Vásárhelyi hajnal
A vásárhelyi utcán nem látni mosolygó embert. A főtéren még annyira sem. Kivéve, ha egy-egy tarkaruhás turista odatéved. Az is csodálkozva néz: nahát, itt nem szokás nevetni? Pedig milyen csodás ez a város, micsoda épületek! Azok a növények, azok a fények! De hát ő nem tudja, honnan is tudná, hogy a fények nem a vásárhelyiekért gyúlnak. Az emberek a biciklikről aligha látják azokat a fényeket.
Az egyetlen időszak, amit nem munkával töltenek, az a biciklizéseké. Nincs idő épületeket csodálni, sem kedv, sem hangulat. Talán nem is látják mindezt. A szem már csak a boltot, a piacot, a munkahelyet szúrja ki. És állandó hajtás, rohanás, pörgés, körforgás. Nincsenek évszakok, nincsenek napszakok, sötétben indulnak, sötétben érkeznek. Háztól házig. Ott is, ha övék az élet apró öröme, és leülhetnek a villogó csodaláda elé, szemlehunyva pihennek. Végre egy kis kikapcsolódás.
Vajon miről álmodnak? A holnapról, ami hajnalban újból indul? Egy kis hideg reggeli, kávé, majd a megszokott sietés. Harc a percekért. A célba érve aztán küzdelem napestig, fillérekért. Hazafelé már minden zárva. Ahol még nyitva a zöldséges, az drága. A napi robot árát megadóan otthagyják. Lejárt ez a nap is, jöhet a jól megérdemelt vacsora. Ha újra szerencsések, nem találkoznak senkivel, és nem kell beszélgetni, addig is lazíthatnak. Hazaérve is remélik, nem kérdez, nem mond senki semmit. Lejár a kötelező padlófelmosás, és zuhanás az ágyba. Az újabb álomba. Vajon miről?
|