Sztár és sztárság a filmekben
Amint túllépünk Lumiere-n, ahogy például a munkások kijönnek a gyárból, az arctalan tömeg, belép rögtön a színész, s rögtön a sztár fogalma. Már szűkebb képkivágást látunk, egy figurát, aki bizonyos frizurában, bizonyos öltözetben van.
A történet hőse helyzetekbe keveredik, amit az én vágyálmaim szerint akar megoldani, tehát én leszek a vásznon. Ez egy identifikáció, tehát azonosulok a hőssel. A figura determinál, szeretnék olyan lenni mint ő, elvárásaim vannak vele szemben. Ha ellenkező nemű, szeretném, hogy vonzó legyen, az én régebbi ízlésem szerint (kék szemű, szőke, hosszú hajú nő), s így ő az én nőm. (Most már a barnák nyerők nálam).
1905-ben Amerika felismeri az üzletet a filmben. Könnyebb nekik, mert nincs kultúrájuk. A vásári mutatványosok tiszta művészetet mutatnak be, megcsinálják a mozit. Kitermelik a sztárokat. A nő vonzóan elérhetetlen legyen, szőke és bombasztikus, ne legyen konyhaszaga, csillogjon a haja, szeme, manikurözött legyen a körme, fényes legyen a szája széle.
Mikor ez a bombasztikus nő megnyalja a szája szélét, úgy érzem, hogy nekem szól ez, mintha a kép az én szubjektív kamerám lenne. A mellén a ruha meg úgy van megcsinálva, hogy több látszik ki, mintha nem is lenne rajta.
A sztárok korszakonként változnak, úgy néznek ki, ahogy a mozi nézőszáma megköveteli. Én is lehetek olyan, mint a vásznon lévő sztár, csak egy mozdulat. Amit ő csinál, azt én is megcsinálhatom, az a különbség, hogy ő ilyen helyzetbe keveredett, de én még nem. Holnap viszont lehet hogy én is ilyen helyzetbe kerülök, s legalább ilyen jól meg tudom majd oldani.
A modelleket, sztárokat meg kell csinálni. Elvárása van a tömegnek, amit fel kell mérni.
Felhozzák vidékről Marylin Monroe-t, s megcsinálják a haját, fogát, mellét, lábát, megcsinálják, mint ideállt, s felrakják a vászonra. Azt sugallja, hogy így kell megjelenni, riszálni, ilyen szoknya kell.
Garbo áruházi eladó, a rendező úr egyszer ott vásárol, s behívja próbafelvételre. Közepes filmekben sztárt csinál belole, ő adja neki a Garbo nevet. Meghívják őket Hollywood-ba. Fél évig fizeti a rendezőt az MGM, aztán hazazavarják, Garbot meg ott tartják. Sztár lett. Ő azonban megérezte, hogy a kiégetésnek van egy stádiuma, s egyszer csak nem lépett többé kamerák elé, egy ránc nélkül távozott. Nem lépett be a sztárgépezetbe, hiszen felvarrathatta volna a ráncait, de nem tette.
A sztárokat meg kell fizetni, ellenben a személyiségüket teljesen eladják. A sztárgázsi ellenében karban kell magukat tartani, szolárium, gyúrás, kinek mi.
A sztárság nemcsak a filmvászonra szól. A hétköznapokban is ugyan úgy kell viselkednie, öltözködnie. A producerek döntenek róla, hogy a sztárjuk mikor, mennyit, mennyiért ad interjút, fotózhatják le. Ott állnak mellettük, kezükben stopperrel. Ez nagyon fontos nekik pénz szempontjából, hiszen már a következő filmükre gondolnak, de már egy film előkészületeiben lévő interjúkkal hatalmas összegek térülnek meg nekik.
A legáltalánosabb filmposzter egy sztárrol, hogy közeliben egy pisztolyt fog ránk.
Az európai és amerikai sztárolás között éles különbség van. A kultúra nélküli Amerikában a lényeg az eladhatóság, a sztár egy árucikk, s így teszik ki a platz-ra. Európában viszont együttérzést keltő figurák vannak. Mint például a képzőmuvészetben. Toulouse megfesti a prostituáltakat, de úgy plakatíroz, hogy nem árul. Amerikában nem fordul elő egy filmben, hogy „lehet hogy az Isten azt jelenti, hogy szeretet”.
Mindent összevetve Amerika nem tehet róla, hogy csak 500 éve fedezték fel, s nincs olyan kultúrája, mint nekünk. Emiatt azonban nekik köszönhetjük, hogy a film ott tart ahol tart, egyáltalán van film.
|