Az út
Éppen az Ő utcájában gyalogoltam, a Nap már magasan fent volt az égen, és
erőteljesen sütött-noha április volt. Dacára a jó időnek egy kis béka
ugrált el a lábaim alatt, ám előtte még felbámult rám nagy gülü szemeivel,
mintha csak tudatni akarná. –Hé itt vagyok ám, el ne taposs, figyelj
oda! Ez a piciny teremtmény sok ember számára visszataszító, és habár nekem
sem kedvelt élőlényem ez a kis kétéltű mégsem bántom őket soha, hiszen az
élethez nekik is ugyanolyan joguk van mint nekem vagy Neked vagy akárki
másnak. Egyszer, kiskoromban történt meg az eset hogy az unokatestvéreimmel
egy közeli folyó torkához mentünk fürödni, pancsolni. Két kisgyerek szüleik
nehéz súlyú pillantásaitól kímélve megkaparintottak egy békát, hogy aztán a
lehető legtöbb módon kínozhassák. Amint ezt megláttam harcoltam ellenük, ha
az állatot magára hagyták, azonnal eldugtam, vagy próbáltam szabadon
ereszteni. Sajnos a békát már úgy kifacsarták és megkínozták, hogy amikor
szabadon eresztettem a vízben, testében vajmi kis élettel küzdött hogy el
tudjon úszni. Erre a szomorú esetre gondoltam miközben gyűrtem a talpam
alatt az apró szemű kavicsokat és homokot a betonon, és rá kellett jönnöm;
ez az eset még mindig felkavart, mint általában minden ami nehéz sorsú
állatokhoz köthető. Az embereket mindig távolabb éreztem magamtól. Ha
valami már beszélni tudott ott nálam már elbukott- mert életemben nem volt
még egy olyan élőlény aki ember volt, és valamilyen módon meg ne bántott
volna. Bevallom, az én természetem sem túl megnyerő, bár korántsem
kibírhatatlan. És mégis, filozofáltam- mennyi és mennyi fájdalmat,
szenvedést kell még elviselnem és velem együtt még több milliárd
embernek,állatnak élőlénynek. Kegyetlen, vad és mocskos világban élünk ahol
mind megkínzott és meggyötört békák vagyunk, akikkel kisfiúk, kislányok
kegyetlenkednek, akik fél testükkel előrefelé másznak az úton, nagy
szemeinkkel csodálkozva hogy miért, ugyan miért érdemeljük ezt?
Hihetetlen,- gondoltam, hogy egy emberben mennyi gondolat gyűlik fel
mindössze pár szekundum leforgása alatt- előre gondolkozunk, néha
vissza-vissza nyúlunk a múltba vagy a jelenen rágódunk. Mit mondott ez, mit
gondol az, életünket ez teszi körforgássá, hogy másnak megfeleljünk, azt
mondjuk, ami neki tetszik, úgy öltözzünk, együnk, igyunk, gesztikuláljunk
ami neki kedvére való, és örömmel tölti el- és ez sem fog neki tetszeni, és
a rajta kívül élő 5 milliárd embernek sem fog tetszeni, mert mindig Te
leszel a rossz, a csúnya, vagy a túl szép, a túl okos, a túl hülye, a
stréber, a lázadó, a jó kislány, az alkoholista, vagy éppen az aki minden
jó buliból kimarad és pénteken olvas ahelyett hogy berúgna. A szüleid
szemében mások előtt egy angyal vagy, előtted a kosz a rumli, a jegyek, a
hajviseleted, a fülbevalód vagy az, hogy nem mosogattál el, mind
megbocsájthatatlan bűn, amiért egy fáradtságos nap után még plusz letolás
is jár, egy „Szeleburdi vagy fiam” vagy ennél durvábbak. És ha
ez abbamarad és a kedélyek lecsillapodtak, akkor jön elő hogy a szomszédék
akkor lendülnek bele, és kezdődik elölről és elölről mint egy végtelen
körhinta amitől már rosszul vagy.
Így slattyogtam tovább a poros úton, a kezemben lóbáltam a kabátomat, mert
azt hittem kelleni fog- dehogy kellett, hiszen a téli hideg után az enyhe
tavaszi idő forró nyárrá alakul át.
Mentem az utcán végig, tornacipőm alatt surrogtak a fűszálak mert a rétre
értem én, ami a házuk előtt terült el. Határozott céllal indultam neki-
hogy megmondjam nem jó ez így- nekem olyanra van szükségem aki védelmez,
aki egészen hazáig kísér, hogy megtudja rendben megérkeztem-e, aki értékeli
gyenge vicceimet és nem haragszik meg ha megharagszom rá valami butaság
miatt. Habár Ő szöges ellentétje volt ennek mégis szerettem és tudtam célom
már mégsem olyan biztos mint volt-mint a meglazult csavar ami a helyéről
egyszer úgyis kipottyan- engedtem én is fel mint a jég a kólámban és
hagytam hogy megsebzett lelkemről letépje újra a varrt, és helyet adjon az
ömlő piros életnedvemnek.
Csak A. 2012. május
|