Amélie csodálatos élete
Jeunet alkotása maximálisan tudatos alkotás, a legkisebb részletre kiterjedően alapos és gondos munka, mely a legapróbb részletek hitelességére is különös gondot fordít.
A film főhőse Amélie Poulain, egy 23 éves párizsi lány, aki a Kék Malom kávézóban dolgozik pincérnőként a Montmartre-on.
Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain Rendező: Jean-Pierre Jeunet Főszereplő: Audrey Tautou
További szereplők: Mathieu Kassovitz, Lorella Cravotta, Serge Merlin Játékidő: 122 perc
Műfaj: romantikus dráma-komédia
Zene: Yann Tiersen
Jeunet alkotása maximálisan tudatos alkotás, a legkisebb részletre kiterjedően alapos és gondos munka, mely a legapróbb részletek hitelességére is különös gondot fordít.
A film főhőse Amélie Poulain, egy 23 éves párizsi lány, aki a Kék Malom kávézóban dolgozik pincérnőként a Montmartre-on. Különös gyönyörűséget vált ki belőle néhány apró öröm: mélyen belefúrni ujjait a zöldségesnél a babszemek közé, kiskanállal feltörni a kemény karamellt a puding tetején, sétálni a párizsi napfényben, kavicsokkal kacsázni a Saint-Martin csatorna vizén, péntek esténként a moziban hátrafordulni és nézni a többiek arcát, felfedezni az apró kis részleteket, melyeket senki nem vesz észre, ostoba kérdéseket feltenni magának a világról és a városról, ahol él, szabadon engedni a képzeletét, megpróbálni kitalálni, hány embernek lehet orgazmusa éppen abban a pillanatban…
Amélie édesanyja tanítónő volt, apja katonaorvos. Gyerekkorában szívrendellenességet állapított meg a kislánynál, ami azonban fiktív betegség volt. Emiatt Amélie nem járhatott iskolába, anyja tanította őt. Gyerektársaságtól megfosztva, ingerült anyja és fagyos apja közt őrlődve, a külvilág eseménytelenségéből egy általa képzelt világba, az álmaiba menekült.
Képzeletében Amélie a hajléktalanok keresztanyja, a számkivetettek Madonnája. Küzd az emberi nyomorúság kíméletlen malmai ellen, segíti az emberiséget.
Élete furcsa fordulatot vesz 1997. augusztus 31-én, Lady Diana halálos kimenetelű balesete napján. Lakásában egy kis dobozkára bukkan, melyben egy évtizedekkel azelőtt ott lakott kisfiú kincseit, régi csecsebecséit, emléktárgyait találja meg. Amélie-t lenyűgözi az öreg fémdoboz, és elhatározza, hogy felkutatja az időközben már felnőtt tulajdonosát, és visszaadja neki. Ha sikerrel jár, és valóban örömet szerez ezzel a férfinak, akkor azt jelnek veszi, és hátralévő életét a jótékonyságnak szenteli, ha nem, akkor mindegy.
Amélie-ből afféle titkos őrangyal válik: segít apján, házmesterén, szomszédján (a zárkózottan élő Dufayel úron, aki festő, és csontjai törékenysége miatt „Üvegemberként” ismerik) valamint segít a presszó vendégein, és a zöldségboltban dolgozó kisegítőn, Lucienen is, főnökén állva bosszút. Míg ő mások útját egyengeti, vele senki sem törődik. Mindeközben kénytelen szembesülni saját egyedüllétével. Megismerkedik Nino Quincampoix-val, egy hasonlóan magányos és szeszélyes fiatalemberrel, aki idegenek eldobott fényképeit gyűjti fotóautomatákból – és beleszeret. Amélie, félénksége miatt nem mutatkozik a fiú előtt, inkább sokféle furfangos módszerrel próbálja becserkészni őt. Raymond Dufayel barátsága segíti a felismeréshez: saját boldogságára is gondolnia kell, mialatt másokon próbál segíteni.
A filmet a New York Times „a filmtörténet 1000 legjobb filmje” közé választotta.
Ez a film igazi művészfilmnek nevezhető. Esztétikai értékeket teremt, képes a nézőt megajándékozni katartikus élménnyel. A francia szokásokhoz híven igyekszik elkerülni a hollywoodi kliséket, ami meg benne maradt, inkább tisztelgés a hagyományok előtt. Bemutatja a tartalmas életvitelt, mintegy példa lehet a nézőközönség számára. Mindezt azonban egyáltalán nem unalmasan teszi. Főleg az igényesebb nézőkhöz szól, akik a tartalmasabb mondanivalót keresik egy filmben, nem csupán a szórakozást.
Amélie arca, szemei, és arckifejezései nagy hangsúlyt kapnak a filmben. Majdnem olyan, mint Hófehérke – szeme barna, ajka piros, bőre fehér. Arcának természetes színei vannak (láthatóan nincs sminkje). Amélie kacsintásait, finom mosolyát, jellemző gesztusait mindannyian a szívünkbe zárhattuk. Kissé naiv, de bájos lány, aki némiképp furcsán viszonyul a világhoz, embertársaihoz. Pajkos ártatlansággal megviccelve döbbenti rá őket (és minket) az élet valódi értelmére. Napfényt, boldogságot csempész a megfáradt és fásult emberi életekbe, és a végén ő maga is megtalálja boldogságát, méltó szerelmét egy fiú személyében.
A film elején nemcsak megismerkedhetünk a szereplőkkel, hanem megtudunk róluk néhány jellemző dolgot is, hogy mit szeretnek és mit nem. Ezzel a pár mondattal testközelbe kerülnek a nézővel, bepillantást nyerhetünk legbelsőbb titkaikba.
A történet során Amélie mozog a legtöbbet, dinamikája segítségével teremt kapcsolatot másokkal.
A zene is fontos szerepet kap a film során, mely tipikus francia zene. Például a metróaluljáróban haladó Amélie egy Edith Piaf sanzont hall egy lemezjátszóból, amelynek egy versszakát tisztán lehet hallani:
"Hogyan tudnék nélküled élni
Nem ismerném a boldogságot
Két karodba zárva szívem lángol
Nélküled élni hogyan tudnék."
Ez a versszak igazán a helyzethez illő, hiszen ekkor „ismerkednek meg” a későbbi szerelmesek, s ez a dal kedvesen, mégis jelentőségteljesen jelöli kettejük jövőjét. Majd a zene elhalkul és megszólal a narrátor.
Jeunet az Amélie csodálatos életében gyakran helyezi a szereplőit a szimmetriatengelytől kissé eltolva. A kamera szeret ráközelíteni az egyes arcokra, és a látszólag kevésbé fontos dolgokra. A képsíkok általában fél- és nagyközeli, valamint a totál között ugrálnak, ez azonban nem zavarja a filmnézést és -értelmezést. A kamera többségében objektív szemszögből pásztáz, amennyiben mégis szubjektívre vált, akkor csakis Amélie szemével vizsgálódik. Két esetben nincs kameramozgás (amikor Amélie, illetve Nino arcára közelít). A fények sejtelmességet kölcsönöznek a szereplőknek, valamint az egész filmnek, mely várható is volt.
Egy narrátort is hallhatunk, akinek mély, zengő, kellemes hangja megnyugtatja az embert, és illik a filmhez. Az ő hangját hallva kezdődik a film. 1973. szeptember 3-án járunk, 18 óra 20 perc 32 másodperckor. Egy dongólégy száll le a Montmartre-on, ugyanebben a pillanatban a szél bebújik a terítő alá, megtáncoltatva két poharat egy vendéglőben, valamint szintén ugyanebben a pillanatban Raphael Poulain x kromoszómával ellátott ondósejtje kivált a csapatából, hogy utolérje Madame Amandine Poulain petesejtjét. Kilenc hónappal később megszületett Amélie Poulain…
A film nagy sikert aratott mind a kritikusok, mind a nézők körében. Öt Oscar-díjra jelölték:
- a legjobb látványtervezés, Aline Bonetto (látványtervező), Marie-Laure Valla (díszlet)
- a legjobb operatőr, Bruno Delbonnel
- a legjobb idegen nyelvű film, Franciaország
- a legjobb eredeti forgatókönyv, Guillaume Laurant, Jean-Pierre Jeunet
- a legjobb hang, Vincent Arnardi, Guillaume Leriche, Jean Umansky
2001-ben számos díjat nyert az Európai Filmdíjakon, többek között a legjobb film díját.
A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat kapott, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon pedig elnyerte a Kristálygömböt.
2002-ben Franciaországban megkapta az alábbi négy César-díjat (amit francia Oscarként emlegetnek):
- a legjobb film
- a legjobb rendező
- a legjobb filmzene
- a legjobb díszlet
|