Én:

Mikor és miért mentél strandra életedben először?

Tata:

Úgy kezdődött ez az egész vizes történet, hogy először 6 vagy 7 éves koromban, tehát 1946-47 körül kezdtem el a strandra járni. Nyári iskola szünetben valami uzsonnát készített Mama, lementem a strandra délelőtt 9 óra fele és estig vagy késő délutánig ott voltam.

Még fillérekért lehetett bemenni, és túl sok ruha sem kellett nyáron. Ilyen kis szekrényes öltözők voltak, ahol volt egy kabinos bácsi, ő adott szekrényt, mi pedig beraktuk a kis zsíros kenyeret. Akkor még csak hideg víz volt a strandon, a híres vásárhelyi ártézi víz. Ha meg akartuk enni az uzsonnát vissza kellett menni a kabinsorok mögé és szólni a kabinos bácsinak, ő kinyitotta a szekrényt és ki lehetett venni az elemózsiát. Délután pedig ugyanúgy meg kellett keresni a bácsit, aztán felöltöztem és egyedül haza is jöttem.

Ez ment jó pár éven keresztül, de ősszel mikor az iskola elkezdődött akkor esetleg délután mehettem le, de inkább a nyári szünetben jártam gyakrabban, amikor itthon voltam. Mert sokat voltam kint a tanyán is a Keresztmamáéknál.

Én:

Hogyan kezdtél el vízilabdázni?

Tata:

Lényegében autodidakta módon tanultam meg úszni, tehát magamtól. Ahogy telt az idő, a régi osztálytársakkal, a későbbi vízilabdacsapat (Kmetykó Lajcsi, Nagy Pista, Mátyási Szabolcs, Hadas Laci), akikkel egy utcában is laktunk együtt jártunk strandra, már olyan 12-13 évesen. Mikor már mindenki tudott úszni, akkor kezdtünk el komolyabban foglalkozni vele. Először Bánki-Horváth bácsi volt az edzőnk, aztán kerültünk Török Sanyihoz 1953 vagy ’54-ben. Akkor még szó se volt vízilabdáról, csak úszkáltunk. Aztán ahogy középiskolások lettünk az úszás mellett elkezdtünk vízilabdázni is. Az érettségi évében ’58-ban, mikor 18 évesek voltunk Budapesten játszottunk Osztályozót, amit megnyerve feljutottunk az OB II-es bajnokságba.

A képeken láthatók az osztálytársak, Vajdovich Karcsi, Nagy Pista, Kmetykó Lajcsi, jómagam, még ehhez jött Aczél Öcsi, Szűcs Dezső és Szabó Jóska. Tehát ahogy megnyertük az Osztályozót, akkortól kezdve már a vízilabdával foglalkoztunk. Mi, akik kevésbé voltunk jó úszók már inkább vízilabdáztunk, de azért még úszóversenyekre is elmentünk, pl.: megyei versenyekre.

Szegeden május elsején mindig volt ünnepi úszóverseny, ahol volt olyan szám, hogy 10x50 méteres gyors váltó, ami azt jelentette, hogy 10 ember kellett egy-egy váltóhoz. Annyi úszó volt akkor Vásárhelyen, hogy volt amikor 3 váltónk is indult. De az Osztályozót nyert társaság a vízilabdával foglalkozott onnantól kezdve, bár edzésen természetesen úsztunk még és ilyen úszóversenyen is elindultunk. A Nagy Pista akkor még egész sokáig versenyzett is.

Én:

Mi volt a legnagyobb sikeretek?

Tata:

Nem tudom pontosan hányban volt, de a ’70-es évek körül az OB II-ben volt. Erről tudni kell, hogy akkor Magyarországon az OB I-es  és az OB II-es bajnokságról azt lehet mondani, még a mai vízilabdával összehasonlítva is, hogy egészen magas színvonalú vízilabda folyt az OB II-ben is és az OB I-ben pedig különösen, ahol a régi-régi nagyok is játszottak. Például Molnár Bandi a nagyon jó kapus, a Konrád testvérek és a Rusorán testvérek vagy ha a legnagyobbakat említjük akkor Gyarmati Dezső és Kárpáti Gyuri. A következő generációból játszottam együtt Cservenyákkal, Faragóval, Csapó Gabival vagy Gerendás Györggyel.

Nagyon szép emlékként tartom számon amikor Pesten a Komjádi kupán az OB I-es bajnokságban játszó csapatokkal megmérkőzve negyedikek tudtunk lenni a BVSC, a Ferencváros és az Újpest után.

A legszebb eredményünk az volt, amikor Budapesten a Csepel Autóval játszottunk sorsdöntő meccset, amit ha megnyertünk volna, feljutottunk volna az OB I-be. De sajnos egy góllal, 9-8-ra kikaptunk. Így nem sikerült a feljutás. Utána nem is sokkal abbahagytuk az aktív sportolást. De hát ennek már több mint 40 éve!

Még jó pár évig levezetésképpen le-lejártam edzésre és néha-néha még játszottam is a csapatban. Eddig már közülünk többen is abbahagyták a vízilabdát. Így hát az aktív sportolásnak az 1970-72-es években vége lett. De a strandra lényegében azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is járok, illetve járunk azzal a társasággal.

Én:

Hogy nézett ki egy normál edzés?

Tata:

’53-ban aztán meleg víz is lett a strandon. Az átlagos edzés pontos…általában pontos időben kezdődött, de általában mindig ott voltunk, mert Török Sanyi nem engedte a lógást, mindig odafigyelt rá hogy ott legyünk.

Annyi különbség azért volt, hogy fűtött kabin vagy ilyesmi az nem még nem létezett, meg nyitott uszodában edzettünk. Verseny időszakban, mikor a bajnokság folyt az edzés az úgy nézett ki, hogy bemelegítettünk, aztán rövidebb gyorsakat úsztunk, tehát ilyen 20-25 métereket úsztunk intenzíven. Utána pedig a labdás edzés volt, rengeteg technikai gyakorlás. Akkor még nekünk nem adatott meg hogy klassz műanyag labdáink legyenek, mi még bőrlabdával vízilabdáztunk. Ez aztán igen nagy élmény volt, mert eláztak mint a pacal és olyan nehezek voltak hogy alig lehetett őket eldobni.

A téli időszakban pedig alapozó edzéseket tartottunk, sok-sok hosszú úszással, pl. 2500 m csak lábat úsztunk vagy csak kezet. Rengeteg gyakorlás volt víz alatt is, 20 métert kellett úszni víz alatt vagy a faltól még meg is fordulni és visszaindulni. Amikor már sokat gyakoroltuk ezt, akkor akár 40 métert is úsztunk víz alatt, tehát egy oda és vissza hosszt.

Emellett pedig hetente kétszer tornatermi edzés is volt. Már akkor voltak súlyzók, bár nem ilyen „elegánsak” mint manapság, Sanyi bácsi csináltatta azokat a Városgazdálkodásnál, akik egy cső két végére betontömböket öntöttek. Ezek olyan 20-25 kg-os súlyzók voltak. Sokat gimnasztikáztunk és medicin labdáztunk, tehát mind erőnléti gyakorlat volt. Utána pedig óriási, vérre menő kosármeccseket játszottunk.

Tavasszal, mikor vége lett az alapozásnak és kezdődött a bajnokság, akkor újra gyorsító edzések voltak sok rövidtávval gyorson. Sokat úsztunk időre 20 vagy 50 métert. Utána a labdás edzésen mindig két kapuztunk, játszottunk, technikai edzés volt. Ezek után vége volt és másnap minden kezdődött elölről…

Én:

Melyik volt a legviccesebb, élménydúsabb meccsre utazás?

Tata:

Hát…, nagyon nehéz választani közülük, mivel a legemlékezetesebbek a Húsvéti Tornára való utazások voltak. Mert a középiskolás bajnokság és az úszóverseny is 2 vagy 3 éven keresztül Egerben volt. Úgy mentünk ilyenkor versenyre, hogy Csongrád megyében a MÁV-nak volt egy lakókocsija, ami Szegeden parkírozott a nagyállomáson. Ez a lakókocsi úgy nézett ki, hogy egy régi Boci-Poolman-ból lett kialakítva. A nagyobbik felében a fiúknak volt a részük, a kisebbikben pedig a lányok laktak. Emeletes ágyak voltak benne, középen pedig egy kicsi vaskályha, amit lehetett fűteni. Természetesen óriási bulik voltak ezen a Boci-Poolman-on, mert ez nem menetrendszerűen közlekedett, hanem elindultunk Szegedről és utána kötötték valamilyen vonatnak, ez lehetett személy- vagy tehervonat is. Elindultunk Pest felé vagy Szolnok felé és akkor így jutottunk el Egerbe. Ugyanígy jöttünk haza is, de volt mikor Pestre is felvittek minket és onnan kötöttek utána minket egy szegedi vonatnak.

A többi utazás is mindig óriási röhögések és viccelődések között zajlott le, már csak azért is, mert csak a vége fele fordult elő, hogy valaki kocsijával vagy vállalati autóval tudtunk meccsre menni. De állandóan vonattal jártunk, mint például a Komjádi kupára, amire elindultunk 5 órakor innen Vásárhelyről és este 8-kor volt a meccs a fedett uszodában a Margitszigeten. Délben, ha volt időnk és pénzünk, akkor elmentünk ebédelni, de Török Sanyi mindig nagyon figyelt ránk, hogy nem lehetett nehéz kaját enni csak levest és valamilyen krumplit sült hússal. A meccs után felültünk éjfélkor az éjszakai szegedi személyvonatra, amelyik reggel 5 órakor ért vissza. Aztán pedig ki-ki ment a dolgára, aki egyetemre járt az oda, mások haza. Én már akkor a Mérleggyárba jártam be dolgozni és hétfő reggel pont beértem 6 órára a nagyállomásról. Ilyenkor ledogoztam a műszakot és csak utána jöttem haza…vagyis először a strandra mentem le és aztán haza.

Én:

Hogyan tartod a kapcsolatot a régi csapattársakkal?

Tata:

A régi csapattársakat hál’ istennek már te is ismered! De a csapaton belül van 5 házaspár, akik lassan már 40 éve nagyon jó baráti kapcsolatban vannak, sőt azt mondhatom sok testvéri kapcsolat sem ilyen jó mint a miénk. Te is ismered ugye Vajdovich Karcsi bácsiékat, Kmetykó Lajcsi bácsiékat, Nagy Pista bácsiékat és Szűcs Dezső bácsiékat, plusz mi voltunk az 5.-ek. Sajnos Nagyi már meghalt, de így 10-en voltunk mindig együtt és utaztunk közösen. De a mai napig ez az 5 család összejár. A régebbiekkel is tartom a kapcsolatot és most ahogy a strandnak a névadója is volt, jó volt újra látni Sárosi Lacit, Cservenyák Tibit, az Eger edzőjét, Gerendás Gyurit is, akiket már több tíz évvel ezelőtt is ismertem.

A többi csapattárssal is tartom a kapcsolatot, ugyanis a gimiben a 24 fős osztályból tizenvalahányan úsztunk és vízilabdáztunk. Így mint osztálytársak és sportbarátok is nagyon jó viszonyban vagyunk. Sajnos ebből az úszó-vízilabda csapatból, az osztályból Mátyási Szabolcs már nincs közöttünk. De a többiekkel is, akik Vásárhelyről elkerültek, amikor hazajönnek nyilvánvaló, hogy találkozunk. Lényegében napi kapcsolatban vagyok a vásárhelyiekkel.  Kivéve Kmetykó Lajcsi bácsit, akik Szegeden laknak, de velük is nagyon szoros igazi jó baráti a viszony.