Tiszta lappal 1.
Napos reggel volt. Az utcán csak páran jártak, iskola előtt lézengő
gyerekek, dolgos polgárok. Elvétve egy- két autó is végiggördült a hideg
aszfalton, különböző színekkel és formákkal ellátva; mindenkinek volt
valami dolga. Példának okáért az öreg Joe Grady, a zöldséges is most
nyitott ki, lánya, Karen segítségével. Együtt hordták be a nagy ládákat,
melyek hagymákat, vagy bármilyen zöldséget, gyümölcsöt rejthettek.
Odaintettem, és elindultam feléjük. Joe amúgy rendes ember volt- velem
legalábbis. Rengeteg jó tanácsot adott, ha szükség volt rá, kisegített a
bajból, ha úgy hozta a lépés, s ami a legfontosabb, apám helyett apám volt.
Ezért aztán mindenki szeretett itt, Gravehillben, ahol élek: hisz őt is
szerették, és ő nevelt fel engem. Kicsit testes volt, az alacsonynál
magasabb volt egy fokkal és erősen kopaszodott. Nagyon hasonlított Danny
DeVitóra, és ezt többször is említettem neki; pillantása ilyenkor egy
vérszomjas cápáéra emlékeztetett.
Nem úgy Karen. Tizenhét éves volt, alacsony, fekete hajú és húzott szemű-
az az igazi vad ázsiai lány- bár Joe amerikai volt. Az anyja viszont
Vietnamból került ide, Gravehillbe, mely település minden nép
képviselőjének megnyitotta kapuit. Például a II. világháború idején itt
bujkált a legtöbb japán menekült is. Joe a vietnami háború után került ide,
az Isten háta mögé, azzal a céllal, hogy kiheverje a harcok fáradalmait.
Itt találkozott össze az akkor tizenkilenc éves lánnyal, akivel két évvel
később összeházasodott. Először kivárták a hét évet, és csak azután
vállaltak gyereket, vagyis Karent. Tizenegy évvel megismerkedésük után,
vagyis, mikor Karen kétéves volt, az asszony meghalt. Karennak kevés emléke
maradt róla; pár fénykép és Joe.
Karennal ellentétben nekem nincsenek élményeim a szüleimről. Anyám
állítólag lelépett egy férfival, aki éttermet üzemeltetett New Orleans-
ben, így apám egyedül maradt. Négy éves koromban egyszer azt mondta, bújjak
el, és elment otthonról. Nem értettem, miért, de tettem, amit mondott.
Aztán elaludhattam, mert a következő kép, amire emlékszem, hogy Joe házában
ébredek. Mikor megkérdeztem, miért nem jön értem, Joe azt mondta, apám
megkérte őt, hogy vigyázzon rám, míg ő vissza nem jön. Ő pedig
lelkiismeretesen tette a dolgát, olyannyira, hogy én lassacskán el is
felejtettem, ki is az igazi apám. Karen sosem nézte jó szemmel, hogy velük
lakom, ám a szomorú valóság ez volt; ő pedig mindent megtett, hogy
megkeserítse az életem. Először sikerült is neki, aztán, ahogy múltak az
évek, lassan megszokta jelenlétemet. Egy alkalommal láttam csak igazán
dühösnek, ez pedig az a nap volt, mikor egyszer véletlenül hamarabb értem
haza az iskolából. Karen a szobájában volt (amit akkor már közös szobának
hívtunk), de én nem tudtam erről. Berontottam, hogy ledobom a táskámat, és
döbbenten láttam Karent terpeszben az ágyamon. Akkor nem volt világos olyan
nagyon, mi történik; túlságosan ledöbbentett a látvány. Karen ugyanis
hanyatt feküdt, simogatta magát, sóhajtozott és a nevemet suttogta; a
legviccesebb az volt az egészben, hogy mindezt meztelenül. Később jöttem
rá, hogy ez a folyamat a maszturbáció, amit Karen előszeretettel folytatott
a tizennegyedik születésnapjától egészen történetünk kezdetéig: ez
körülbelül három év. És ekkor meglátott. Nagyon kiakadt, sikoltozni
kezdett, közben takargatta magát, azt kiabálta, milyen undorító perverz
állat vagyok, meg hogy takarodjak kifelé, meg hogy ha még egyszer ez
történik, letépi a fejem, meg ilyenek. Azt nem mondta, hogy elmond Joe-
nak, nyilvánvalóan azért, mert félt az esetleges kitörésektől. Nem tudott
ugyanis Joe titkolt szándékáról: az öreg nagy célja az volt, hogy Karen és
én összejöjjünk. Meg is próbálkozott mindent megtenni ezért, amit csak
tudott, de mintha Karen egy falat húzott volna kettőnk közé. Ha erre
gondoltam, olyan érzésem támadt, hogy nem csak én érzem így.
Gondolataimat Joe szakította félbe, mikor is három hatalmas barackosládát
nyomott a markomba. Ez hirtelen ért, így majdnem elestem. Joe nevetni
kezdett.
-Nana… elpilledtél, Kai?- kacagta könnyezve.
-Azta…- nyögtem a ládák alatt .- Jól fejbetolt már megint ez a
nyomorult zeller… -Alig fejeztem be, Joe már ismét nevetett.
Megmutatta, hová tegyem őket, aztán indult a következőkért. Én ezalatt
megszabadultam terhemtől, és mikor felegyenesedtem, Karent láttam
közeledni. Fehér nadrág volt rajta, fehér feszülős póló, ami mintha
legalább három számmal kisebb lett volna a kelleténél, és egy fehér
fejpánt, ami remekül ment fekete hajához, és kissé barna bőréhez. Teljesen
olyan volt, mintha egy angyal lépett volna ki egy olajfestményből. Azon
kaptam magam, hogy nyálam elcseppentve bámulom.
- Szia – köszönt. Halkan beszélt, mint mostanában mindig .- Hogy
vagy?
- Szia – mondtam. Teljesen megbabonázott az egész lénye, ahogy ott
állt, és engem nézett. Volt valami a szemében, valami tompa fény, az a
fajta, amely ha elönti az embert, nem lát és nem hall mást, csak azt az
embert, aki fontos neki. Tudtam jól, ő is ezt látja, de nem tudtam máshogy
ránézni; a náluk eltöltött idő alatt lassan megtetszett. Megköszörülte
torkát, mire magamhoz tértem, és hebegve mondtam:- Kösz… jól
vagyok… igen.
Elmosolyodott. - Akkor jó - mondta, és alig érezhetően megsimított. Aztán
mintha semmi sem történt volna, sarkon fordult, és elment. Nem tudtam
megmozdulni, így aztán továbbra is ott álltam, mintha valami különleges
dologgal ajándékozott volna meg.
Tulajdonképpen a szívemben is valami ilyesmit éreztem.
Közben Joe is visszaért a ládahalom utolsó darabjaival. Letette őket, aztán
felém fordult. Mosolyát ügyetlenül visszatartva kérdezte:- Nos, Kai…
mit gondolsz?
Zavartan krákogni kezdtem .- Miről beszélsz, Joe? Nem értelek…
- Ugyan már, Kai, engem nem lehet becsapni. Láttam, hogy néztél a lányomra.
Szereted… vagy legalábbis erősen tetszik. Nincs igazam? –Joe
magabiztosan mosolyogva folytatta: - Tedd, amit tenned kell, fiam. Csak
megsúgom, hogy Karen rád vár. Észrevetted, mennyire halkszavú, ha a
közeledben van? Tetszel neki, ez meg elég ritka. Nem sok srácba volt
szerelmes eddig.
- De Joe- mondtam -, gondolkodjunk logikusan. Én már húsz éves vagyok. Mit
szólna a város, ha egy tizenhét éves lány lenne a barátnőm?
- Örülne neki, Kai! - vágott a szavamba Joe indulatosan. – Az én
lányom, és az általam felnevelt fiú… gondolj bele. Tudják, hogy nem
vagytok testvérek, tehát nem lenne belőle botrány. A korkülönbség meg
semmit nem jelent. Mei és köztem hét év volt. Próbáld meg, Kai. Semmit sem
veszíthetsz.
Bólintottam. – Igazad van, Joe. Megpróbálom.
- Apa… - lépett ekkor Karen a képbe. – Hazaugrok a biciklimért,
jó?
Joe hirtelen földöntúli arckifejezést öltött. – Persze, kicsim
– mondta. – De siess vissza. Bizonyára Kai sem ér rá egész nap.
- Igen… - sóhajtott Karen. – Kai, megtennéd, hogy… hogy
elkísérsz? – Elvörösödött, csakúgy, mint én. Joe- ra néztem.
Mosolygott, és annyit mondott: - Menj csak nyugodtan, tartom a frontot.
- Köszönöm – mondtam, és kiléptem az utcára. Megvártam, hogy Karen
elbúcsúzzon apjától, aztán elindultunk.
Joe-ék a Golden utcán laktak, egy emeletes házban – ketten. Valamikor
én is itt laktam, de annak már öt éve volt. Karen megfogta a kezem, és
behúzott a házba. Ahogy körbenéztem, mintha ismét kisgyerek lettem volna.
Semmi sem változott. – Mutatok valamit - mondta, és magával húzott az
emeletre. – Apa őrzi, nem is kellene tudnom róla. Tegnap viszont nem
figyelt oda, és ki tudtam csempészni a padlásról. Úgy gondoltam,
érdekelne… - ezzel egy újságcikket nyomott a kezembe. Megnéztem a
szalagcímet, ami így szólt: „A TENGERÉSZGYALOGOSOK SIKERESEN VÉDTÉK
MEG A KHE – SANH – I BÁZIST”. A cikkhez mellékelt képen
apát, Joe - t, és két másik férfit láttam, akik az alá írt szöveg szerint
David Lownds és William Westmoreland tábornokok voltak. A kép alatt a
következő cikket olvastam:
„Január 21-én a Viet Minh egyik 20 ezer fős egysége megtámadta és
ostrom alá vette a demilitarizált övezet közvetlen közelében található
stratégiai fontosságú amerikai légibázist Khe- Sanhnál. Az északiak három
reguláris hadosztálya által körülzárt mintegy 6000 amerikai
tengerészgyalogos és dél-vietnami kormánykatona utánpótlását és támogatását
csak légi úton lehetett megoldani. A sajtó legtöbb \"katonai szakértője\"
egyenesen \"Dien Bien Phu kísértetét\" emlegette, és a francia
gyarmatosítók uralmának végét jelentő vietnami győzelem megismétlődését
jövendölte. Ez azonban a helyőrség védőinek kitartása, a légihíd
szállítógépeivel repülők bátorsága és a mindent elsöprő bombatámadások
jóvoltából nem következett be. Johnson elnök személyesen intézkedett, hogy
erősítés érkezzen a 6000 tengerészgyalogos által védett bázishoz. Az ostrom
végül 77 napig tartott és az észak-vietnami csapatok visszavonulásával
zárult. Peter Olivier így nyilatkozott:
>> Volt egy katonám, Don Wieber. Vidám fiú volt, kár hogy nincs már
köztünk. Meghalt... Idő előtt, mint korosztályának oly sok tagja. Ezek a
fiúk életüket áldozták. Donny is ezt tette.<<
William Westmoreland tábornok úgy döntött, hogy a khe- sanh-i bázisra
többé nincs szükség, és elrendelte a bázis kiürítését és lerombolását.
„
Leeresztettem az újságot. Tehát ezért, gondoltam. Ezért ment el… és
ezért van róla kevés emlékem. Karen gyengéden megérintette a karomat.
- Jól vagy?- kérdezte. Bólintottam, mire megcsóválta a fejét. – Ülj
le - folytatta. – Addig én főzök egy teát. - Kiment, aztán hallottam,
hogy koppan egy fazék a tűzhelyen. Megcsörrent a telefon, én pedig már
rutinszerűen indultam el, hogy felvegyem. Karen azonban gyorsabb volt
nálam, egy pillanat alatt ott termett, és az orrom előtt kapta fel a
kagylót. – Igen? – Elhallgatott. Döbbenet ült ki az arcára.
– Értem. Azonnal ott vagyok. – Letette a telefont. Rámnézett.
- El tudsz vinni apához? – kérdezte a sírás szélén állva.
- Mi történt, Karen? – kérdeztem vissza.
- Majd útközben elmondom – felelte Karen, és már kapta is fel a
táskáját.
|