Kezdésként a pályafutásod elejéről kérdeznék, mikor kezdted el a kosárlabdázás fortélyait megtanulni, ki volt az első mestered?

H. T. – Még első osztályos koromban ajánlották fel, hogy tömegsport keretében tanuljak kosarazni. Az első edzőm Utasi Gábor volt, akivel hamar összeszoktam. Gyorsan megszerettem a játékot, nem tudtam abbahagyni.

Milyen poszton kezdted az első években, milyenek voltak az első mérkőzések, hamar ráéreztél a játékra?

H. T. – Mivel elég gyors voltam és a labdával is jól bántam, ezért irányító-bedobó poszton kezdtem. Még ma is ezen a poszton játszom. Első mérkőzéseimen még nagyon kicsi voltam talán 7-8 éves, már az idejét sem tudom, de arra nagyon jól emlékszem, itt szerettem bele igazán ebbe a sportba.

Ahogy teltek az évek úgy léptél feljebb a ranglétrán. Sokszor két évvel idősebbek között is játszottál, emlékszem két-három éve még egy csapatban szereztük a pontokat. Milyen volt ilyen körülmények között játszani, éreztél-e kisebb-nagyobb nyomást a mérkőzések alatt?

H. T. – Az hogy idősebbek között játszottam nagyon nagy ugródeszka lehet egy fiatal játékos számára. Eleinte kicsit féltem, nagyon akartam bizonyítani, hogy nagyobbak között is helyt tudok állni. Nagyobb és gyorsabb volt a tempó, de egy kis edzői segítséggel gyorsan rászoktam az „idősebb” bajnokságra.

Nemcsak a Vásárhelyi Kosársuliban, hanem a Németh László Gimnázium játékosaként is játszottál Diákolimpia mérkőzéseken. Mivel másabb ez a bajnokság, már másabb valamivel, mik voltak a legnagyobb eredményeid?

H. T. – Ezek a mérkőzések nem sokkal különböznek, de itt ugye csupán az iskolából válogatnak játékosokat. Ebben mondjuk, a Németh László nem panaszkodhat, nagy sikereket értek már el iskolástársaink. Személyes legnagyobb sikerem a 2009-es soproni országos döntő, ahol az ország legjobb 8 csapata közé sikerült bejutnunk Szabó Attila edző vezetésével.

14 éves korodban kaptál egy nem mindennapi lehetőséget. Erről mesélj egy kicsit.

H. T. – Meghívást kaptam a Gyönkön megrendezett kosárlabda táborba. Ide csak nagyon tehetséges játékosok és válogatottak kerültek be. Sok edző foglalkozott velünk, egyénileg képezték a játékosokat.

Volt azonban egy még nagyobb lehetőség, ami talán tényleg nem minden játékosnak adatik meg.

H. T. – Így van, egy évvel később Szolnokról érkezett meghívás az U12-es válogatott táborba. Elsőre nem hittem el, nagyon örültem neki. Jó volt a válogató, sokat tanultam, azonban a további összetartásokra már nem kaptam meghívást, de nem adom fel, hiszen bármikor csöröghet a telefon.

2011 tavaszán úgy érezted váltanod kell. Nem csak korosztályt, más csapatot is váltottál. Mi volt a fő ok, ami miatt késztetést éreztél, hogy váltanom kell.

H. T – Néhány ilyen tábor után úgy érzi az ember, megy ez neki magasabb szinten is. Sokat fejlődtem Vásárhelyen, de mégis maradt hiányérzetem. Úgy éreztem itt Vásárhelyen nem biztos, hogy sokra vinném a későbbiekben.

Ekkor került képbe Szolnok.

H. T. – Új csapatot építettek, és úgy gondoltam megpróbálom. Néhány napot töltöttem ott és edzéseken vettem részt, ahol megtetszettem az edzőnek.

Mi az, amiben a szolnoki egyesület többet tud nyújtani a vásárhelyinél?

H. T. – Az edzések színvonala, a csapat anyagi és szakmai háttere sokkal magasabb volt, mint a Kosársulié.

2011 nyarán végleg elkötelezted magad a Szolnoki VSI-nél. Milyenek voltak az első edzések, hogyan fogadtak Szolnokon?

H. T. – Teljesen más volt a közeg, más világ volt. Ráadásul egyedül jöttem Szolnokra, a családom maradt Vásárhelyen. Az első edzések és a kemény alapozás után kezdtem ráérezni. A többiek hamar befogadtak nemcsak a csapatba, hanem mint barátot is. És ez, mint igazolt játékosként nagyon jól esett.

A kezdeti nehézségeket tehát jól bírtad. Részletezd egy kicsit az első szolnoki éved.

H. T. – Nagyon jól sikerült, nagyjából egy hónappal később már a többiekkel egy szinten voltam. Sikerült a kezdő csapatba is beverekednem magam, ami nagyon meglepett. Volt sok jó mérkőzésünk, de voltak rosszak is. Összegezve jó évet zártunk, a 17. helyet szereztük meg.

Idén tavasszal pedig jött életed egyik nagy lehetősége, esélyt kaptál a Szolnoki Olaj KK keretébe való bekerüléséhez. Mik kellett teljesülnie, illetve milyen edzések után lehetett ide bekerülni?

H. T. – Mivel a Szolnoki VSI csupán „kistestvér” az Olaj KK mellett, így nyilván mindenkinek a szándékában állt később az Olajban játszania. Az a hihetetlen kemény tempó, mind fizikálisan, mind mentálisan rögtön jelezte, ez nem lesz sétagalopp.

Sikerült, ugyanis nem sokkal később már az első hivatalos edzésen is részt vettél. Emlékszem 12-14 évesen sokszor mondtad egyszer szeretnél itt játszani. Nos, mára ez valóság. Hogyan tudtad felvenni azt a komoly tempót, amit ezek a válogatott szintű játékosok bírnak?

H. T. – Korábban mindig láttam a felnőtt csapat mérkőzéseit, az a hangulat, az a nézőtömeg, ami minden meccsen volt, azonnal megszeretette velem ezt a csapatot. Ami pedig az edzéseket illeti, kellett egy kisebb idő felvenni a ritmust, nagyon nehezen szoktam hozzá. Igazából fizikálisan volt lemaradásom, technikailag fel tudtam venni a versenyt a többiekkel.

Ejts néhány szót az edzőtökről? Milyen típusú edző, hogy viselkedik veletek?

H. T. – Külföldi edzőnk van, egészen pontosan szerb állampolgárságú. Kmézics Zorán személyében. Nagyon szigorú, nem tűri a rendetlenséget. Kellő tiszteletadás és természetesen 100%-os figyelem és teljesítményt kell nyújtani edzésről-edzésre. De ezeken kívül, még a pályán kívül is nagyon sokat figyel ránk, szemmel tart minket.

A bajnokság elejét nagyszerűen kezdtétek, sok nagyszerű és roppant erős csapat hajtott fejet előttetek.

H. T. – Így van, néhány rendkívül erős, országosan is igen neves csapatokat sikerült legyőznünk. Köztük a Kecskemét és a Budapest Honvéd együttesét is.

A saját csapatodból, kik azok akikkel szorosabb baráti kapcsolatot tartasz, kikkel játszol szívesen a pályán?

H. T. – Nagyon hamar megtaláltam a helyem a csapatban, befogadtak, aminek nagyon örültem. Sokat segítenek a fiúk, meghallgatom őket és ők is meghallgatnak engem. Igazából az egész csapattal jó az összhang, nincs külön-külön ember, akivel szívesen játszanék, egy csapat vagyunk. De ha talán mindenképpen valakit neveznem kellene, akkor Berkics Máté, illetve Tóth Zoltán, velük a pályán kívül is jó barátok vagyunk, ahogyan minden másik csapattársammal.

A felnőtt csapat tagjait mennyire ismered? Tele vannak válogatott játékosokkal, idegenlégiósokkal. Velük mennyire jössz ki jól?

H. T. – Személyesen ismerem őket, bár azért nem vagyunk legjobb haverok, de nagyon sokat beszélgetek velük, néha még viccelődünk is. Ami nagyon jól esett, az az, hogy felnőtt válogatott és külföldi játékosok pacsiznak velem egy remek edzés, vagy mérkőzés után. Ezt talán 12 évesen még csak álmodtam.

Mikor láthatjuk a Szolnoki Olajt legközelebb a parketten?

H. T. – Legközelebb november 20-án lépünk pályára Debrecenben. Nagyon jó és kemény ütközet lesz, aki teheti, nézze meg. A bajnokság során utazunk majd Szegedre is, örülök, hogy egy kicsit közel tudok játszani Vásárhelyhez.

Kívánok nagy sok sikert és győzelmeket, remélem a döntőig meneteltek. Várom, hogy egyszer megmérkőzzünk, ugyanis az átigazolásod óta nem vívtunk meg csatát.

H. T. – Köszönöm, az egész csapat nevében, igyekszünk minden nap, minden héten jobbak lenni és remélem a döntőben az aranyat mi kapjuk meg. Én is nagyon várok egy igazi testvérharcot, ugyanis soha sem volt még alkalom.

„A kosárlabda megtanított sok jó s rossz dologra, de mégis bele szerettem."

                                                                            Horgos Péter