A kézilabdás
Az ember el sem hinné, hogy egy „igen” képes fenekestül felforgatni az életét. Így történt ez velem is, amikor igent mondtam, és elmentem egy kézilabda mérkőzésre. Csak kétszer harminc perc volt, de már akkor az életem részévé vált. Ezen az interjún keresztül szeretnélek bevezetni titeket a kézilabda rejtelmeibe. Az interjúalanyom az egyik csapattársam Hegyi-Kis Diána.
Hol és mikor találkoztál először a kézilabdával?
Kisiskolásként a Szántó Kovács János Általános Iskolába jártam. Itt ismerkedtem meg a kézilabdával is, testnevelés tanárom Kukovecz Ferenc által tanulhattam meg a kézilabda alapjait. Tőle egyenes út vezetett Banga Endréhez, akit már a későbbiekben az edzőmnek hívhattam.
Mi fogott meg ebben a sportágban?
Már az első percektől fogva láttam, hogy ez nem egy túl lányos sport, de pont ez tetszett meg benne. Tele van kihívásokkal, nem csak az ellenfelet kell legyőznöd, hanem önmagadat is. A siker érdekében egymásra kell támaszkodnunk és a csapatszellem, az, amiben nem lehet hiány.
Szüleid, hogyan viszonyultak a kézilabdához?
A családomtól egyáltalán nem áll messze a sport. Apukám és a fiatalabb bátyám focizott, az idősebb bátyám lovagolt, az Anyukám pedig szintén kézilabdázott. Hiába a kézilabdás múlt, Anyukám volt az, aki rosszul viselte ezt a helyzetet, bár végül belenyugodott, hogy nyolcadik osztályos koromban a tánc és ping pong helyett a kézilabdát választottam. Azóta is minden döntésemben támogat a családom.
Általános iskola után is megmaradtak az edzések?
Természetesen, az iskola mellett mindig volt időm edzésekre járni. Ekkor már igazolt játékos voltam itt vásárhelyen, így az elvárások is nőttek, de könnyen túl jutottam az akadályokon.
Emellett, pedig az iskolában sem kellett nélkülöznöm a kézilabdát. Egyik évben országos harmadikok lettünk az iskolák között rendezett bajnokságban.
Milyen csapatokban fordultál meg?
Először 1998-ban lettem igazolt játékos vásárhelyen, majd öt éven keresztül ennél a csapatnál tevékenykedtem. Ez idő alatt sikerült az NB1/B junior csapattal második helyet, a felnőtt csapattal pedig az első helyet megszereznünk, ezáltal feljutni az első osztályba. Majd 2003-ban megkerestek a Makótól, hogy igényt tartanának rám, így elmentem két-három próbajátékra, és végül közös megegyezés alapján 2009-ig a Makóhoz igazoltam. Hasonlóan szép eredményeket értünk el. Itt is sikerült bekerülnünk az NB1-be, ezek után 2 évet kihagytam, majd visszatértem vásárhelyre a jelenlegi csapatomhoz.
Két év után, miért vásárhelyre tértél vissza?
A 2011/2012-es szezon második felében megkerestek az egyesülettől, hogy lenne-e kedvem kisegíteni az akkor még megyében játszó tizenéves fiatalokat. A felkérést örömmel elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség visszatérni a kézilabdázás világába. Illetve az egyesület célja az NB2-be való feljutás volt. Amit a későbbiekben sikeresen teljesítettük.
Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Az előbbiekben már említett NB1/B-ben elért első hely a vásárhely felnőtt csapatával, az, ami a legnagyobb hatással volt rám.
A sportoláshoz hozzátartoznak a sérülések is sajnos, ezekben mennyire volt részed?
Sajnos, már elég korán túl voltam az első műtétemen, pontosan 16 éves voltam, amikor Szegeden megműtötték először a jobb térdemet. Majd rá 1 évre ismét meg kellett ismételni a műtétet Budapesten, mert még mindig nehézségeket okozott az aktív mozgás. Ezek után sem szenvedtem hiányt a műtétekben, volt keresztszalag plasztikám, porcleválásom, részleges szalag szakadásom és szinte minden más, amit csak eltud az ember képzelni. Eddig összesen nyolc műtéten estem át, az utolsó 2013. november 18-án volt.
Gondolkoztál már azon, hogy edzőként folytasd?
Nem mondom, hogy még nem gondolkodtam el ezen a kérdésen, de még komolyabban nem vettem fontolóra. Adódott már úgy, hogy társedző voltam egy fiatalabb csapatnál, de egyelőre a játékra szeretnék koncentrálni.
Köszönöm szépen a közreműködésedet, további sok sikert!
Készítette: Sajtos Dzsenifer
|