A néni talán éppen csak kiment egy pillanatra, talán kihívták, de aztán majd mindjárt visszajön. Kendőjét rádobta a székre. Úgy maradt, félig lecsúszva. Úgy maradt a könyve is, kinyitva a pénztár ablakában. Éppen olvashatott, amikor valaki beszólt érte.

Üres, elhagyott barlang a pénztár. Lecsúszott kendő, nyitva hagyott könyv. És a jegyek tömbje: sárga az erkély, rózsaszín a földszint.

A néni elment, csak a kendőjét hagyta ott, a könyvét, a jegyek tömbjét. Meg azt a sisakos férfit a plakáton. Komoran és elszántan néz, mereven előretolja a kardját. Valahonnan a tekintetéből nyúlik ki ez a kard.

Az egyetlen plakát a kis fülkében.

A többiek meg a hosszú, sötét folyosón. Ott volt mind. A süllyedő hajó kapitánya, akit már félig elnyeltek a hullámok, a férfi, aki félkarral átöleli szerelmesét, a felvont szemöldökű hölgy, aki előtt összetört alakok hevernek.

Nelson admirális, Trafalgár hőse, felment azon a kis vaslépcsőn a vetítőbe. Nem talált mást, csak hatalmas, kerek dobozokat, egy korhadt ajtót, végigfektetve a földön, meg egy ócska gépet. A géphez lépett, és lenézett egy kerek kis nyíláson. Lenézett és hátrahőkölt. Olyan sötétség örvénylett odalent...! Még egyszer lenézett abba a tengerfenék mélységbe, aztán leült egy dobozra, és fejét a tenyerébe fogta. Így ült a vetítő fülkéjében Trafalgár hőse, Nelson admirális.

Sima és sötét a ruhatár pultja. Még rajta a mozdulat, ahogy a ruhatárosnő szétterpeszti a kezét.

Egy kabát a ruhatárban. Egyetlenegy kabát az akasztók sűrűjében. Az akasztók szétnyíltak, majd újra összehajoltak. Egy kabát... vagy a ruhatárosnő köpenye.

A büfé homályba vesző üveglapja. A sarokban egy kis törmelék a nápolyiból, felkunkorodó szalag a csokoládé papírjából. Elhagyott, meggörbült acélváz az elpusztult földön.

És a szalagok!... málnaszörp szaga, régi perecek szaga, egy kis parfümszag.

Csobogás a mellékhelyiség ajtaja mögül. Most húzta meg valaki a madzagot, hogy még időben beérjen.

A nézőtér ajtaja nyitva. Vibráló homály és valami furcsa berregés. A gép berreg? Fejek hajolnak előre a csöndben?

Üres széksorok a vászon előtt. Földszint első sor, második, harmadik, negyedik, végig a huszonhetedik sorig. A székekről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökkel súrolták őket. Most pedig némán sorakoztak a vászon előtt. De közben mintha egymást taszigálnák, hogy: menjünk már, hagyjuk itt az egészet!

Hátul a páholyok, a kikopott plüssel - mozdulatlanul vártak valamire. Talán, hogy valaki tapsolni kezd. Fütty jön az erkélyről. Fütty és dobogás. - Mi lesz...?! Kezdődjék már!

Nem jött fütty az erkélyről.

Az erkély hadinépe régen elhagyta ezt a mozit. Elmentek a páholyok vendégei, és odalent sorra felcsapódtak a zsöllyék.

És mégis ... egy térd szakadozott körvonalait lehet látni, előrehajló állat. Fölöttük meg akárcsak elúsznának a tálcák. A tálcák, pereccel és mandulával, ahogy végig imbolyognak a termen emelkedve és alásüllyedve.

Egy nő ül a pótszéken. Ott ül, az oszlop mögött, fényes szaténköpenyében, kezében az elemlámpával. Fölállt, és végignézett a széksorokon. Most látszott a köpenyen a címer, a mozi címere: Roxy.

Végigsimított a köpenyen, az ajtóhoz lépett.

A lámpa kerek, ugráló fénye megindult a páholyok felé. - Jobb kettes, igen.

Végigkísérte a páholy vendégét, és ő se volt egyéb, mint egy alázatosan surranó kis fény. De aztán valósággal dobta a fényt. - Ötös-hatos! - Jól hallották: - Földszint ötös-hatos.

A vászon előtt kattant föl az elemlámpa, oldalt, a falnál, majd hátul, a páholyoknál.

- Erre, kérem.

- Fogja csak meg a karomat.

A földszint huszonhét üres széksora ... tizennégy az erkélyen és a hét páholy.

Kikönyökölt karfák, számozott székhátak, kiült plüssök, homorú, üres lyukak ... üresség.

- Üljetek oda előre.

- Nem, ez még nem a nagyfilm.

A szőnyeg elnyűtt rojtjai. Ez volt a fényben. A jegyszedőnő cipője orrával igazgatta a rojtokat.

Elkattintotta a lámpát. Visszaült a pótszékre, és a vászonra bámult.

Talán egy sétát látott, ahogy a szerelmesek egymást átfogva elindulnak a kert útjain. Csatát, ahogy a sereg még egy utolsó rohamra indul.

Ölében a lámpával a vászonra bámult.

Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.

De most nem volt séta, és nem volt eső.

Egy üres, fehér folt.

Alatta a zongora, nyitva felejtve. Tört lábú szék, mintha éppen csak leguggolt volna.

A zongorista meg kétségbeesetten lohol valahol, hóna alatt a kottákkal.

- Késik - biccentett a jegyszedőnő. - Mindig késik.

Megreccsent egy karfa.

A jegyszedőnő felállt címeres moziköpenyében. Kissé kábultan megrázta a fejét, mintha valaki rászólt volna: "elaludtunk?!"

Az alázatosan surranó kis fény elindult. Végigkísért valakit a páholyok felé. Bevilágított két székre. Aztán egyszerre csak lent volt az első sorban, majd a tizedik sor közepén bukkant fel. Végigment az egész soron, mintha keresne valakit. Talán, hogy kivezesse. Mindig akadnak itt olyanok! A Huszár utca jár ide, a Rózsák tere, és hát a Tisza Kálmán térről is jönnek.

A fény fölcsúszott az erkélyre.

Az erkély a Pollner nénié, de hát Pollner néni már öreg, és azt se vette észre, amikor egy fiatal pár az erkélypáholyban ... De hát, hogy éppen moziban csináljanak ilyet! "Kettős öngyilkosság." Így volt benne az újságban. "Kettős öngyilkosság a Roxy Moziban."

Fény az erkélyen. Egyik páholyból átugrott a másikba. Aztán sötét lett. A jegyszedőnő az erkély első sorában ült. Feje oldalt billent, ahogy a vásznat nézte.

A feliratokat látta. A régi filmek feliratait, ahogy hosszú, fehér szalagban kígyóznak. Vagy pedig csak egy szó, egyetlenegy szó ugrik elő, mint a pisztolylövés.

- Anyám!

És akkor már az előkelő hölgy odadobja magát a nagykendős öregasszony elé.

- Millie oly hosszú idő után megtalálta az édesanyját.

Újabb felirat: - ...és ezalatt Apatinban ...

Vidám élet folyik Apatin városában. Huszártisztek koccintanak, a cigány húzza, egy nagy szemű, fekete nő elandalogva mosolyog.

- A kis Jackie-t elnyomta az álom.

Egy telek tövében ül a kis Jackie, hatalmas, fülére húzott sapkában. Homloka a térdén, az egész gyerek elvész a sapka alatt. De aztán egyszerre csak felugrik, és elindul egy kanyargós úton.

- Kis hősünk nekivágott az ismeretlennek ...

"Kis hősünk ..." - A jegyszedőnő felkattintotta a lámpát, majd megint eloltotta. Arra gondolt, hogy most hozzák a filmet Zuglóból vagy Wekerle-telepről, Weiser bácsi hozza biciklin, és lehet, hogy a második részt megint ottfelejti.

A jegyszedőnő lent volt a földszinten. Hol az első sorokban tűnt fel, hol pedig hátul. Reflektorozott egy üres székre, és aztán úgy maradt, félig előredőlve.

Úgy maradt előredőlve, mint akit hirtelen elkaptak. Egyszerre csak előtte volt a sértődött, mogorva zsöllye, és most már nem is engedte el.

Üres a pénztár ablaka. Üres a pénztárosnő széke a lecsúszott kendővel. Plakátok a hosszú és sötét folyosón. Ott voltak mind: a süllyedő hajó kapitánya, a férfi, aki félkarral átöleli kedvesét, a felvont szemöldökű végzet asszonya. Sima és sötét a ruhatár pultja. És bent a teremben székek. Komor és magányos székek a vászon előtt, végig a huszonhetedik sorig.

Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.

Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.

Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.

A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.

- Mozi ... egy igazi mozi!