Akkor kezdjük az elején. Hol kezdted a tanulmányaidat?

Én a Kertvárosi Általános Iskolába jártam és utána az Eötvösben folytattam a tanulást.

Hogy kerültél ki Angliába?

Hát az úgy volt, hogy apum engem mindig főiskolára szeretett volna küldeni, de én igazából sosem szerettem kimondottan tanulni és nem is ment nagyon jól, mert nagyon stresszes voltam. Próbálkoztam a tanulással, voltak plusz tanáraim angolból is, meg matekból is, de valahogy nem klappolt nekem ez a dolog. De azért, mert nagyon szerették volna, hogy egyetemre menjek, jelentkeztem védőnőnek, és fel is vettek. De kértem egy év halasztást, mert akkor kitalálta a volt barátom és a haverja, hogy ’na akkor miért ne próbáljuk meg, hogy kimegyünk Írországba, szerzünk egy kis pénzt, tanulunk egy kis angolt - az is segít majd az angoltudásomban - és utána visszajövünk és ugyanott folytatódhat minden’.

Először Londonba mentünk, de ott nem kaptunk munkát, és utána mentünk ki később Írországba, ahol aztán sikerült állást szerezni.

Itt megláttam azt, hogy mennyivel több lehetőség van külföldön, hogy akármilyen végzettségem is lenne, itthon sose kapnék olyan munkát, vagy sose lehetne azt az életszínvonalat elérni, mint ami Írországban van. Ezért úgy gondoltam, hogy akkor kinn maradok. Bár később hazajöttem, hogy elvégezzem a szakács-, és a menedzsertanfolyamot, és akkor szereztem meg a jogsimat is, de aztán visszamentünk.

Mennyire tudtál angolul, amikor először kimentél?

Nekem diszlexiám volt kiskoromtól kezdve. Szóval az olvasással is nagy problémáim voltak és később az angoltanulással is. El is küldtek egy helyre, ahol elvileg felmentést kaphattam volna az angolról, de azt mondták, hogy nem fognak felmenteni, mert bár látszik rajtam, hogy részleges diszlexiában szenvedek, de az intelligenciámnak köszönhetően képes leszek az angol tanulására és tudok majd vizsgázni is belőle.

Így a középiskolában mindig olyan 2-es 3-as tanuló voltam, de csak azért, mert a szódogákra mindig nagyon készültem. Azt, amit be lehetett magolni, azt én megtanultam, viszont a nyelvtani rész az sose ment bele az agyamba.

Tehát a szókincsed az megvolt.

Igen, csak hogy hogyan rakjak össze egy értelmes mondatot, azt nem tudtam. Ezer évet gondolkoztam, hogy ’akkor erre most mit kellene mondani?’, és  mikor már meg akartam szólalni már teljesen máshol tartott a beszélgetés.

Hol kaptatok állást?

Amikor először kimentünk Írországba, egy konyhán kaptunk állást, mint kisegítők. Egy párt kerestek és mind a ketten mosogatóként dolgoztunk. De amúgy jó volt, mert ott voltunk egymásnak, és nem is akartunk más munkát keresni. De végül is, az volt a baj, hogyha egyikünk mégis akart volna, akkor abból a faluból, Dublin mellől, el kellett volna jönnünk és így a másikunknak a munkáját is veszélyeztette volna.

Így maradtunk és 7 hónapot dolgoztunk ott. Utána hazajöttünk, akkor volt ez az egy év kiesés, mikor tanfolyamokra jártam, és csak ezután mentünk vissza.

Akkor kaptam meg azt a munkát a boltban, amit négy évig végeztem. Először ott úgy dolgoztam, mint ételkészítő. Utána fölkerültem a kasszára, és onnan menedzserré léptettek elő.

Mi volt a dolgod menedzserként?

Végül is a főnököm próbálta menedzselni először az egész boltot. Mert egy 24 órás boltja volt, vagyis egész nap nyitva voltunk. Egyedül próbált mindent elintézni, ami például azt jelenti, hogy ránézni az éjszakai műszakra, hogy az ottaniak hogyan dolgoznak, mert többször volt olyan problémája velük, hogy például loptak. És tényleg, mindent 24 órában összerakni nem a legegyszerűbb. Aztán sose volt ott, amikor úgymond kellett volna és lassanként minden problémát én vettem át. Először mindig őt hívtam, hogy honnan rendeljek kávét, hogy honnan rendeljek ezt, hogy honnan rendeljek azt, és hogy mit. Aztán legközelebb már nem hívtam föl, hanem már tudtam, hogy honnan kell rendelni, és tudtam, hogy hogyan kell csinálni. Így apránként minden reggeli dolog - az hogy mit rendelek meg, az hogy hogyan veszem át az árut, hogy töltöm föl az árut, minden – az én feladatom lett. Egyszerűen, mintha én lettem volna a reggeli műszakban a tulajdonos. Szóval tényleg, én rendeztem el minden problémát. Tehát kisfőnök lettem.

Miket árultatok?

A legtöbb dolog előre elkészített étel volt. A hely végül is egyfajta gyorsétterem volt. Először Vivo-ként kezdtünk és Gala-nak lett átalakítva az üzlet, mert a főnököm egy jobb ajánlatot kapott. Bekerültünk egy üzletlánc hálózatba.

Amúgy a négy év alatt, amíg ott dolgoztam háromszor átalakították azt az üzletet. Én pedig mindig ott voltam az átalakításnál, mert a főnököm, mivel 24 órás bolt voltunk, sose akart bezárni. Például volt, hogy lerakták a csempéket, a járólapokat, 2 órával később, mikor azt mondta a burkoló, hogy „Na jó, most már körülbelül jó.”, „Nyitunk! Nyitunk!”

Volt, amikor nem is működött a kassza. Akkor: „Az mennyi?” „80 cent.” „Jól van akkor, így adom, majd később beütjük.” Szóval mindig annyira nyitva akart lenni, hogy hihetetlen.

Vevő is volt?

Persze, persze. Jól ment neki, tényleg. Jó kis helyen volt az üzlet.

Mivel szigetország jó sokat esik ott, ugye?

ÓÓÓ. Írország az a fekete-fehér valóság. Amikor tényleg egy fekete-fehér filmben érzed magad, mert annyira felhős minden, annyira nem jön át a napnak a színe, hogy az valami hihetetlen.

Emiatt nem pesszimistábbak az emberek?

Szerintem ezt ellensúlyozza az, hogy anyagilag viszonylag jól el vannak látva. Szóval azt mondanám, hogy itthon pesszimistábbak, de hát azért, mert nincs miből megteremteni az ottani körülményeket. Minden nap, vagy minden hónap végén azon gondolkodik az ember, hogy ’na, ezt most miből fogom megvenni?’. Odakinn sose volt ilyen. Ha egy kicsit el tud tenni valaki, vagy egy kicsit tud gazdálkodni, iszonyatos pénzeket lehet megtakarítani.

Akkor tehát jobbnak számít a kinti életszínvonal a hazaihoz képest?

Sokkal. Angliát és Írországot szokták mondani, hogy ott a legjobb az életszínvonal.
Meg teljesen más az embereknek a mentalitása is. Például ha Vásárhelyet itt 10 órakor megnézed, elmész egyik pontból a másikba, ha nem érinted a belvárost, akkor azt mondod, hogy találkoztál egy emberrel, talán. Ott meg annyira mozgósak az emberek, annyian kimozdulnak. És nem csak a fiatalok mennek el bulizni, mint nálunk, hogy körülbelül 25 éves kortól, amit most én betöltöttem, akkor már kezdesz behalni, mert most már ’kéne erre eltenni’, ’kéne arra eltenni’, ’sose lesz pénzem’, ’nem megyek’, ’nem csinálom’, ’bepunnyadok otthon’, ez ott nincs. 40, 50 évesek is, például a főnökeim is minden hétvégén oda voltak. Miért? Azért, mert meg tudták maguknak azt engedni, hogy ők most hétvégén fogják magukat, nem dolgoznak és elmennek, és buliznak.

Te is sűrűn jártál bulizni?

Szerencsés voltam a munkában olyan szempontból, hogy mindig 8-tól 4-ig dolgoztam, szóval nekem ott volt a délutánom. Hétvégén pedig, minthogy hétfőtől péntekig voltak mindig a beszállítások, mint menedzser én az utóbbi egy évben sose dolgoztam hétvégén. Az nekem mindig meg volt szabadnapnak.

Ezért se mondhattam semmi rosszat a munkaadóimra. Ez volt a legjobb: 8-tól 4-ig dolgozik az ember, normális fizetést kap, szereti a főnöke, nem szólnak bele abba, hogy mit és hogy csinál. Sose szólt bele a főnököm abba, hogy mit csinálok és hogy hogyan. Ez volt a lehető legszuperebb állás.

Miért jöttél mégis haza?

Mert itthon van a családom, és ők nagyon hiányoztak.

Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre!

                                                   Terjék Tilla