Miután lezajlott a létszámellenőrzés és a tanárnők mindent rendben találtak, a népes társulat busza lassú brummogással megindult.

Az utazás jól telt, az idő kellemesen hűs volt, de napos. A 38 diák hangja és a fényképezőgépek vidám kattogása elnyomta a busz lüktető zaját. A rövidnek nem mondható buszozás alatt bőven jutott idő enni, inni, feloldódni és az árvíz nyomait vizslatni a mellettünk elsuhanó tájon.

Olyan tíz óra tájban megérkeztünk a Kiskunsági Nemzeti Park központjához, ahol egy a természetvédelmi területről, annak állat és növényvilágáról hallhattunk egy izgalmas előadást, ahol nemcsak magáról a nemzeti parkról, hanem az általános természeti jelenségekről, a park működtetéséről is megtudhattunk különböző dolgokat és mindezt színes, mesésen szép, a parkban készített természeti fotók illusztrálták. Az előadás után még maradt egy kevéske idő fürdőzni a napon a központ kertjében és kicsit kipihenni az utazás fáradalmait.

Ezután ismét buszra szálltunk és robogtunk is a nemzeti park terület felé, mely csak arra várt, hogy feltárja előttünk szépségeit, sokszínűségét. Mikor odaértünk, egy profi idegenvezető már várt bennünket, és miután felvilágosított minket az alapvető park védelmét szolgáló szabályokról, rögtön megmutatta milyen egy igazi természetbúvár, és számunkra különleges étellel kínált minket, egy ottani növény ehető termésével, mely megosztott sikert aratott, mondhatni avatatlan érzékeink nemtetszését váltotta ki belőlünk.

Miután beléptünk a tényleges nemzeti park területére, kezdetét vette a kaland. Rengeteg apró kis bogár, melyekkel talán már ,de valahogy fel sem tűntek, és most mégis megismerhettük őket, szokásaikat, életmódjukat és táplálkozásukat. Érdekes volt megfigyelni, ahogy ezek a kis jelentéktelennek lázszó állatkák milyen fontos feladatokat látnak el mégis a természetben, és hogy mennyire különleges és meghökkentő módon jutnak táplálékhoz vagy épp fúrják be magukat a finom homokba ha ellenséget vélnek észlelni. A rengeteg növény, és a végtelennek tűnő dimbes dombos táj, a meleg napsütés nagyon megnyugtató volt, és az ember igazán szabadnak, és kicsinek érezhette magát.

Maga a barangolás ebben a gyönyörű közegben közel négy órát vett igénybe, oda és vissza. A végállomás, ahonnan aztán már kifelé meneteltünk a parkból, a Magyarország talán egyik legcsodálatosabb futóhomok dűnéjei voltak. Ott az egész táj olyannak tűnt, mintha valami afrikai  természetfilmben jártunk volna, mindenütt csak a végtelen aranyló homok, és a csupasz felhőtlen kék ég. A dűnéknél tartottunk egy kis szünetet, mert  az akkorra felmelegedett idő és az addig megtett kétórás út eléggé elfárasztotta mind  a tanárokat,  mind a diákokat. Mezítláb futott bele mindenki a szétterülő homoktengerbe és élvezte a máskor csak tengerparton tapasztalt érzést, hogy nyugodtan eshet-kelhet az ember lánya, mert semmi baja nem lesz, csak belesüpped a meleg aranybarna szőnyegbe.

Miután kisziesztáztuk magunkat, újult erővel vágtunk neki az újabb kétórás útnak, ami után újra a busz felé vettük az irányt, ami továbbvitt minket a nemzeti park újabb, teljesen más felére. Itt már eltűntek a halmok, és csak a puszta sík tárult a szemünk elé, a lápok, a szikes tavak, és azok lakóinak látványa. Szürke gémek, gólyák, más csodaszép védett madarak. Elsétáltunk egy kis kilátóba, ahonnan az egész területet szinte be lehetett látni, és távcsővel közelebbről is szemügyre vettük a változatos madárvilágot elénktáró természetet.

Végül aztán elérkezett a hazaindulás ideje, és ismételten buszra szálltunk. Szegeden még egyszer megálltunk egy gyorsétteremben, ahol aztán mindenki kedvére ehetett, ihatott, és megbeszélhette élményeit.