A televízió öl, butít és nyomorba dönt: erre a lényeglátó megállapításra jut manapság minden valamirevaló médiumelmélet, legyen bár finoman szőtt vagy durván megmunkált. A tényállást bánatos mellékzöngével illik előadni.

A "nagy átverés" tézisének hívei a médiában mindenekelőtt a politikai uralom intézményét látják. Ez a régies felfogás a baloldali hagyományban gyökerezik, de újabban a jobboldali is előszeretettel alkalmazza. A médium ebben a felfogásban puszta közvetítő eszköz, az "agitáció és a propaganda" szócsöve, amelyből a hatalom a magatehetetlen publikumra zúdítja véleményét. A nyílt agitáció helyére valemelyest is körmönfontabb hatalom esetében természetesen a rejtettebb manipuláció, a csábítás kifinomultabb trükkje lép.

A "rossz példa..."-elmélet erkölcsi felindulásból született. Prófétái szerint a médiafogyasztás mindenekelőtt morális veszélyeket hordoz magában. Aki túl sokat nézi a tévét, az hozzászokik a szabadossághoz, a felelőtlenséghez, az erőszakhoz, a bűnözéshez. A szubjektív következmény: tompa lelkű, megátalkodott egyének; az objektív: a társadalmi erények megromlása, általános erkölcsi hanyatlás. A médiakritikának ez a formája láthatóan csak tiszta forrásból táplálkozik. Motívumköre már a tizennyolcadik századi polgári erkölcsösségben fellelhető, azokban a (hasztalan!) figyelmeztetésekben, amelyekben a korai médiumkritika a ponyvaregények gyanútlan olvasóit óvta a reájuk leselkedő veszélyektől.

A "káprázat"-elmélet modernebb. Elfogadja a médiumok technikai fejlődését, következésképpen a televízió létét is komolyan veszi. Ezt a teóriát egy ismeretelméleti gyanú táplálja. Eszerint a médium képtelenné teszi nézőjét valóság és fikció megkülönböztetésére. Az elsődleges valóságot egy modellezett valósággal felismerhetetlenné teszik vagy szimulálják. A teória egy távlatosabb, megbocsátóbb változata szerint a folyamat irreverzibilis, a valóság és képzelet közötti különbségtétel a mai társadalmi viszonyok közepette értelmetlenné vált.

Valamennyi médiaelmélet közül az agymosás-elmélet a legmerészebb. Eme antropológiai ihletésű hipotézis szerint a médium nemcsak a kritika és a különbségtétel képességét, nemcsak a használóik erkölcsi és politikai szubsztanciáját, hanem érzékelési képességét, sőt pszichikai identitását is kikezdi. Az ördögi médiumok új embert teremtenek. Zombit, mutánst, nevezze ki-ki tetszés szerint.

Fájdalom, ezen elméletek mindegyike agyaglábakon áll. A bizonyítás rendre elmarad. Eleddig senkinek sem sikerült a pszichiátriai klinika falain kívül akár csak egy úgynevezett "tévénézőt" is előállítania, aki képtelen lett volna az éppen futó sorozat házassági civakodása és a reggelizőasztala között különbséget tenni. A szimuláció-elmélet hirdetőit ez úgy látszik cseppet semzavarja.

Ezekben a teóriákban a médiumok használója mindig a védtelen áldozat, készítője mindig a bűnös szerepében jelenik meg. Ezt az ellentétet aztán az elméletírók kellő komolysággal és figyelemreméltó alapossággal taglalják: manipulálók és manipuláltak, utánzottak és utánzók, szimulálók és szimuláltak, butítók és butítottak állnak egymással szemben.

Vajon a mindenkori teoretikus melyik oldalon áll? Ha bölcsen megtartóztatja magát a médiumoktól, akkor honnan tudja, hogy miről beszél? Ha kiteszi magát ártlamas hatásaiknak, milyen csoda folytán kerülte ki a veszedelmet. Mert ugye ő, az elméletíró, morálisan teljesen intakt maradt, szuverén módon meg tudja különböztetni a valót és a délibábot, és teljes immunitásnak örvend az idiotizmussal szemben is, amelyet másoknál bánatosan konstatál. Vagy - fatális feloldása a dilemmának - elméletei netán maguk is az egyetemes elbutulás tünetei?

A média funkcionáriusai

A médiumok megtartják befolyásukat a nézőkre, amit tetszés szerint lehet szomorúnak találni vagy hálásan feljegyezni, de aligha lehet kétségbe vonni. Még szerencse, hogy az úgynevezett médiapolitikában a médiaelméletek nyitott fülekre találnak. Ez sem meglepő, ugyanis az a meggyőződés, hogy a hivatásos politikusnak "odakinn a világban" idióták millióival van dolga, a politika pszichikai alapkelléktárához tartozik. Ez a benyomásunk csak megerősödik, látván, hogy a szakma veteránjai hogyan küzdenek egymással és a média funkcionáriusaival minden egyes percért, ha arról van szó, hogy limuzinjaikat, a díszes társaság előtti történelmi fellépésüket, frizurájukat és beszédkészségüket bemutathatják. Megható az izgalom, ahogy az adásidőt, a kameraszöget, a lelkesedés fokát és a siker szintjét regisztrálják. A jó öreg manipulációstézis egészen különösen megigézte őket. Ez magyarázza a kitartó civakodást a "grémiumok" kegyeiért, támogatásáért, és az üzlet ellenőrzésére tett kísérleteiket.

A ipar azonban nem osztja sem ezeket a gyengéd óhajokat, sem a száraz elméleteket. Megfontolásaik aszkétikusan józanok: egyfelől frekvenciák, csatornák, normák, kábelek, parabolaantennák, másfelől beruházások, részesedések, elosztási kulcsok, költségek, hányadok, reklámbevételek körül forognak. Csak egy dolog nem játszik szerepet az ipar törekvéseiben: a program. Szóba kerül, ki fizet és ki kapja, mikor, hol, hogy, kitől, de az már nem, hogy mit sugároznak. Ez a magatartás egyetlen korábbi médiumnál sem lett volna elképzelhető. Milliárdokat költenek arra, hogy műholdakat lőjenek fel a világűrbe és egész Közép-Európát kábel-hálóval fonják be; "Kommunikációs eszközök"-kel való példátlan felfegyverkezés történik, anélkül, hogy bárki felvetné a kérdést, mit kellene onnan egyáltalán sugározni. Ennek oka kézenfekvő: az ipar ugyanis nem tud zöldágra vergődni a tévéelőfizetővel. A néző nem akaratgyenge, sőt, határozottan halad egy olyan állapot felé, amit programnélküliségnek nevezhetnénk. Hogy ehhez a célhoz közelebb kerüljön, bravúrosan használja a távirányítónak minden gombját. Fogyasztók és szállítók ezen bensőséges szövetsége ellen nincs orvosság. A kritikusok elkeseredett kisebbségének nehezére esik egy ilyen erős egyetértés megmagyarázása, mert ez ellentmond elméleteiknek.

Mi lenne, ha a programok valóban nélkülözhetőek lennének, és ha a médium fogalma maga használhatatlannak, puszta misztifikációnak bizonyulna. A médium fogalma eredetileg mindenekelőtt egyszerűen egy eszközt, közvetítőt jelent. Az eszköz a görög nyelvtanban az igének saját neme, amely arra való, hogy "a cselekvő alany létezését hangsúlyozza"; továbbá "a spiritisztikus világképben olyan valaki, aki a szellemvilággal való összeköttetést biztosítja"(!); végül fizikai értelemben - hordozó, mint a levegő, amelyben fény- és hanghullámok terjedhetnek; a társadalmi kommunikációra vonatkoztatva, annak technikai eszköze.

A program fogalma is az íráshoz köthető. A szó, a Meyer lexikon szerint, "nyilvános írásos hirdetés, közlés". A közéletben beszélünk egy párt, egy újság, egy meghatározott céllal alakított társaság, de egy kormány programjáról is, ha az elhatározott cselekvések alapvonásait összefogott formában előre megjelentetik. Hogy az effajta jelenségeket olyan anakronisztikus fogalmakkal mint "médium" vagy "program" többé nem lehet megragadni, nem igényel további magyarázatot. Az új médiumokban az az új, hogy nincsenek többé a programokra ráutalva. Új rendeltetésüket a nullmédium állapotához való közeledésük adja.

Ez a hajlam, ahogy a visszapillantást mutatja, már a régebbi médiumoktól sem volt teljesen idegen. A könyvnyomtatás sem szenvedett hiányt olyan próbálkozásokban, hogy az egyre terhesebbé váló tartalmaktól megszabaduljon. Az első úttörő teljesítményeket ezen a fáradságos úton a ponyvaregényekben érték el. További mérföldkövet jelentett a bulvársajtó és a képes újság. A diadalittas rekordot, amely a nyomtatványiparban eddig felülmúlhatatlan maradt, az analfabétizmus korának álomhatára felé tartva, a Bild Zeitung állította fel.

A döntő eredményt azonban az elektronikus médiumok hozták meg. Kiderült, hogy a nullmédium létrehozására tett kísérlet útjában legyőzhetetlen akadályok állnak. Annak, aki az írást minden jelentésétől meg akarja fosztani, extrém megoldásokhoz kell nyúlnia. Az avantgarde (a dadaizmus, a lettrizmus, a képköltészet) hősies javaslatai az iparnál nem találtak meghallgatásra. Ez azért fontos, mert a null-olvasmány önmagának ellentmondó. Az olvasó, minden egyes olvasó vonzódik az összefüggésekhez, és még a legzavarosabb betűfolyamatban is értelmet keres. Az írábeliség alól való felszabadulás új távlatokat nyitott.

Közismerten nagyon nehéz, gyakorlást és koncentrációt követel, hogy nonszensz mondatokat állítsunk elő, amelyeknek semmiféle jelentést nem lehet tulajdonítani. Itt maga a nyelv az, amit minimálprogramként előállítanak. Csak a vizuális technikák, mindenekelőtt a televízió, vannak abban a helyzetben, hogy a nyelv terhét valóban elvessék és mindent likvidáljanak, amit valaha programnak, jelentésnek, "tartalomnak" neveztek. A nullmédium nem sejtett lehetőségeinek bizonyítékát egy egyszerű kísérlet szolgáltatja. Leültetünk egy hathónapos csecsemőt egy működő videókészülék elé. A csemete még képtelen a képek felbontására és dekódolására, így a kérdés számára, hogy azok valamit jelentenek-e, egyáltalán fel sem vetődhet. Mégis, teljesen függetlenül attól, hogy mi jelenik meg a képernyőn, a tarka, cikázó, világító foltok kétségtelenül és tartósan bensőséges, mondhatni buja érdeklődést váltanak ki. A gyereknek rengeteg érzékelnivalója van. A hatás hipnotikus. Lehetetlen megmondani, mi minden játszódik le benne, de a csecsemő szeme, amelyben a tévékép tükröződik, annyira odaszegezett és önfeledt kifejezést vesz fel, hogy kísértésbe esünk, és boldognak tartjuk őt.

Az op-art televízió

Az emberbarátnak nem kerül nagy önmegtartóztatásába, hogy barbár gaztettnek minősítsen egy ilyen kísérletet. Mielőtt ennek a kísértésnek engedne, nemcsak azt kellene végiggondolnia, hogy a kísérlet a több milliószor megismétlődő mindennapi rutinhoz tartozik, de jól tenné, ha végiggondolná, mi az adott kultúra és a televízió kapcsolata. Ugyanis a modern művészet hősies úttörőteljesítményei nélkül a nullmédiumok elképzelhetetlenek lennének. A színes foltok és konfigurációk, amelyekbe hathónapos kísérleti alanyunk gyönyörködik, nem véletlenül emlékeztetnek az absztrakt festészetre. Kandinszkijtől az akciófestészetig, a konstruktivizmustól az op-art és számítógépes grafika aljáig a művészetek mindent megtettek, amit tudtak, hogy műveiket minden "jelentéstől" megtisztítsák. Közvetlenül megragadható ez a szerep a videóművészetben, amelynek egyes produkcióiban már jóformán semmi sem ismerhető fel.

A videóművészet kitalálói és védelmezői természetesen távol állnak attól, hogy magukat az ipar bedolgozóinak lássák. Hogy státuszukat, és feltehetőleg árukat is megállapítsák, saját "filozófiát" fejlesztettek ki, amelyet inkább ördögi ráolvasások támogatnak mint érvek, és amelyben feltehetőleg maguk is hisznek. Ez a megkésett avantgarde makacsul kisebbségben gondolkodik, és nem akarja elismerni, hogy a nullmédium alakjában már régen meghódított egy tömegközönséget. Mindenesetre a teljesség felé való közelítés fáradtságos, hosszadalmas folyamat. Ez érvényes a televízióra is. Súlyosbítja a problémát, hogy a nullmédiumnak olyan kicsi, de befolyásos kisebbséggel szemben kell érvényesülnie, amely elszánt történelmi maradványok vagy kedveltté vált jövőbeli remények védelmezője. Az egyik oldalon pártpolitikusi érdekek és médiafunkcionáriusok ragaszkodnak ádázul ahhoz a hithez, miszerint a televízió hozzájárulhat hatalmi helyzetük stabilizálásához. A másik oldalon nincs hiány olyan tanítókban és kritikus teoretikusokban, akik az elektronikus médiumokban most is termelőerőt látnak, amely a társadalmi tanulási folyamatokat mozgásba hozza (üdvös küldetés, néhány régi média-építőkockából összerakhatjuk).

Az idők folyamán az ellenségeskedő testvérek sajátos egysége teremtődött meg. Csak egy dolog közös bennük: a programillúzió. A Német Szövetségi Köztársaságban ennek az illúziónak törvényi ereje van: államközi szerződésekben, egyezményekben, rádiótörvényekben, statútumokban és jogi irányelvekben rögzített, és a látszattal dacolva minden felelős vezető dédelgeti.

Az adásoknak, olvashatjuk, "demokratikus felfogást és az alkotmányhoz való hűséget, kulturális felelősségtudatot és a tárgyszerűségre való törekvést kell hordozniuk. A szabadság, méltányosság és igazság irányába kell hatniuk", "békére és szociális igazságosságra kell buzdítaniuk", Németország békés és szabad újraegyesítését kell szolgálniuk a népek egyetértésével." Az ember a fejéhez kap. A showműsorok, sokkolók, klippek és reklámok készítőinek nemcsak a "képzés, tanítás, szórakoztatás" hármasát kell nyújtaniuk, hanem "emberiesség"-et és "objektivitás"-t, "sokszínű információ"-t, "átfogó és pártatlan tudósítás"-t és természetesen mindig széles "kulturális kínálat"-ot. A program-illúzió nemcsak jogi és intézményi okoknak köszönhető, közvetlenül a médiumok filogeneziséből ered. Ez a televíziónál is megfigyelhető. Az az elképzelés, miszerint formák és tartalmak szállítására alkalmas, technikailag nem kizárható. Ahogy nem lehetetlen teáskanállal gödröt ásni vagy a Bibliát telexen elküldeni, csakhogy a teáskanalat vagy a távírót nem ez a kivételes használat határozza meg.

Néhány tévéveterán, aki nem ismerte fel az új idők szavát, abban a képzetben szenved, hogy az anyagból indulhat ki. A fixa idea, hogy valamit sugározni kell, a régi médiumok kannibalizálásához vezet. Ez mindenekelőtt annak a médiumnak a lerobolásához vezet, amelyről az ember szerette azt hinni, hogy a televízióval rokon. Ez pedig a film. Természetesen hamar kiderült, hogy tévedésről van szó. A mozi hatása a képernyőn nem ismételhető meg, és a közbeiktatott reklámok, no meg a néző csodafegyvere, a ki-bekapcsolás, végérvényesen elintézi a filmet. A néző pontosan tudja, mivel van dolga. Minden program-illúzió ellen felvértezett; teljesen tisztában van azzal, hogy nem egy kommunikációs eszközzel, hanem a kommunikáció tagadásának eszközével van dolga, és ebben a meggyőződésében nem hagyja magát megingatni. Éppen ez az, amit a szemére vetnek, s ez oltja ki a nullmédium báját előtte. Ezzel magyarázható a televízió transzkulturális hatótávolsága. Egy és ugyanaz a sorozat, egy és ugyanaz videóklip, egy és ugyanaz a showműsor terjed, azonos vonzerővel Lodenscheidben, Hongkongban és Mogadisuban. Ilyen minden komplexustól független, ilyen ellenállhatatlan, ilyen univerzális egyetlen közlés sem lehet.

Kábítószer vagy televízió

A nullaállapot tehát nem gyengéje, hanem erőssége a televíziónak. Megszünteti használati értékét. Bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljuk. Mondjuk a végtelen adásfolyamban felbukkan egy valódi hír vagy akár egy érv, amely a külső világra emlékeztet. Az ember meghökken, megdörzsöli a szemét, elkedvetlenedik és a távirányítóhoz nyúl. Ez a nagyon tudatos használat megérdemli végre, hogy komolyan vegyük. A televíziót elsődlegesen, mint az élvezetes agymosás eszközét vetik be; segít az egyéni higiéniában, az önmeditációban. A nullmédium a pszichoterápia egyetlen egyetemes és tömeges méretekben elterjedt formája. Ennyiben abszurd lenne társadalmi szükségességét megkérdőjelezni. Aki ezt szeretné megszüntetni, annak szemügyre kell vennie a lehetséges alternatívát. Elsősorban a drogfogyasztásra gondolok, az altatótól a kokszig, az alkoholtól a bétablokkolóig, a tranquillicumtól a heroinig. A televízió a drogoknál jobb megoldás. Ha az ember a szociális költségekre és az úgynevezett mellékhatásokra gondol, el kell ismernie, hogy a nullmédium használója bölcsen választott, nem is szólva olyan más megoldási lehetőségekről, mint az autóőrület, erőszak, pszichózis, ámokfutás és öngyilkosság. Akinek ez az érvelés ex nagativo túl borús, azon segíteni kell. Tekintetét a kellemetlen tényekről csak a magasabb szférák felé kell emelnie, és a mostanában az emberiség újra kedvelt régi bölcsességeit morzsolgathatja. Amennyiben koncentrációnk eléri maximumát - ez minden ezoterikus zsebkönyvből megtanulható -, akkor a szellem végleg távol honol. Ennyiben egész közel kerülünk a transzcendentális meditációhoz. Ezzel magyarázható a kvázi-vallásos tisztelet, amelyet a nullmédium élvez: a Nirvána maga. A televízió buddhista gépezet.

Amit a csecsemőtől irigylünk, a teljes önfeledtség állapotát, a felnőttek csak nehezen érhetik el. A csecsemő úgy működteti érzékelőberendezését, hogy nem fogja fel, amit lát. A felnőtt viszont hajlamos arra, hogy ott is értelmet keressen, ahol nincs. Ez az önkéntelen fókszálás a nullmédium használatára is zavarólag hat. A gyakorlott tévénéző nem szenvedhet az értelem misztifikációjában. Az ideális eset tehát elérhetetlen. A Meditáció nem a Nirvánába vezet; a süllyedés sikerül, de nem végérvényesen: a kis halál nem az igazi. Mindig van egy minimális jel, a valóság zöreje "a tárgytalanság tapasztalata" (Kasimir Malevics). Mindazonáltal az utóbbi évtized televíziós vívmányai emlékezetesek és azok maradnak akkor is, ha a képernyő nagy példaképét (Malevics Fekete Négyzetét 1915-ből) soha nem érik utol. Mellesleg ez a kép a nullmédium minden adását feleslegessé teszi.

(Hanich András fordítása)