Századvég és televízió^[250]

A transzatlanti távírókábel lefektetését spontán népünnepély követte New Yorkban. Az emberek okkal érezhették az eseményt egy új korszak kezdetének. A távíró az első volt azon eszközök sorában, amelyek a Világfalut létrehozták. Amikor Morse 1838-ban támogatásért fordult a kongresszushoz, találmányát az "egész országot szomszédsággá" tevő, a gondolatok sebességét megnövelő eljárásként írta le. A távíró feltalálása, és ami még fontosabb, kereskedelmi elterjedése után vált uralkodó hatalommá a nagy példányszámban megjelenő, tömegeket kiszolgáló illusztrált sajtó. A múlt század végének sajtótörténete a mass media huszadik század végi világának előképe. Minden különbség ellenére legalább két olyan lényeges hasonlóság van közöttük, amiért ajánlatos a televízió hatalmának elemzését a múlt századi nagy példányszámban megjelenő tömeglapok felidézésével kezdeni.

A tömegsajtó elterjedésével először jött létre egy olyan, globális hatású médium, melyet a hirdetések és a reklámok, illetve az eladott példányszámok közötti összefüggésrendszerben determinált. Ekkor alakult ki a tömegtájékoztatásban a kereskedelmi és gazdasági szempontok mindent maga alá gyűrő elsőbbsége, amely utóbb teljes egészében áthatotta a televíziót és a rádiót is. A nagy példányszámban megjelenő napi- és hetilapok korszaka előtt még fontos szerepet játszottak a nevelés, az oktatás szempontjai. Később mindez másodlagossá, ha nem feleslegessé lett. (Pontatlanság lenne itt deformációról beszélnünk, a rádió és a televízió mindig is az akart lenni, amivé végül is lett. A profitszerzésen túli szempontok mindig is idegenek voltak tőle.)

A másik lényeges kapcsolat, hogy a Morse által megfogalmasott "neighbourhood of the whole country", a korabeli Világfalu létrejöttével, kialakult a hír modern értelemben vett fogalma, amely mintegy "megkövetelte", indokolttá tette a napilapok gyors elterjedését. A hír a későbbiekben is kulcsfogalom maradt, hiszen a televízió hatalmi szerepe jórészt a hír közvetítésével és szerepének felnövesztésével függ össze. A távolságok csökkenése, az üzenet továbbításának sebessége és közvetlensége, tehát a hagyományos térfogalom összeomlása, illetve a modern, elektronikusan áthatott térfogalom megjelenése, az a mód, ahogyan az ipari társadalom az élet addig értintetlen szféráira is kiterjesztette uralmi technikáit, ekkor vált dominánssá.

Végső soron csak a nagy példányszámban megjelenő illusztrált napilapok elterjedésével szűnt meg visszavonhatatlanul az az orális, beszédközpontú társadalom, amely odáig, még ha csak szigetekben is, de fennmaradt. A helyi társadalmak zárt szerkezetének burkán áttörni, a beszéd egyeduralmát korlátozni, először a Gutenberg-galaxis XIX. századi kiteljesedésével sikerült, hogy aztán mintegy száz év után majd a rádióval, illetve a televízióval beköszöntsön a másodlagos, elektronikus oralitás társadalma.

A XIX. század közepén, ahogy kiépültek a távíróhálózatok, úgy jöttek létre a hírügynökségek, azzal a céllal, hogy ipari méretekben állítsák elő a Hírt, azt a terméket, amelyet az információs ipar eladásra kínált. Attól fogva, hogy a hír olcsó lett, megszűnt exkluzív lenni. A hír többé nem személyre szóló üzenet, kevesek kiváltsága, hanem immár fogyasztási cikk, nagybani termék, melynek létét elsősorban az indokolja, hogy eladható. Hogy mit is jelentett a hírek inflációja, pontosan mérhető a múlt századi sajtó nagy eseményein. Ugyanúgy, mint ma: a természeti katasztrófák, a szexuális botrányok, híres emberek viselt dolgai és a szenzációs bűnesetek jelentették az "újságot". Az, hogy százezrek "szereztek tudomást a világról", nem jelentette egyben azt is, hogy a valódi tudás vált volna demokratikussá.

Az, hogy a hír fogyasztási cikk, nagyipari termék lett, annyit jelent, hogy napi szükségletté változott. A "szövegösszefüggésükből" kiragadott közlemények, önmagukban semmit sem jelentő mondatok vagy mondattöredékek értelmét épp 24 órás cseréjük adja meg. Hiszen azon kívül, hogy érvényes keretként fogadjuk el, hogy épp ma "történt" valami, semmi sem indokolhatja, hogy újra és újra beszámoljunk mindarról, amiről a média egyébként folyamatosan beszámol. (Ha valaki nincsen tisztában e játékszabályokkal, csak nehezen láthatja be, miért tarthat közérdeklődésre számot Liz Taylor legújabb liaisonja, vagy miért érdemes kontinenseken át közzétenni annak hírét, hogy Missouriban árvíz tombolt. Mindkét "hír" arra mutat, hogy az aktualitás és a közérdeklődés fogalma csak akkor értelmezhető helyesen, ha a fenti keretben keresünk jelentést e szavaknak.) Az tehát, hogy a hírfogyasztók szerte a világon milyen tényleges összefüggésekkel és valódi sorsukat ténylegesen befolyásoló információkkal rendelkeznek, szinte függetlenül attól az ipartól, amelyet szokásuknak hódolva végülis fenntartanak. Az amerikaiak milliói naponta a kuvaiti válsággal kapcsolatos képek ezreit fogyasztják el (remek alkalom a híradók számára nagyszerű grafikai emblémák és kiváló logok készítésére), de mégsem mondhatjuk, hogy mindezek az emberek akár csak részben is tisztában lennének a globális válsággal, annak igazi természetével, okaival és következményeivel. Az emberek, szerte a világon, jól értesültek - minden lényegtelen dologban. Mindenki tud minden apró és lényegtelen epikus mozzanatról, hogy aztán a tényleges válságok és döntések épp a média függönyével legyenek lefedhetőek.

Jellemző, hogy David Thoreau már a távíró révén megszerezhető hírek nagy részét is metsző rosszhiszeműséggel szemlélte, s joggal gúnyolódott azok tartalmán. Pontosan felismerte, hogy a hírek nagyipari gyártásával kiváló lehetőség nyílik lényeges összefüggések lényegtelenné változtatására. Valóban, a XIX. század végén merült fel annak igénye, amit aztán a televízió teljesített be, hogy a pszeudó információs környezetet elengedhetetlen és lényegi emberi szükségletként állítsuk be, mintegy "valóságként" érvényesíthessük. Ekkor támadt az a lehetőség, amelynek eredményeként az információs iparágak minden másnál mélyebben áthatják a mindennapi életet, mechanizálják és kontrollálják a tudást, illetve megszerzésének formáit, determinálják az életvitelt, és kikezdik a magánélet autonómiáját. S eközben joggal kételkedhetünk az így megszerzett tudás használhatóságát illetően.

Mit is hozott tehát magával e pszeudó kontextus? Mit is jelent valójában a lényeges lényegtelenné változtatása? Miért is hiszem, hogy az "információs forradalom" nem több - igaz, nem is kevesebb - mint egy nagysikerű kereskedelmi akció nyelvi emblémája. Melyek tehát azok a szabályok, melyeknek ismerete elengedhetetlen a televízió értéséhez, műsorának fogyasztásához, s miért mondom, hogy ezek a szabályok lassan kritizálhatatlanok, miért hiszem, hogy a televízió megfellebbezhetetlen, s egyeduralkodóvá vált?

A múlt század végén még élénk riadalmat, illetve heves művészi reakciókat váltott ki a nyelv kezdődő felbomlása, mára ez olyannyira megszokottá vált, hogy általában nem is szerepelt a televízió elleni vádak egyébként tekintélyes listáján. Holott ez a veszteség talán egyike a legfájdalmasabbaknak. Éles fénnyel világíthatunk rá e folyamat kezdetére, ha a múlt század végének nagyvárosaira pillantunk vissza, s felidézzük azt a korszakot, amikor először lepték el a teret a kereskedelem szimbólumai, először borították el az utcát a plakátok, a cégtáblák, a hirdetések. Ekkor nyílt először mód arra, hogy egy nemzedék a városban nevelkedve, annak terében létezve fogyasztóvá érlelődjön. A kubizmus kollázsai pontosan mutatják a művészet reakcióját a társadalmi méretekben végbement változásokra. Hiszen a montázs és a kollázs nem pusztán a művészek vásznain jelent meg, hanem magában a városban, a térben, a mindennapi élet egészében. A televízió erre a döntő jelentőségű, az érzékelést is meghatározó tapasztalatra épített. Az a fejlemény, hogy bármilyen, odáig össze nem illőnek tekintett valóságelem egymás mellé kerülhet egy síkfelületen(!), csupán a művészettörténet tradíciója felől nézve volt forradalmi változás. A tömegkultúra fogyasztója számára az összefüggés nélküli szavaknak és látványoknak könnyed és sikeres értelmezése, a mégis helytálló jelentéstulajdonítás, mindennapos gyakorlatnak bizonyult.

Ez a tradíció teremtette meg tehát azt a keretet, tudati és érzékelési feltételrendszert, amelyben utóbb érthetően és a nagy tömegek számára szenzációsan, de magától értetődő természetességgel jelenhetett meg a műsorszórás, a rádió, majd a televízió. A húszas évekkel tehát megkezdődött - Walter F. Ong kifejezésével élve - a másodlagos, az elektronikus oralitás korszaka. Mindez az absztrakciót feltételező tipografikus észjárás lassú elmosódását jelentette, és mára lassan a nyomtatott íráskép logikai szerkezetének eltűnését, illetve a képek rendszerében történő feloldódását hozta magával. Az elektronikus oralitás ugyan leszármazottja a beszélt nyelvnek, de ugyanakkor rémületes torzképe is. (Azt se felejtsük el, hogy a beszédközpontú társadalom tradíciói, ha kis szigetekben is, de még a múlt században is léteztek, a nyilvánosság, a politika még nem a show business része volt, hanem a méltóságteljes és logikailag végiggondolt nyelvi állítások színtere. A retorika megszűnésére, archeológiai emlékké, illetve televízióműsorrá válása pontosan mutatja, hogy miként és milyen ütemben ment végbe ez a folyamat. A Gutengerg-galaxisban a nagy példányszámú képeslapok jelzik az átmenetet. Neil Postman joggal állapítja meg, hogy az olyan lapok, mint az USA Today, leginkább nyomtatott képernyőként értelmezhetőek.)

A rádió hozzászoktatta az újkori társadalom lakóit ahhoz, hogy a teret immár visszavonhatatlanul a politika részeként, a hatalom érvényesítésének terepeként lássák, értelmezzék, s mindörökre elbúcsúzzanak annak természeti vonatkozásaitól. Az égbolt azonos lett a rádió-, majd televízióhullámok terjedési mezőjével. A tér, vagy a világűr(!) a piac része, amelyet ugyanúgy fel kellett osztani, mint a földet. Az "éteri" hatalmi érdekek és részesedések semmivel sem kevésbé életbevágóak, mint a XIX. századra befejeződött "földi" gyarmatosítás korának érdekei voltak.

Ugyanakkor a rádió aranykorával teljes pompájában kibontakozott a politika és a reklám új és szent szövetsége. Roosevelt és Hitler voltak azok, akik először értették meg, hogy a műsorszórás hatalmi eszköz. Elsőkként vitték ki a politikát a térbe, díszletet csinálván a teremből, ahol felszólaltak, és elsőkként jutottak be a magánszféra addig érintetlen szentélyeibe, a lakások millióiba. Velük kezdődött meg a politikai nyilvánosság új korszaka, amelyet csupán kiteljesített a televízió, ahol is immáron nem az számít - szemben Lincoln, vagy legkésőbb Taft szenátor korával - hogy ki miként érvel, vitatkozik, győz meg másokat, hanem csak a látszat, a vitapartner megsemmisítésének látszata.

Ugyanakkor a rádió, ha széles körben hódított is, soha nem tett szert olyan totális hatalomra, mint a televízió. Ha közhely is, teljes mértékben igaz, hogy nem metaforája csupán a világuralomnak, hanem maga a globális hatalom. Tér és idő immár csak a műsorszórásba bevont régiót, illetve az adásidőt jelenti, a hagyományos időzónák természetéhez igazodó rendje felbomlott a műholdas közvetítés korában. Mindez persze gyakran előnyökkel is jár. Az Egyesült Államokat példának okáért nagymértékben a televízió formálta egységes nemzetté, a központi hírszolgálat mindent átható rendszerének nem kis része van a nemzettudat kiépítésében, illetve folyamatos újraformálásában. A központi televíziók (ABN; NBC; CBS; CNN) áthatják az amerikai időzónák mindegyikét, naponta megteremtve a közösség és egység tudatát.

Kézenfekvő az ellenpélda is. A Szovjetúnió jelenlegi elnöke többek között azért sem képes uralmát ténylegesen kiterjeszteni a Birodalom egészére, mert azt nem teheti meg szimbolikusan, a média által sem. Gorbacsov azért lett Nyugaton az, aki, mert a televízió naggyá tette, s minthogy birodalmában hiányzik a tömegkommunikáció nyugatihoz hasonló rendszere, nem játszhatta el ugyanazt a sztárszerepet. A világpolitika fogalma (amelyet a harmadik világban sokszor és joggal tekintenek "imperialista fogalomnak") gyakorlatilag a televízió által bemutatott és besugárzott területek igényeinek kiszolgálását jelenti: csak az válik hírré, ami a Nyugat szempontjából fontosnak minősül. (Minden iróniától mentesen: a hírek világából pontosan rekonstruálható a "világpolitika" hatalmi rendje, amely Kelet és Nyugat megbékélése után nyilván Észak és Dél háborúinak színtere lesz. Manapság egy fehér ember erőszakos halála hamarabb lesz hír, mint kétmillió bangladeshi pusztulása. A sivatagi show veszteségeinek latolgatásakor magát Szaddamot sem érdekli, hogy ő(!) hány halottat veszít. Az, hogy Bush hány koporsót kap, a nemzetközi hírpiac kérdése.

De mit is jelent a másodlagos oralitás korszaka a mindennapokban, hogyan válik érzékelhetővé és kimutathatóvá ez a világhatalom, reklám és hír szent szövetsége, amely alól nincs kibúvó? Nyilvánvaló, hogy "információs forradalom" helyett inkább az információs ipar forradalmáról kellene beszélnünk, mert valójában nem a tudás demokratizálásának, soha nem látott mértékű terítésének programjával találkozunk, hanem épp a kontroll, az ellenőrzés forradalmasításával. Mindaz, amit a televízió e téren eddig nyújtott, csak szerény kezdet ahhoz képest, amit a kibernetikával, a digitális technikával való házassága révén még produkálni fog. Az elektronikus oralitás korszakában az elvont gondolkodás, az absztrakció, az objektivitás lehetősége, mindaz, amit a nyomtatás hordozott és közvetített, elveszőben van. A korszak mitológiájának hősei mind a média sztárjai. Európa szenved most vereséget Amerikával szemben, hiszen az óhazában a populáris kultúrán kívül jelen van még a hagyományos irodalmi műveltség is. (Amint arra David J. Boorstin is utal, az Egyesült Államok helyzete e tekintetben alapvetően különbözik. Ott ugyanis egy hőstett véghezvitele és legendává formálódása közben nem telnek el évszázadok, mint Európában. E tájon Robin Hood épp ezért a magas kultúra részeként vált mitikussá, az óceánon túl Bonnie és Clyde tetteit és mítoszát alig néhány év választja el.)

Az elektronikus oralitás korszakában ismét a szóé, illetve a nyelvi emblémáké, a kereskedelmi célú logoké a főszerep, csakhogy ennek már szinte semmi köze a hajdani orális társadalmak dialógussorozatához. A televízióval nem lehet beszélgetni, csak alárendelődni. A gyakorlatban az történt, hogy a televízió feloldotta az absztrakt gondolkodás nyomtatással terjesztett és örökített tradíciójának egészét, s létrehozta azt a tudatállapotot, amelyben minden csak mint folytatásos, s lehetőleg végnélküli történet létezhet. A filmek és a riportok szerkezete riasztóan hasonlatossá vált egymáshoz, a televízió elmosta a realitás határait, megsemmisítve magát e fogalmat is. Ami a televízióban látható, az valamiként, de megtörtént, s mindegy, hogy az "életben" vagy a műteremben, a képernyőn úgyis "műsorként" jelenik meg. A különböző létminőségek összeolvadásának trendje csak erősödni fog, amint a számítógépes animáció révén a virtuális valóságok is bekapcsolhatóak lesznek majd a műsorszórás rendjébe.

Ha épp arra akarunk rámutatni, hogy a médiumok között mint illant el a valóság, érdemes talán a legújabb globális televízióműsorra utalnunk. Az Öböl-válságról szóló műsorok nem egy készülődő rettenetes háború közgazdasági, jogi, filozófiai, politikai vonatkozásaival foglalkozó elemzések, hanem mindenekelőtt "sztorik". Egy végnélküli filmsorozat újabb és újabb, jól formált kis epizódjai. Szemben a hagyományos irodalmi kultúrával, amely feltételeket támasztott az olvasóval szemben, s amely visszautalt arra, ami a mindenkori aznap előtt történt, ennek a tévéshow-nak minden műsora kész, kerek egész, a műsorfolyamatba bármikor bárki bekapcsolódhat. Egyik epizódban Baker beszél az öbölbeli fiúkhoz, máskor a sorozat egy főszereplője, Bush úr eszi a Hálaadás pulykáját a jó fiúk között. (Azt, hogy az ilyen filmmé változtatott valóság milyen veszélyekkel jár, persze azért tudhatják az amerikaiak, a vietnami háborúba ugyanilyen remek epizódok során sodródtak bele.)

Ahogy a múltszázadi párizsi utcakép montázsán, úgy áll össze egyetlen, szervetlen és strukturálatlan, ám mégis működő egésszé a televízió által közvetített "világ". Az újabb és újabb epizódok, a mozaik újabb elemei kioltják egymás ellentmondásait, s az önálló jelentések mindegyike a televíziót jelenti csupán. (Karinthy ismert novellájához hasonlóan, ahol hiába kiált mindenki Krisztust, a tömegből Barrabás hallatszik. A televízió mindent a maga képére formál.) A realitás fogalmának elmosódása a televízió kultúrájának lényege, a hiperrealizmus, a szimuláció világának állandó jelenideje. "A szürrealizmus még szolidáris a realizmussal, amelyet vitat, de egyben annak erősségét is fokozza azáltal, hogy az elképzelttel állítja szembe. A hiperrealizmus valóságosnak és elképzeltnek még ezt az ellentmondását is felszámolja. Ami nem valóságos, az többé nem álom vagy fantázia, a rajtunk túli vagy bennünk lévő világ irrealitása, hanem a valóságos önmagához való hallucinatorikus hasonlatosságnak valótlansága" - írja Baudrillard, s a fenti mondat egyben illusztrálja is a tételét.

A hiperrealizmus, vagyis a televízió korszakában teljes egészében reménytelenné, illúzióvá vált tehát a szürrealizmus hajdani módszere, radikális kritikája, a valós és a valótlan határa szertefoszlott, felszámoltatott. Minden megtörténhet, ami a televízióban látható, a fantázia és az élet határát állandóan át-átlépjük, s az átjárás következmény nélkül való, a hallucináció éppoly kevéssé valóságos, mint az élet. Neil Postman szerint "Halálra szórakozzuk magunkat". Korunk a "szép új világ", a televízió a napi szómaadag. S valóban, a mechanikus és kontrollált tudás, mely újabb és újabb történetekben ömlik elénk, s amely egyben a mindennapi élet szerkezetének megteremtője, váza is: elsősorban a szórakoztatást szolgálja.

A televízió pedig mindent elnyel, ami még birodalmán kívül rekedt. Mindent felszív, és a mozaik újabb kockájaként hasznosít. A totális birodalom, a Szovjetúnió arra tett kísérletet, hogy mindent kizárjon, falain kívül rekesszen, s zárványként létezzen térben és időben, és a külvilágot túlvilággá tegye. A televízió épp fordítva jár el. Mindent beenged, mindent felhasznál, semmilyen határt nem ismer, totalitása abból ered, hogy épp úgy "otthon van" a túlvilágon, mint ezen: azaz, mindenhol lerombolja az otthonosság határait. A "világ új képe", szemben azzal, amit Kepes György elképzelt, valójában a képernyőn váltakozó képek sorozata. Két csatorna között időről időre felvillan a semmi: az értelmezhetetlen zaj, az üres sorok felfoghatatlan látványa. A hiperreális mindent magába foglal, ami valaha élet volt, hogy mindent televíziós adásként okádjon vissza.

Nádas Péter, mint Évkönyvében írja, autonómiájának megőrzése, mindennapjai integritásának érdekében felmondta a televízióval való együttélését. Ez persze bármilyen fájdalmas is, nem lázadás, csupán menekülés. Valószínűtlen, hogy az emberiség egy hajnalon kikapcsolja az összes televíziót. A televízió semmilyen metaforát nem tűr el, semmiféle hasonlat sem segít megértésében. A nyelvi reflexiók, amelyek e kultúrát önmagává tették, ezzel a szörnyeteggel szemben alkalmazhatatlanok.

A televízió maga a valóság. Reményt csupán az adhat, hogy ez a kijelentés talán metaforának is olvasható