Szombati nap volt, reggel versenyre indultam két lovammal. A délelőtt folyamán minden jól alakult, hiszen a fiatal lovam jól teljesített a pályán, így kicsit megpihenve a második lovamig elindultam a ló szállítóhoz. A melegítő pálya mellett egy lovat sétáltattak, az emberek között az igen keskeny úton. Mivel az időm sürgetett kicsit helyet kértem a lovastól, hogy kikerülhessem. Ő azt válaszolta, hogy mehetek nyugodtan, ezért a távolságot tartva kikerültem… volna, azonban a ló ráfordult a lovamra és úgy, ahogy meg van írva rárúgott a bal oldalára, azonban pontosan a bal lábamat találta el. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem nem kívánnám senkinek, egyből a végigfutott az agyamon, hogy mi lesz most, mert éreztem, hogy eltört. A lovamon elvezettek a mentőig. Ott V.Cs. hozzátartozója megjegyezte, nem érti, miért sétáltatta ott a lovát, hiszen tudja, hogy rúg a lovakra. Meg kell említenem, hogy a piros szalag, amely figyelmeztetné a lovasokat, hiányzott a ló farkából. A szegedi klinikán töltöttem öt napot, ahol megállapították, hogy a bal lábszáram eltört és 4 cm kitört a csontból, minden bizonnyal a patkósarok miatt. Az orvosok nem műtötték meg, így gipszet kaptam és a fájdalmat és a tehetetlenséget felvállalva a hétvégén elköltöztem 180 km-re az egyetem kollégiumába, a lovaim nélkül. Halasztanom kellett a gyakorlati vizsgáimat, mivel a Testnevelési Egyetemen fél lábon nehéz lenne teljesíteni a feladatokat, az orvosom pedig fél évet adott a teljes felépülésre. Nagy lelkierő kellett, hogy mindennap megmásszak 800 lépcsőfokot és hogy egyedül megoldjam a hétköznapi teendőim, és természetesen semmilyen közösségi programban nem tudtam részt venni. Az egyetem alatt a Sportkórházba jártam, ahol az orvosom a röntgenfelvételek alapján az azonnali műtét mellett döntött, mivel egy ilyen törés sohasem forrna össze elfogadhatóan. Megműtötték a lábam, amelyet fémdarabok és szögek fognak összetartani az elkövetkező 1-2 évben, talán így három hónap múlva lóra is ülhetek, de a rehabilitáció ennél sokkal több időt vesz majd igénybe. A kórházban kell töltenem tíz napot, de az orvosok és a TF tanárai javaslatára az év halasztása mellett kellett döntenem, hiszen az óraszámaimat és a gyakorlati tantárgyaimat se tudnám teljesíteni ebben a tanévben. Hogy mekkora veszteség ez? Arról inkább most nem beszélnék. Szerencsére csapattársaim lovaimról gondoskodnak, amely nagy segítséget jelent nekem. A mai napon ők újra versenyre indultak, ahol az én balesetemet okozó ló és lovas is az indulók listáján szerepelt. Megjegyzem, V.Cs. egyszer sem érdeklődött állapotom felől a három hét alatt. A versenyen szüleim kérésemre tájékoztatták , hogy mi történt velem, mire ő azt válaszolta hagyjuk őt békén, ez nem érdekli, és ha kell bemutatja az állatorvosi számlát, amely szerint lovát sántaság miatt kellett kezelni. Hogy ez a kijelentés mennyire esett nekem rosszul, aki még a lábára se tud állni? Arról most nem beszélnék.. A beszélgetés itt lezárult, azonban a lovasoknak feltűnt, hogy V.Cs. lován változatlanul hiányzik a piros szalag és ugyanúgy sétáltatja az emberek között, mint három héttel ezelőtt. Ezek után kérdezem én, mi történik, ha valakit ennél szerencsétlenebbül talál el és ott hal meg? Esetleg lerokkan? Őt ez sem érdekelné, hiszen éli tovább változatlanul az életét, érdeklődést se tanúsítva afelől, hogy az ő felelőtlensége miatt 19 évesen odáig kellett jutnom, hogy újra kell tanulnom járni, futni, lovagolni, és a többi sportot nem is említeném. Egy sportembernek, aki gyerekkora óta fél napját edzésekkel tölti hatalmas veszteség, de tudom eljött az idő, túl kell lépnem ezen. De V.Cs. magatartása miatt úgy érzem, most enyém a felelősség, hogy figyelmeztessem lovastársaimat, hogy vannak még olyan versenyző lovas, aki nem ismeri a Magyar Lovas Szövetség Szabályzatát. Lehetséges, hogy azért mert egy éve versenyzez? Vagy talán még nem is hallott róla? Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, de ha egyszer újra járhatok, első dolgom lesz, hogy tudassam vele, hogy létezik. Hajdú Petra 2008. szeptember 14.