Hogyan telt a gyermekkorod Székelyföldön?

M.L.: Rengeteg olyan élményben volt részem, amiben a mai gyerekeknek nem. Mindazt élőben megtapasztalhattam, amit sokan csak a számítógépen keresztül élnek át. Sokat játszottunk a patak mellett vagy az erdőben, íjászkodtunk, vadásztunk, fociztunk. Gyerekként olyan veszélyhelyzeteket éltem meg, ami erős felelősségtudatot ébresztett bennem mind a mai napig, például erdőtűzből menekültünk, patakból holttestet húztunk ki vagy táborozáskor rettegtünk a medvéktől. Fiatal éveimet a jégkorong és a foci is végigkísérte.

 Március 15. kapcsán eszembe jutott a 25 évvel ezelőtti forradalom Erdélyben. Milyen volt megélni az 1989-es eseményeket a te városodban?

M.L.: 17 éves voltam. Aznap, mikor a rádióból értesültünk a temesvári esetről, akkor értettük meg igazán, hogy 25 év után a nép szembeszállt a diktátorral. 1989. december 17-én szemtanuja lehettem, hogy milyen a nép haragja. Pár perc leforgása alatt több száz ember gyűlt össze a Gábor Áron téren. Sok mindent láttam: rendőrlincselést, gyújtogatást, rongálást. Életem egyik legemlékezetesebb és egyben legmegdöbbentőbb élménye volt ez.

 Hogyan jutottál arra a döntésre, hogy elhagyod szülővárosodat?

M.L.: Sokszor korlátok közé voltam szorítva és nem éreztem magam szabad embernek, hiszen a titkosszolgálat felügyelte minden lépésünket és cselekedetünket. A jobb élet reményében úgy döntöttem, hogy 18 évesen szerencsét próbálok.

Mi miatt döntöttél úgy, hogy Magyarországon maradsz?

M.L.: A tervem az volt, hogy valamelyik nyugati országba  megyek, és csak pihenni állunk meg Magyarországon. A békéssámsoni fociedző munkát, játéklehetőséget ígért. Itt lettem igazolt játékos és itt ismertem meg későbbi feleségemet.

 Sokszor hallani, hogy a székelyeket keménynek és kitartónak mondják. Veled történt-e olyan dolog, ami ezt bizonyítja?

M.L.: Egész életemet próbáltam úgy élni, hogy terveimet megvalósítsam. Kitartásom talán abban mutatkozik meg leginkább, hogy aminek nekifogok, azt mindig véghez is viszem. Saját családi házunkat tíz évig építettem barátok és családtagok segítségével. Harminc éves focipályafutásom alatt csapattársaim bármikor és bármiben számíthattak rám. Konkrét példaként említhetem 1996 telét, amikor Hódmezővásárhelyről Békéssámsonra gyalogoltam térdig érő hóban, farkasordító hidegben, mert hazavágytam a feleségemhez és a kisfiamhoz.

 Éreztették-e veled bármikor is, hogy idegen vagy ebben az országban?

M.L.: Szerencsésnek érzem magam, mert semmiféle attrocitás nem ért azalatt a 23 év alatt, mióta itt élek.

 Ha az élet úgy hozná, visszaköltöznél-e Kézdivásárhelyre?

M.L.: Természetesen, hiszen édesanyám és testvérem Kézdivásárhelyen él. A honvágy a mai napig nem múlt el. Ez nem is baj, mert most azt mondhatom, hogy itthonról hazamegyek és otthonról hazajövök.

„...Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Népek harcának zajló tengerén...”

/Székely Himnusz/

 Büszke vagyok, hogy te vagy az édesapám. Köszönöm, hogy időt szakítottál erre a beszélgetésre.

M.L.: Köszönöm én is, örülök, hogy segíthettem.

Molnár Dávid