A tanító, akiről kertet neveztek el
Interjúm alanyaként nagypapámat, Gál Józsefet választottam. Arról kérdeztem meg, hogy hogyan tekint vissza az elmúlt 76 évre. Habár ez nem kevés idő, mégis megpróbálta életéből a legérdekesebb pillanatokat kiragadni.
Gyermekkorát távol a várostól, tanyán töltötte. Színhelye a csomorkányi lapos volt. Óvodába nem járt, az általános iskolát pedig Mátyáshalmon és Kútvölgyparton végezte el. Elmesélte hogyan is nézett ki akkoriban egy tanyasi általános iskola. Összevont osztályokban tanultak, ami azt jelentette, hogy a diákok elsőtől nyolcadikig, illetve elsőtől negyedikig és ötödiktől nyolcadik osztályig egy tanító vezetésével tanultak.
a csomorkányi templomrom
1944 őszén kezdte el az első osztályt. A második világháború időszakában kevés volt a papír, ezért az írást palatáblán és füzetben egyaránt gyakorolták. A tankönyveket se minden évben cserélték újra. A nagyobb diákok adták a kisebbeknek a saját könyveiket. Egy tanítóhoz volt, amikor 70-80 diák tartozott. Ilyenkor az óra menete úgy zajlott, hogy egy korosztállyal közvetlen foglalkozott a tanító, a többieknek pedig önálló feladatot adott. A fegyelem nagy volt, aki vétett ellene az egyszerűen mogyorófavesszővel kikapott. Az iskolába, ami 2,5-3 km messze volt, gyalog járt, sárban, hóban, esőben és hidegben is. Volt olyan, aki úgy végezte el a nyolcadik osztályt, hogy egy lépést sem tett köves úton. Az időjárás viszontagságainak ellenére viszont mégis tiszta cipővel kellett az osztályterem küszöbét átlépni. A sáros csizmákat a gyerekek a kútnál, fakéssel tisztították meg mielőtt az osztályba léptek. Otthonra mindig kevés házi feladatot kaptak, hiszen nem a tanulás volt a legfontosabb, hanem az állatok legeltetése. Otthon, a tanyán villany nem volt, a petróleumlámpa fénye világított csak sötétedéstől. Az is csak kevés ideig, hiszen a petróleum jegyre volt kapható, így be kellett osztani, hogy minden napra jusson.
Nagypapám szülei dolgos emberek voltak, akiktől a fiuk ezt az útravalót kapta: „Látástól vakulásig kell dolgozni, hogy boldoguljunk az életben!”. Nyolcadik osztályban a legfontosabb szempont a szülőknek az volt, hogy mindegy hogy a fiuk mi lesz, csak kolhozparaszt ne legyen.
1953-ban felvételizett a szegedi tanítóképzőbe, ami abban az időben középfokú iskola volt. Hétvégenként a tanárok nagy türelemmel foglalkoztak a tanyáról érkezett gyerekekkel, hogy ledolgozzák a falusi és városi gyerekekkel szembe lévő hátrányukat. Négy év után tette le az érettségit, majd egy év gyakorló év után megkezdte tanítói pályáját. Édesapja azt mondta, hogyha nem tanul a gyerek, akkor viszi haza, mert van mit otthon csinálni. Nagypapám szorgalmát értékelték, így nem volt gond a tanítóképző elvégzésével.
1957-től a Szentkirályi Külkerületi Általános Iskolába helyezték népgazdasági érdekből. Ott 11 évig tanított. Idősebb kollégái már az első nap ellátták jó tanácsokkal. „Öregem! Itt az eszével mindenki elégedett, a pénzzel van némi differencia.” Az esztendők nagy megértésben, barátságban és családias légkörben teltek.
Nagy boldogságot jelentett az mikor saját kerékpárt tudott venni, amivel a 7 kilométerre lévő iskolába tudott járni tanítani. Rosszabb időjárás esetén a napi egyszer induló Budapest-Makó távolsági busszal járt, ami Hódmezővásárhelyről reggel 6 órakor indult. Ha a hó lehullott, sokszor előfordult, hogy gyalogolni kellett. Ilyenkor nagy örömet tudott okozni a szomszéd paraszt bácsi, aki „hazaröpítette”, közben megjáratva a lovakat. Reggelente mire az iskolába ért, a kályhában már égett a tűz, várva a messziről érkező átfázott tanulókat. Interjúalanyom számára az egyik legkedvesebb és legnagyobb élmény a Szentkirályi iskolában eltöltött évek alatt talán az volt, amikor 72 tanulóval két hétre Csopakra eltudtak menni nyaralni.
Tizenegy év után Hódmezővásárhelyen, a városházán, a művelődési osztályon dolgozott. Ott töltött el 22 esztendőt először szakfelügyelőként, tanulmányi felügyelőként, majd pedig osztályvezetőként.
Az aktív pedagógiai pályája utolsó évtizedét a mostani Németh László Gimnázium, Általános Iskolában töltötte. Azt hitte, gyorsan elfelejtik majd a városházáról elkerülése után. Ebben tévedett. Rengeteg ismerős, kolléga, barát, tudós, szülő és természet pártoló városi polgár vette körül és segített a Tudás Kertjének megépítésében. *
Interjúm néhány Gál József által idézett sorral zárnám.
„Azt vallom, hogy az iskolának szellemi kisugárzása van. Pedagógiai pályám utolsó színterének megítélésem szerint rövid, de tartalmas múltja van. Az ott töltött évek meggyőztek, hogy jövője sokkal gazdagabb lesz.”
* a kert Gál József nevét viseli (a szerk.)
Gál Emese 12.a
|