Engedjétek hozzám a bunkókat!
,,…Akkor hát mi a bunkóság? Nincs is ilyen? Hogyne volna. Az igazi
bunkóság nem műveltségi kérdés. Lehet akárhány diplomája valakinek, ha
megígéri, hogy kiadja nekem a lakását havi hetvenért, és aztán kiadja másvalakinek hetvenötért, és nem szól, csak amikor már a kulcsért jelentkezem, na ez bunkóság.
Ha a kiszolgálólány mobilon fecseg és hagyja, hogy álldogáljak a pult előtt, sőt hallgassam végig, amint valami ruhavételt tárgyal a barátnőjével, akár irodalmi nyelven („kiugrom a bőrömből, ha megkaphatom”), akár szaftos vulgárgrammatikával („megkérdezem, hogy föl-e próbálhatom”). Ezeket az illető a maga felelőségére csinálja, mert csinálhatná másképp is; az ő választása, hogy így viselkedik, ezért ezt „választott bunkóságnak” nevezném. Ha ugyanaz a pultoslány azonnal leteszi a telefont, udvariasan odafordul hozzám, felveszi a rendelést, majd azt kérdezi: „Itt fogyassza?”, az nem bunkóság (illetve a másik fajtája, a „hozott bunkóság”, de azt nem is szívesen hívom így).
A választott bunkóság természetesen a nyelvben is megnyilvánul, elsősorban a felduzzasztott, pöffeszkedő nyelvhasználatban: „idén” helyett „a jelenlegi esztendőben”, „szívdobogás” helyett „tachikardiás roham”, vagy „finn külügyminiszter” helyett „a finn diplomácia vezetője”; vagy a tegezés/magázás sértő, lekezelő, olykor még éppen hidegen kirekesztő alkalmazásban. Ezek nyelvtani értelemben lehetnek kifogástalan szerkezetek, avagy lehetnek vulgarizmusokkal megtűzdelve is: a dolgok nem ezen múlnak.”
(In: Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok Bp. Magvető, 2001)
/Büvellő, HelloKitti & PussyCat/
|