó üvegajtó panorámája tárult elé. S az üvegajtót egy bíbor színű sötétítő függöny takarta el, de maga az a törékeny tárgy is rejtegetett valamit. Háta mögött egy közepes méretű lekerekített szögletű erkély tátongott, melyet illatos, színes virágok leptek be. Ha beljebb ment jobb oldalról egy hosszú folyosót pillantott meg, melyből három szoba nyílt ki. Legelőször a fürdőszobái, egy kicsivel beljebb a gyermek alvóhelye, mely a nappali után a második legnagyobb helység volt a házban. Végezetül a folyosó legvégén, szemben a betévedt idegennel egy ajtó helyezkedet el, mely egy közepes termetű hálót rejtegetett. Maga a falak színei világos kávébarna színűek voltak, s így az egész házat egy megmagyarázhatatlan isteni fény lengte körül. A betévedt idegen, aki lehetet akárki, egy ismerős, rokon, vagy éppen egy barát, de még az is lehet, hogy valóban egy elveszett láthatatlan lélek, elragadtatva, megtisztelve érezte magát, miközben érezte, hogy különös megnyugtató érzés járja át testét. Talán magából a házból áradt az a megnyugtató érzés vagy a bent lakókból? Senki sem tudta igazán… de az biztos volt, hogy mind a lakás mind a benne élők tökéletes harmóniát alkottak egymással, akár a gyermek és az ablakon nyugvó madarak dalai.

A gyermek gyorsan irányt változtatott és balra vette útját halk, puha lépteivel, mikor megérezte a házban szétáradó kellemes illatokat. Ebből arra következtetett, hogy mamája már elkezdte megcsinálni reggelijét, esetleg már készen is van vele s csak arra vár, hogy ő felébredjen, és együtt neki láthassanak. Míg megtette azt a rövid távolságot a szobájától egészen a konyháig elképzelte magában az örökösen látott pillanatot, mikor anyja kedves mosollyal a száján főz, takarít s közben bársonyos hangján kislányához beszél. De a mai reggel más volt, mint a többi. Most minden olyan szokatlanul különös volt, mintha valami ismeretlen erő behatolt volna és elragadta volna azt a meleg érzést, mely a házból áradt. A gyermek orra hirtelen valami kellemetlen, bűzös szagra lett figyelmes. S mikor a kislány oda ért a konyha küszöbére; nagy hatalmasra nyílt szemeivel tekintett fel édesanyjára. Azonban most valahogy máshogy nézett ki a megszokottnál. Arcán a gondterheltség látszódott, valamit alig hallhatóan motyogott orra alatt, s a reggeli fenséges illúziója is eltűnt, mikor látta az oda égett ételt.

Hosszas percek teltek így el, mikor a nő a nagytakarításba belefeledkezve észrevette lányát, amint az ott áll mellette és nagy barna, kíváncsi szemeivel reá tekint.
– Éhes vagy, ugye? – kérdezte a nő bársonyos hangján, miközben arcán egy kedves, szelíd, halvány mosoly jelent meg. A gyermek nem válaszolt a kérdésre csupán nézte, méregette anyját, miközben számtalan gondolat futott át agyán. Arra próbált rájönni, hogy vajon, mi történhetett, ami miatt a mai reggel most másképpen indult, mint a többi. Talán ő csinált valami rosszat, vagy valaki más settenkedett be házukba és tette tönkre szeretett anyja munkáját? Nem tudott rá jönni a valódi indokra és, ezért fürkészően tekintett a nő hatalmas zöldesszürkés szemeibe. Azonban ott sem találta meg a választ. A nő gondosan igyekezte elrejteni valódi érzelmeit lánya elől, nehogy az bármit is megérezzen ebből a rossz helyzetből. Mindenegyes nap azon volt, hogy a lehető legtökéletesebb életet varázsoljon kicsi porontyának, hogy az még csak egy apró hiányt se érezzen soha egyetlen egy percben sem. Pontosan ezért mindenegyes reggelen ugyanazzal a szelíd mosollyal nézett az apró gyermekre, mint régen sok-sok évvel ezelőtt. Habár az érzés mintsem változott azóta, sőt szerette, gondoskodása csak tovább fokozódott, de az elfojtott érzelmek hálója néha belepte őt. Szerette volna elmondani, hogy miért élnek csak ketten ebben a házban, hogy miért nincs itt Ő, de úgy érezte, hogy még ezt nem teheti meg. Talán csak még nagyobb fájdalmat okozna, talán csak feltépné a régen begyógyult sebeket. S miközben gyermeke arcát figyelte arra gondolt, talán csak ő az, aki még fel sem tudta dolgozni, hogy Ő már elment. Még voltak esték, mikor sírt utána s mikor arra gondolt, vajon mit követet el, mikor elhagyta őt, gyermekét és az egész világot? Hogy vajon ő és kislánya miért érdemlik meg ezt? Folytonosan a válaszokat kereste, de azok soha sem jöttek el. Eddig fenn bírta tartani a tökéletes látszott, de az a mai furcsa reggelen összeomlott. Micsoda idegen kéz mesterkedése ez?!
– Tegnap, mikor jöttem haza láttam egy barátságos kis kávéházat, ahonnét fenséges illatok áradtak. Szeretnéd, ha ma reggel inkább ott reggeliznénk? – a nő hangja kedves és megnyugtató volt, mint mindig. A gyermek aprót bólintott, majd még szorosabban magához ölelte plüssbarátját – Akkor menj és öltözz át gyorsan! – még nevetett is, csakhogy megnyugtassa a kislányt. Lánya gyorsan hátat fordított neki, majd beviharzott szobájába, hol magára kapdosta kedvenc ruhadarabjait és sietve kirohant a nappaliba. De édesanyja addigra már eltűnt. Apró szíve, mely az előbb még a normális, megszokott módon verdesett most mérföldes nagyokat dobbant. S hirtelen egy gonosz gondolat futott át agyán. Talán még is csak ő tett valamit? Majd hirtelen a fürdőszoba kilincsének halk nyikorgását meghallva látta, amint édesanyja kilép onnan. Gyorsan oda futott hozzá és megölelte, mire a nő visszaölelte, majd kézen fogta lányát s elindultak útjuk felé…

A kávéházban

A kávéház, mely eme hatalmas város kellős közepén helyezkedett el, a maga nemében igen hatalmas helyet vett el a városlakoktól. Azonban a jövő-menő embereket ezt egyáltalán nem zavarta. Nemcsak a maga kis hangulata miatt, amit ez cseppet sem kicsi helység árasztott magából, hanem azért is, mert így mindig mindenki venni tudott magának egy kis kávét, teát, vagy esetleg bekapni pár falatot a munka előtt. Pontosan ezért a színhely, ahol csupán egy röpke pillanat eseményeit figyelhetjük meg igen sok emberrel találkozik nap mint nap. A város idegenforgalmi szempontból igen jelentős profitra tesz szert mindegyes évben, melyből sok esetben az olyan helyek is, mint ez a kávéház, nyer egy kis bevételt magának. Azonban nem számít hány újabb és újabb kávéház, teaház, cukrászda nyíl meg majdnem minden reggelen, ez a hatalmas üzlet már több mint száz éve töretlenül áll helyén. Az eredeti tulajdonosa még az ezerkilencszázas évek legelején kezdett bele kis vállalkozásába. Az akkori kávéház egy apró, pici, mégis hangulatos, melegséget árasztó helység volt, ahová emberek tucatjai tértek be, szinte mindegyes órában. Talán maga a feltaláló sem gondolta volna, hogy egy napon az álma ilyen hatalmas méreteket ölt. S ilyenkor jogosan tesszük fel a kérdést. Vajon mi az, ami ennyire vonzotta és máig vonzza az embereket, mi az a furcsa erő, mely egyszerűen arra késztett mindenkit, hogy csak bepillantson oda? Azonban ha egyszer, hacsak orrunk hegyét is betesszük oda, úgy érezzük egy láthatatlan kéz megragad minket s beránt egyenesen a kávéház belsejébe. S vajon mi vár ránk oda bent? Egy hatalmas helység, lehengerlő látvánnyal, kifinomult és elegáns elrendezési móddal. Ahogy belépünk az első mit szemünk meglát az a fekete márvány pult, mely mögött mindig egy csinos kisasszony széles mosollyal várja az oda betérőket. Ő az, aki kiszolgálja az éppen sietségben lévő embereket, akik elvitelre rendelik meg italijukat. Ha balra vagy éppen jobbra tekintünk kerek, tölgyfából készített asztalok tucatjait pillanthatjuk meg, melyeket emberek sokaságai vesznek körül egy kávé, szendvics vagy éppen sütemények társaságában. Széles mosolyok, hangos nevetések, melyek már-már eggyé olvadnak a kedves kis kávéházban. A padló oly fényesen csillog, hogy döbbent arckifejezésünket viszont látjuk benne. S ilyenkor mikor ráeszmélünk arra valójában mennyire mókásan is nézhetünk ki, hogy ott állunk az üzlet bejárata előtt, ijedt arccal tekingetve körbe és körbe, elindulunk valamerre ebben a hatalmas helységben. A sötétbarna színű burkolat, melynek csöppnyi hangját sem lehet hallani, amint rajta sétálunk,  tökéletes összhangot alkot a hangulatvilágítással átitatott kávéházban. Ha feljebb tekintünk láthatjuk, hogy hatalmas kövekkel díszített csillárok árasztják magukból ezt a tökéletes melegséget. Az ablakokat, melyek egy átlag embernek a magasságával érnek fel, sötét bordós színű függönyökkel takarják be az ott dolgozok, melyeket most két kis copfba összefogtak, így engedve be a napnak sugarait. S amint leülünk egy kedves, mosolygós pincér azonnal ott terem s lesi minden kívánságainkat. Ő csak a miénk. S csakugyan néha igen nehéz elhinni, hogy egy apró kis álomból, sok-sok munkából, álmatlan éjszakákból, s ki tudja még miből, ilyen nagy és varázslatos dolog szülessen meg. Pedig ez igaz, minden ami itt le van írva megtörtént.

Az anya és gyermeke ebbe a kis hangulatos kávéházba tértek be ezen a furcsa, korai reggelen. S nem megszokott módon most ezt a kis meleg helyet nem árasztották el kellemetlenül sok emberek tucatjai. Itt-ott elvétve volt néhány pár vendég, kik a megszokott rutinjuknak megfelelően betértek kedvenc helyükbe. A két idegen az egyik ablak melletti kis négyszemélyes asztalhoz telepedtek le, se nem telt egy röpke pillanat sem máris ott termet mellettük egy kedves pincérnő. Az anya egy apró, alig észrevehető pillantást vett a pincérnőre. Haja feszes kis kontyba volt, fekete szoknyát viselt, hozzáillő fehér blúzzal. Az összhang tökéletes volt. A nő magában visszagondolt arra, hogy ő a mai napon mit is aggatott magára egyáltalán. Öltözéke egy fekete szabadidő ruházatból állt. Semmi szépség, esztétika, egyáltalán nem volt feltűnő sem. Nem volt kinyúlva és tiszta, jó illatot árasztott magából, de egyúttal a szürkeség és a hanyagság árnyéka lengte körül mindennapi öltözékét.
- Anya! ... – S hogy a mondat, hogyan folytatódott tovább az nem is lényeg.

Egy röpke pillanat volt míg az anya felmérte a másik nő öltözékét, egy röpke pillanat volt, míg a kislány kiejtette azt a szót a száján, hogy anya. S a napok, hónapok, hetek, évek múltak. S ez a röpke pillanat elfelejtődött mindhármuk számára. Pedig eme apró, szinte semminek látszó eseménynek nagy és visszafordíthatatlan következményei lettek. A fiatal pincérnő, ki hetek óta úgy érezte elhagyta régi énjét s életében elvesztette a reményt most visszanyerte. A kislány azzal az egyetlen szóval, s röpke pillanatával, megváltoztatta a jövő eseményeit. A pincérnő abban a pillanatban úgy érezte szíve mérföldes nagyokat dobban, s ráeszmélt arra az egy dologra, amire már hetek óta kereste a választ. Ő hallani akarja ezt a szót még sokszor, s úgy döntött nem veteti el születendő gyermekét. Most kettesben él csecsemőjével, s már nem is emlékszik a napra, ami megváltoztatta életét. Mert ha akkor úgy dönt, hogy mégis csak elveteti a magzatot, a mai életkép nem létezhetne ilyen formában, mint most ez. De a kislány képe s hangja, mely mindezt lehetővé tette elhalványodott, elveszet a feledés sűrű homályában. S a nő, ki gyermekével ott volt abban a bizonyos kávéházban, attól a naptól fogva változtatott zárkózott viselkedésén, s hanyagtalan öltözködésén. Azóta gyermekévvel és újdonsült párjával él egy kedves, kis házban. De számára is mind a kávéház, mind a pincérnő képe rég eltűnt emlékezetéből, mintha sohasem történt volna meg.

Ilyenek vagyunk mi emberek, néha túl sok gondot fordítunk a nagyobb, talán lényegtelenebb dolgokra, miközben az apró, pici értékek elvesznek, eltűnnek, mintha nem is léteztek volna soha. De hatásuk, melyek jövők képeit képes megváltoztatni változatlanul, töretlenül ott marad s soha nem vesznek  vagy múlnak el.

                                                                                 Nagy Mariann