A fényképezés több formában is birtokbavétel. Legegyszerűbb formájában a fénykép a szeretett személy vagy tárgy birtoklását pótolja, s ettől felölti az egyedi tárgyak egyik-másik vonását. Ezen felül a fényképek révén fogyasztói kapcsolatba kerülünk olyan eseményekkel is, amelyek tulajdon élményeink részét képezik, de olyanokkal is, amelyek nem - ezeknek az élménytípusoknak a különbségét azonban mindinkább elmossa az efféle szokásformáló fogyasztói magatartás. A birtokbavétel harmadik formája, hogy a képkészítő és képsokszorosító gépek révén értesülésekre teszünk szert (nem pedig élményekre). Igen, a fénykép jelentősége mint közvetítő közegé, melynek segítségével mind több és több esemény kerül élményeink körébe, tulajdonképpen melléktermék: a fénykép azon képességéé, hogy élménytől elszakadt és attól független ismereteket szolgáltasson.

A fénykép útján történő birtokbavételnek ez a legátfogóbb értelme. Amit lefényképeznek, az eleve egy információ-rendszer részévé lesz, beillesztik különféle osztályozási és tárolási sémákba, melyek a családi albumba ragasztott amatőr felvételek nyers időrendiségétől a fényképek meteorológiai, csillagászati, mikrobiológiai, geológiai, rendőri, orvosképzési és diagnosztikai, katonai felderítési és művészettörténeti alkalmazásához szükséges következetes gyűjtésig és precíz nyilvántartásig terjednek. A fénykép többet tesz, mint hogy átértelmezi a hétköznapi tapasztalás anyagát (embereket, dolgokat, eseményeket, bármit, amit természetes látás útján látunk - ahányan, annyiféleképpen, s gyakran felületesen), s hogy hozzáad rengeteg mindent, amit egyáltalában nem látunk. A valóságot mint olyat értelmezi át kiállítási tárggyá, kutatás célját szolgáló följegyzéssé, megfigyelés célpontjává. A világ fényképészfölderítése és megkettőzése széttördeli a folyamatosságokat, betáplálja a darabkákat egy felmérhetetlen iratgyűjtőbe, s ezáltal olyan ellenőrzési lehetőségeket teremt, amelyekről a korábbi információrögzítési rendszer, az írás még csak nem is álmodhatott.

Azt, hogy a fénykép-megörökítés minden esetben a potenciális ellenőrzés eszköze lehet, már akkor felismerték, mikor a fényképezés még gyermekcipőben járt. 1850-ben Delacroix följegyezte Naplójába, hogy bizonyos, Cambridge-ben végzett "fotográfiai kísérletek", amelyek során a csillagászok a napot és a holdat lefényképezték, sikerrel jártak, sőt sikerült tűhegynyi képet kapniuk a Vega csillagról is. Följegyzését az alábbi "különös" észrevétellel egészítette ki:

Minthogy húsz esztendőbe telik, amíg a dagerrotípián megörökített csillag fénye átszeli az űrt, amely a csillagokat a földtől elválasztja, a fénysugár, amelyet a lemez megörökített, jóval azelőtt elhagyta az égitestet, hogy Daguerre feltalálta volna az eljárást, melynek révén most e fényt sikerült ellenőrzésünk alá vonnunk.

Az ellenőrzésről alkotott ilyen Delacroix-féle gyatra kis elképzeléseket messze maga mögött hagyva, a fényképezés egyre közelebb jut ahhoz, hogy a lefényképezett tárgyat a fénykép a szó szoros értelmében ellenőrizze. A mai technika már minimálisra csökkentette annak jelentőségét, hogy milyen távolságra van a fényképész a lefényképezett tárgytól, ez alig befolyásolja a kép pontosságát és méretét; a technika megteremtette a módját, hogy lefényképezzünk elképzelhetetlenül kicsi vagy - mint a csillagok - elképzelhetetlenül távoli tárgyakat; a képkészítést magától a fénytől is függetlenítette (infravörös fényképezés), kiszabadította a képet a két dimenzió határai közül (holográfia); lecsökkentette az időt, mely a látott képet a képbe vehető képtől elválasztja (az első Kodak-gépek idején még hetekbe telt, amíg az előhívott filmtekercs visszakerült az amatőr fényképészhez, ma a Polaroid-kamera pillanatok alatt kidobja a kész képet); mozgásra késztette a képet (film), és megvalósította az egyidejű képrögzítést és továbbítást (tévé) - e technika a fényképezést az emberi magatartás megfejtésének, előrejelzésének és befolyásolásának páratlan eszközévé tette.

A fényképezés olyan lehetőségek birtokában van, amilyeneket semmi más képalkotó rendszer nem élvezett, mert - a korábbiaktól eltérően - nem függ a kép készítőjétől. Bármilyen gonddal avatkozik is be a fényképező a beállításba és a kép készítésének folyamatába, maga a folyamat továbbra is optikai-kémiai (vagy elektronikus) folyamat, melynek lefolyása automatikus. Az erre a célra szolgáló gépezetek továbbra is elkerülhetetlenül tökéletesedni fognak, hogy még részletesebb s így még használhatóbb térképeket készítsenek a valóságról. E képek mechanikus genezise és az általuk képviselt hatalom tökéletes azonossága kép és valóság új viszonyát eredményezi. Ám ha a fényképezésről elmondható is, hogy helyreállítja a legősibb kapcsolatot - képnek és tárgyának részleges azonosságát -, a kép hatalma most nagyon is másként érvényesül. A képmás hatásáról alkotott primitív felfogás abból a feltevésből indul ki, hogy a kép tulajdonságai azonosak a valóságos tárgyával, mi viszont hajlunk rá, hogy a valóságos tárgyat ruházzuk fel a kép tulajdonságaival.

Mint tudjuk, a primitív népek félnek, hogy a kamera megfosztja őket lényük egy részétől. 1900-ban közölt emlékirataiban, hosszú élete végén Nadar elmondja, hogy Balzacban valami hasonló "homályos félelem" élt attól, hogy lefényképezzék. Ezt, Nadar szerint, Balzac azzal magyarázta, hogy természetes állapotában minden test egy sor szellemképből épül fel, s ezek végtelenül vékony hártyákba burkolva számtalan rétegben helyezkednek el egymás fölött ... Az ember teremteni, azaz a látszólagosból, foghatatlanból anyagi természetűt, a semmiből valamit előállítani soha nem tudott - így hát minden egyes daguerre-i műveletet megkaparint, leválaszt, felhasznál egyet azon test rétegei közül, melynek megörökítésére irányul.

(...)

A mi társadalmunkban kevesen félnek a kamerától a primitív emberek módján, aki a fényképet önmaga anyagi részének hiszi. De a mágia bizonyos nyomai fennmaradtak: így például nem szívesen tépjük össze vagy dobjuk ki szeretteink fényképét, kivált azokét, akik meghaltak vagy távol vannak. Ez ugyanis egyértelmű azzal, hogy könyörtelenül megtagadjuk őket. Mikor a Lidércfényben (Thomas Hardy regénye) Jude megtudja, hogy Arabella eladta az ő juharfa keretbe foglalt fényképét, melyet tőle kapott az esküvőjükre, ez azt jelenti számára, hogy feleségéből "végleg kihalt iránta minden érzés", s ez "az utolsó kis csapás, amely benne is minden érzést elpusztít". De a valóban modern primitivizmus nem tekinti a képet igazi valóságnak; a fénykép annyira azért nem valóságos. Inkább a valóság tűnik mindinkább olyannak, amilyennek a kamera mutatja. Mindennapos jelenség, hogy emberek, akik véletlenségből valami erőszakos eseménybe keveredtek - repülőgép-szerencsétlenség részesei, lövöldözés, terrorista bombamerénylet szemtanúi voltak -, azzal hitelesítik élményeiket, hogy "olyan volt az egész, mint egy film". Minthogy más jellemzés nem látszik kielégítőnek, ezt azért mondják, hogy megmagyarázzák mennyire valóságos volt, amit átéltek. Míg a nem iparosodott országokban sokan még mindig szorongással fogadják, ha lefényképezik őket, mert ezt afféle birokháborításnak, tiszteletlenségnek, személyiségük, kulúrájuk alattomos megrablásának érzik, az ipari országok lakói egyenest keresik az alkalmat, hogy lefényképezzék őket - ők ugyanis olyan képmásnak érzik magukat, melynek valósághitelét a fénykép adja meg.

(Göncz Árpád és Nemes Anna fordítása)