A tavalyi túrázók közül csak ketten voltunk, Zsoldos Kitti és én (Szalkai Flóra), valamint társaságunk egyetlen férfi tagja, Hegedűs Bence, aki igazi alfahímnek érezhette magát ennyi nőszemély között. Velünk volt persze Gálné Horváth Ildikó néni is, aki mint szellemi vezetőnk terelgetett és óvott minket a főváros élénk forgalmától, és a butikok, bevásárlóközpontok bűnös csábításától, amiben ráadásul még Győri Éva tanárnő is segítette.
No, de kezdjük a legelején…
Gondolom, mindenki sejti, hogy egy ilyen kirándulás soha nem izgalommentes, főleg, ha járt már ilyen helyen, vagy olvasta a tavalyi beszámolónkat… Hát idén már rögtön az elején felpezsdítette a kora reggeli órákat, és kirobbantotta – főleg a tanárnők szeméből – a reggeli álmosságot az az általánossá vált probléma, ami ki tudja miért, általában mindig a lányokat érinti. A késés. Hát igen. Idén ezt én kaptam ki, úgyhogy az aznapi reggelemet intenzív kocogással töltöttem a pályaudvaron már benn pöfögő vonat ajtajáig, ami már csakis rám várt.
(Jó tanács: mindenkinek szeretném a figyelmébe ajánlani, hogy mielőtt kinyitja a Kisokost, hogy megtudja, pontosan hánykor indul a vonata, mindenféleképpen bizonyosodjon meg róla, hogy biztosan jó vonatot nézett-e meg, mert ha nem, és van pár perc eltérés, az könnyen megtapasztalhatja, milyen érzés a hajnali szél arculcsapása… :) De végül aztán felkapaszkodtam arra a kék csodára, ami aztán órákig Budapest irányába pöfögött velünk.
Az utazás nem volt éppen kényelmesnek nevezhető, ugyanis hétvégente a fővárosba haladó szerelvények jobban hasonlítanak valami ínycsiklandozó szardíniás konzervre, mint a Magyar Állami Vasutak egyik európai kényelmet kínáló kocsijára. Abszolúte emberközeli a légkör… Főleg, ha az ember lánya mellett két széknyire egy nagyothalló bácsika próbál érdekfeszítő társalgást folytatni a velünk szemben ülő, szintén idősödő nénikével, és mindezt úgy, hogy még az esetleges zajt is elnyomja.
Ennek ellenére, végül is sikeresen megérkeztünk Budapestre, és végre kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat. Rögvest meg is látogattuk a Néprajzi Múzeumot, ahol a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy megtaláljuk a kiállítást. Ugyanis magyar népi hagyományokat őrző néptáncos fiatalok, különböző szervezők, és örömkönnyektől nedves arcú büszke nagymamák raja lepte el a hatalmas épületet. Végül csak célba értünk, kigyönyörködtük magunkat, és továbbindultunk. Közös megegyezés alapján csupán a legközelebbi McDonald’s-ig jutottunk, ahol mindenki kellő energiát és kalóriát vett magához, hogy aztán a barlang előtt felmérhesse, mennyivel gyarapodott esetlegesen a csípője szélessége, és hogy ezen egyszerű okot felmutatva meghátrálhasson a szűkebbnél szűkebbnek ígérkező ürgejáratoktól.
Bár mindenkiben megvolt a kellemes izgalom, az újdonságtól való tartás, mégis a kíváncsiság és a kalandvágy győzedelmeskedett, így nem került sor efféle meghátrálásra. (SŐT!!!...) Buszra szálltunk elsőre, másodikra, át Budára, ahol aztán tavalyi homályos emlékeinkre támaszkodva megkerestük a harmadik busz megállóját, ami egészen a barlangig vitt fel minket.
Ildikó néni ügyes közbenjárása következtében idén is Szilárdot kaptuk meg idegenvezetőnek, aki már tavaly is rendkívül szimpatikus volt az egész csapatnak. Még vártunk is rá kicsit, mert épp az előző csoportját kísérgette, de nagyon kellemesen telt az idő a pihenőhelyen is, mely önmagában is nagyon szép látvány, üdítő környezet, természetközeli, de mégis komfortos.
Szilárd megérkezésekor kiosztották a ruhákat. Az öltözőben felvettük, kivéve Hegit, akit közös női megegyezés alapján a WC-be száműztünk öltözködni, nehogy leskelődjön… Miután mindenki harcra készen állt a folyosón, elindultunk, hogy megismételjük az aelőző évi kalandot, illetve hogy megszerettessük az újakkal a barlangászás élményét. Számomra a legkritikusabb pont megint a legeleje volt, amikor egy 30 méter magas vas lépcsőn kell leereszkedni a hegy gyomrába, és hát aki hozzám hasonlóan komoly tériszonnyal büszkélkedhet, igen kínosan érezheti magát. De kapaszkodtam, és túléltem…
Ezután jött az igazi barlangászás, a szűkebbnél szűkebb járatok, csalafinta üregek, lenyűgöző termek. Hiába volt már tapasztalatom, mégis rengeteget tanultam, pedig sok ismerős helyet meglátogattunk. A legfontosabb, amit már tudok az az, hogy nagyon kell tisztelni a barlangot! Nem lehet úgy nemiindulni, hogy óóó, én már csináltam ilyet, meg hogy biztosan nagyon könnyű és egyszerű. Mert igaz, hogy fizikailag nem annyira megerőltető a nem profiknak kijelölt útvonalon végighaladni, mégis alázattal kell viseltetni iránta, és minden mozdulatra oda kell figyelni, mert az ember könnyen megütheti a bokáját (meg a térdét, könyökét is… ). De ha bízzunk magunkban, és a mászás minőségére figyelünk, koncentrálunk a részletekre, rendkívül élvezetes kalandban lehet részünk. Na persze azért másnap egy kis izomlázban is. Az biztos, hogy legközelebb ismét megyek, és csak ajánlani tudom mindenki másnak is. Aki még nem próbálta, de szeretné, az vegye rá magát, és nézze meg, mi van a föld alatt, mert bizonyára nem fog csalódni. Akik az idén voltak először, azok méltán lehetnek magukra büszkék,, mert rengeteg tehetséges barlangász-jelölt van köztük. Egyáltalán nem bánták meg hogy ilyen mélyre süllyedtek a fitt tanárnőkkel együtt.
Hatalmas élmény, rendkívül látványos, megnyugtat, és sportnak is nagyszerű.
Csak egy a baj. Függőséget okoz, és újra meg újra a barlangok felé induló vonat megrohamozására ingerel… Mi is megyünk még idén, ha másként nem, legalább a barátokkal. Profi vezetőt intézünk, és megszervezni sem kerül túl nagy munkába. Szóval barlangászásra le!

Szalkai Flóra 10.a

a képek forrása és a barlang elérhetősége: http://www.barlangaszat.hu/

a ::mediamania:: megszerezte a szerző múlt évi beszámolóját is:

Barlangásztúra a budapesti Pál-völgyi barlangban

2004. november 21. vasárnap reggel 5:30, Népkerti vasútmegálló… Friss, kipihent, aktív emberek gyülekeznek a pályaudvaron, szám szerint kilenc, akik még mit sem sejtve az elkövetkezendő nap izgalmairól (és az előbb felsorolt három jelzőre fittyet hányva kómás, kialvatlan fejjel) fagyoskodva várakoznak a Szeged felé tartó Magyar Állami Vasútra, hogy majd azzal gond nélkül Szegedig robogjanak, utána átszálljanak Pest felé egy Intercity-re, és végül megérkezzenek úticéljuk végleges helyszínére, és végrehajtsák, amit közülük még senki: felfedezzék a Budai-hegység Pál-völgyi barlangjának rejtett zugait… No, de ne szaladjunk ennyire előre, mert nem megy az ilyen egyszerűen, miért is menne?!

Hosszú, hajnali vonatozás után végül – immáron kissé éberebben – meg is érkeztünk Magyarország szívébe, Budapestre, a Nyugati-pályaudvarra, ahol még időközben felszedtünk egy épp Pesten tartózkodó emberkét, nevezetesen Almási Dénest, és vele kiegészülve elindultunk a 6-os busz keresésére, amit nemsokára a kezdetleges bizonytalanságok után megtaláltunk. Körülbelül 5-10 percet kellett várni a járműre, és ezalatt Héjja Fanni és Daru Csilla jó hobbit - a reklámcetlik begyűjtését a hirdetésekről - fedeztek fel maguknak, mellyel a hazafelé útnál már igencsak jól álltak, legalábbis Fanni, az biztos.

A következő busznál megláttuk a túravezetőnket, (akiről utólag kiderült, nem ő az, pedig még feltűnésmentesen követtük is egy kicsit), meg még néhány fura budapesti fazont, akik láttán az ember elgondolkozik, vajon milyen gyerekkoruk lehetett, vagy inkább milyen a mostani életük.

Miután „buszra fel, buszról le” módon eljutottunk a barlanghoz, kezdődtek csak az igazi történések, amit kedves Olvasó, leírok, de előre szólok, hogy ezt át kellett élni.

A barlangnál, ahogy odaértünk, először is egy házba mentünk, ahol mindenki evett-ivott, majd felöltötte barlangász-anorákját, amit hát mindennek neveznék, csak nem éppen kényelmes hétvégi viseletnek, legalábbis a barlangban. Egyébként rendszerint piros-fekete kezeslábasokról van szó, amelyeken, hát igen, látszik a barlangban gyakran alkalmazott ún. gatyaféken való közlekedés, meg az amúgy általános használat, amit általában ülepnél lévő kopások, lyukacskák jellemeznek, de más alternatívák is előfordulhatnak…

Ez volt az alapfelszerelés, plusz mindenki kedvence: a szembecsúszó Ürge-kalap, amit a tetején egy helyes kis lámpa bolondít meg (nemcsak a sisakot, igaz, hanem azt is, akire így ránézel, ugyanis a fény arra megy, amerre a fejedet fordítod; tapasztalat…).

Miután ezeket a cuccokat mindenki sikeresen magára aggatta, egy fiatal barlangász-geológus fiút követve elindultunk a hegy belsejébe. Ez a srác volt aztán a túravezetőnk, aki nagyon értette a dolgát, és nagyon jó helyeket mutatott.

Legelőször egy kb. 10 méter magas függőleges létrán kellett lemenni, utána néhány kis buckán átvágtunk, és ahogy egyre beljebb értünk a barlangba, úgy lettek ezek a kis buckák először csak nagyobbacska sziklák, amiken át kellett mászni, később pedig kicsi hasadékok, amiken lámpával a fejeden kellett ügyesen átpréselni magad. Már az elején voltak olyan kósza előítéletek bizonyos hasadékokkal szemben, hogy túl kicsik ahhoz, hogy át tudjunk rajtuk menni, de arra kellett rájönnünk, hogy ezek még kényelmes kis kuckók a még előttünk álló lyukacskákhoz képest…

Minden egyes nagyobbacska „megpróbáltatásunk” valamiféle terembe vezetett, amelyek rendszerint az adott képződmények különleges formáiról kapták a nevüket (pl.: Elefánt-terem, ahol egy nagy kő úgy nézett ki, mintha tényleg egy elefánt lenne). Miután egyre többet mentünk, szép lassan rájöttünk a túravezetőnk gondolatmenetére, és a végén már szinte nem is kérdeztük, merre megyünk (mondjuk ez hazugság, mert egyszer megkérdeztem, amit egy cirka negyedórás jobbra-balra-fel-le monológ követett… no comment…), csak megkerestük a lehető legkisebb és legjárhatatlanabbnak vélt lyukat, és bíztunk az esetleges tévedésünkben, hogy talán mégse azon megyünk. Ez nem sokszor jött be, bár nem is számíthattunk másra, mivel többször is megkérdezte, hogy a könnyebb vagy az érdekesebb útvonalon akarunk-e haladni. Mi mindig a másodikat választottuk (szegény tanárnő hatalmas „örömére”, és bár ő is hősiesen vette az akadályokat, többször is hangot adott meglepetésének, miszerint nem igazán ilyen túrára számított…). Végül azonban nem bántuk meg…sőt! Voltunk a Micimackó kuckója teremben is, ahol az elnevezéshez hűen néhányan kipróbálták, milyen lehetett sárga barátunknak Nyuszi trükkös, befelé tágas, kifelé szűk nyílásán keresztül küzdenie magát. Ilyen mackók voltak pl.: Csilla, Zsoldos Kitti, Dénes, Huzián Orsi (elnézést, ha valakit kihagytam…).

Ezután elértük (ha jól emlékszem) az ún. gilisztát, ami egy kb. 10 méteres járat, ahol csak hason csúszva tudtunk közlekedni, a nagy sapi pedig csak nehezítette a közlekedést, mint általában. De még mindig jobb az, hogy néha zavart, mint az, hogyha nem lett volna, ugyanis volt néhány érdekesebb rész, amikor a fejecskék csak lazán, mint a flippergolyók cikáztak faltól falig (személyes tapasztalat). Főként, amikor kifelé igyekeztünk a barlangból, és a geológus barátunk tanácsára lámpákat lekapcsolva, vaksötétben, hogy az amúgy már szinte „unalmas” részbe egy kis izgalmat csempésszünk, mentünk kifelé… Hát sikerült… Teljes sötétben botorkáltunk, egy nagy láncot képezve, és így próbáltunk viszonylag ép bőrrel kijutni, ami egész jól sikerült, bár azért voltak a túra folyamán kisebb-nagyobb elakadások.

Miután fáradtan, egyesek már vizelettartási gondokkal küszködve kijutottunk, felmentünk a házba és átöltöztünk. Mindenki rendbe tette magát, amennyire csak tudta, és közös elhatározás alapján úgy határoztunk, hogy leöblítjük ezt a nagy(szerű) kalandot egy kis pesti Westend City Centerrel, ahol két csoportra oszolva múlattuk az időt. Csilla, Kitti, Fanni, Gergő és Dénes bowlingoztak, Nagy Enikő, Petra és én (Szalkai Flóra) pedig a jól bevált McDonald’s-ban csillapítottuk éhségünket. Később a tanárnő is csatlakozott hozzánk. Ezután csak nézelődtünk, és fél négy körül találkoztunk a többiekkel, és indultunk vissza a vonatra.

Hazafelé beszélgettünk, de az út végén már inkább kidőlt mindenki…

Amikor Vásárhelyen a vonat befutott, rengeteg csillogó szemű szülő várta haza csemetéjét, remélve, hogy egy darabban van még, és hogy ez az élmény éppen jó volt számára, hogy többé ne akarjon ilyen veszélyes hobbit űzni.

Ez azonban sajnos nem vált be, ugyanis már készülünk a következő túrára, ahol valószínűleg le fogunk menni a barlang legmélyebb pontjára is…

Neked, kedves Otthonmaradt, csak annyit tudok mondani, hogy nem tudod, mit hagytál ki…

                                                                                              Szalkai Flóra 9.a

                                                                                                   2004. nov. 22.