-Hogyan kezdhet el valaki sportolni, futni?

-Ahogy a környezetemben látom, előbb-utóbb mindenki eljut addig a belső késztetésig, hogy jó lenne sportolni valamit. Kézenfekvő, hogy a szóba jöhető sportok között mindig a listavezetők között van a futás, hiszen ehhez csak egy futócipő kell, bárhol, bármikor űzhető.
Mégis sokan visszarettennek a futás gondolatától is, visszaemlékezve az iskolai tornaórák hosszú perceken át tartó körözéseire, az oldalszúrásra és a légszomjra.

Az első és legnagyobb hiba, amit a kezdő futók elkövethetnek, a türelmetlenség. Gyorsabban akarnak futni, mint a szervezetük engedi, a futásról a lelkükbe ágyazott kép a kemény, szenvedős mozgás.

A futás nem ilyen. Futni lehet lassan is, jólesően. Azt szoktam mondani, az igazán könnyed futómozgás olyan, hogy az ember csak felemeli a lábát, és megvárja, hogy a Föld aláforogjon. Nem nekünk kell megforgatni a Földet…

Nagyon jól használható pulzusmérős órákat lehet már kapni, néhány ezer forintért, ezek sokat segíthetnek a kezdő futóknak az önkontrollban. Persze, mindenki szeretne minél gyorsabban, minél közelebb kerülni a világcsúcsokhoz, de ez türelem és állhatatosság nélkül általában csak sérülésekhez vezet.

Érdemes lehet felkeresni egy futóedzőt a közelben, hiszen így szakszerű segítséget kaphatunk az edzéseinkhez, javítani lehet a mozgásunkon.

-Hol vannak a határok? Mennyit lehet lefutni egyszerre? Hallunk többszáz kilométeres futóversenyekről is, nem károsak ezek az egészségre?

-Határok nincsenek. Illetve vannak, de csak az ember fejében, saját magunk által felállított határokról beszélhetünk, így, ha valaki elhiszi magáról, hogy képes valamilyen nagy feladatra, akkor – megfelelő testi kondíciók mellett – teljesíteni is tudja.

Mégsem ajánlanám a kezdő futóknak, hogy ilyenekben gondolkozzanak, a régi, rutinos futók között is nagyon kevesen vállalkoznak ilyenekre, őket ultrafutóknak hívják.

Általános szabály az, hogy az edzésmennyiség határozza meg a versenytávot is, amennyit valaki egy hét alatt átlagosan edz, annyit valószínűleg le tud futni egyszerre.

Én óva intenék azonban mindenkit, hogy megfelelő rutin, tapasztalat nélkül nekivágjon valamilyen hosszú futásnak. Ne ez legyen a cél, hanem a futás szeretete, a mozgás öröme.

Futó körökben igazi, kemény erőpróbának számít a 11,7 km-es 671 méteres szintemelkedésű Kékes Csúcsfutás. De, hogy valaki Hódmezővásárhelyről fusson neki az ország legmagasabb pontjának?! Te megtetted, méghozzá nem csak önmagadért, hanem egy nemes cél érdekében is.

-Honnan jött az ötlet, hogy felfuss Magyarország legmagasabb pontjára?

-Született alföldi vagyok, itt élek negyven éve, itt edzek, így örök kihívás számomra a hegyi futás. Kékestetőre- a Kékes Csúcsfutások alkalmával- már többször feljutottam, most úgy gondoltam, összekötöm ezt egy hosszabb távval. Így született meg a gondolat, hogy Hódmezővásárhelyről, az ország egyik legmélyebben fekvő településéről fussak fel az ország legmagasabb pontjára. Elmondtam ezt az ismerőseimnek, barátaimnak, akik közül néhányan annyira őrült ötletnek tartották, hogy egyből a támogatásukról biztosítottak.

-Mennyi volt pontosan a táv?

-A táv 210 km, amelyből közel kétszázat közúton teljesítettem, az utolsó több, mint tíz km-t pedig Markazról, mintegy 750 m-es szintkülönbséggel turistaúton. Na, ez az utolsó, végig emelkedős szakasz emlékezetes maradt- úgy éreztem, többet megyek négykézláb, mint futva…

-Hogyan került a képbe a karitatív gondolat, ezt ki találta ki?

-Nem szerettem volna öncélú futást. Ezt csak egy edzésnek szántam, de kaptam néhány támogatói felajánlást, amelyre úgy gondoltam, jó helye lesz a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház Gyermekosztályánál. Néhányan felkarolták az ötletet. Hódmezővásárhelyen egész kis kampány indult a támogatások összegyűjtése érdekében. Csak a figyelmet kellett felhívnom rá… A százezres nagyságrendben összegyűlt felajánlásokat a vásárhelyi Kórház Alapítvány számára fogják utalni a támogatók, szerencsére nekem ezzel nem kell külön foglalkoznom- csak futnom. Megadtam a bankszámlaszámot, és minden támogatónak egy rajzot, amelyet a kórház bentlakó gyerekei készítettek a futásom kapcsán- emlékeztetőül.

-Kik segítettek neked?

Rengeteg segítséget kaptam. Az UltraBalaton rendezője, a HUNRUN teljes gárdája, a Futóbolondok és a Futanet Futófórum tagjai, az Edzésonline-os gárda- és persze a saját futó-tanítványaim. A személyesen felajánlott segítségek mellett annyi üzenetet , SMS-t kaptam végig, hogy külön telefonközpontos kellett volna. Az utolsó napokban percenként csörgött a telefonom, mindenki szeretett volna valamilyen formában részt venni a dologban, kísérőként, támogatóként, vagy legalább csatlakozni hosszabb-rövidebb szakaszokra. Őszintén megható volt az a szeretet és segítőkészség, amelyet ismét megtapasztaltam a futók között…

-Hogy ment a futás, honnan volt igazán nehéz?

-Bevallom tartottam ettől a futástól. Olyan médiakampány indult el ezzel kapcsolatban, hogy úgy éreztem, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt, hogy ne tudjam teljesíteni. Kicsit nagynak éreztem időnként a terhet, elvégre mégis csak öt maratonit kellett lefutnom egyben- ehhez képest mindenki kész tényként kezelte, hogy fel fogok jutni a csúcsra. A rajtnál arra gondoltam, nem hagyom befolyásolni magam a külső körülményektől, ameddig tudom, jól fogom magam érezni. Ez körülbelül 160 km-ig sikerült is, kisebb holtpontoktól eltekintve nagyon jól ment a futás. Aztán az éjszakai hideg kezdte felőrölni az erőmet. Sajnos elkövettem egy hibát is, későn cseréltem le a futómezemet, túl sokáig futottam vizesben, így kihűltek a hátizmaim- szóval az utolsó 50 km-en már csikorogtak a fogaim. Aztán a végén a Kékes megmászása sem volt vicces, úgy éreztem, percekig tart egy-egy kidőlt fatörzs, vagy nagyobb szikla átlépése.

-Mennyire vagy fáradt?

-Ez érdekes, sokkal kevésbé, mint előtte gondoltam volna. Nincs sérülésem, a frissítésem is elég jól sikerült, alig fogytam egy kilót. Ez elsősorban a kísérőimet dicséri, akik rengeteget dolgoztak értem. Persze viszonylag jó erőállapotban voltam, jó pár hosszú futásom volt az idén, hiszen készültem a Bécs- Budapestre egyéniben, amit aztán azért nem mertem elvállalni, mert túl közel lett volna a Kékeshez. 

-A Hódmezővásárhely – Kékestető 210 kilométeres futásnak jótékony célja volt. Milyen visszajelzések voltak ezzel kapcsolatban?

-A Kékestető futásnak az igazi célja az volt, hogy felhívjuk a figyelmet és támogatást gyűjtsünk az Erzsébet Kórház gyermekosztálya számára. Sem a segítőim, sem én nem tudtuk, hogyan is lehetne ezt legjobban lebonyolítani, mi is csak találgattuk, hogyan is szervezzük össze a rendezvényt.

Magyarországon még nincs igazán kialakult kultúrája az ilyen jellegű eseményeknek. Angliában például a London Maratonon több ezer futó indul évente jótékonysági céllal, különböző szervezeteknek gyűjtve.

Úgy látom, a mi rendezvényünk mellé igazán azért álltak az emberek, a támogatók, mert szinte teljesíthetetlennek, legalábbis rendkívülien nehéznek tartották a kettőszáztíz kilométer lefutását. Bevallom, én sem voltam benne biztos, hogy felérek a Kékesre.

Ezt a bizonytalanságot, a küzdelem nagyságát sokan összekapcsolták a Kórházban fekvő beteg gyerekek küzdelmével – és azt hiszem, ezért álltak mellénk.

-Mondhatjuk, hogy ez volt az igazi üzenete ennek a futásnak?

-Nem tudom, hogy volt-e üzenete. Vagy, hogy kell-e hogy legyen kimondott üzenete. Azt hiszem ezt minden ember saját magában kell, hogy megtalálja.

Ha valaki úgy érzi a futásom hírét hallva, hogy cipőt kell húznia, hogy megtapasztalja, milyen a futás, mi a jó a futásban – akkor ez egy jó üzenet.

De ha valaki a segítőkészséget, az önzetlenséget találja meg benne, én annak is nagyon örülök.

Sokan megkerestek a futóbarátaim közül az elmúlt hetekben, hogy meséljem el, hogyan szerveztük meg a futást, mit éreztem, mennyire volt nehéz – mert ők is elgondolkoztak egy hasonló célú futáson.

Azt hiszem, ha semmi más értelme nem lett volna a több, mint egy napon át tartó futásomnak, csak annyi, hogy elgondolkoztatott embereket, hogy a legegyszerűbb tevékenységet is lehet különlegesen jól és felemelő célért felhasználni – akkor ez igazán megérte.

Egy szó, mint száz, a rendszeres fizikai aktivitás (sport) kedvezőbb életminőséget biztosít. Mindenki kondicionálható, azonban a fokozatosság elve és az arany középút lebegjen azok szeme előtt, akik sutba akarják dobni korábbi henye életmódjukat.

Azonban már több éves futóháttérrel sem feltétlenül egészséges egy-egy ultrafutás. Az is elég lenne, ha valaki naponta, akár hetente csak annyit futna, sportolna, hogy a feszültséget levezesse magából. A kocogás új és vidám értelmet ad az életnek, jó közérzetet, életerőt, egészséget kölcsönöz, hozzájárul a szív és a tüdő jobb működéséhez, elősegíti a helyes testtartást, és növeli az izületek hajlékonyságát, és végül, de nem utolsó sorban: életet ad az éveknek, talán éveket az életnek…

Képek a jótékonysági futásról:

                                                                              Szabó Lili 11.a