Bár minden jövőbe tett látogatás sikertelen volt és a gép teljes meghibásodásával járt, és a múltba sem lehetett visszamenni 200 évnél tovább komplikációk nélkül, ő mégsem tartott attól, hogy bármi baja esne az út során. Hogy azután mi lesz, már sokkal jobban izgatta. Igaz, hogy fejében több százszor lejátszotta a tervezett forgatókönyvet, gyomra azonban minduntalan görcsbe rándult, ha megbízatásának erre a pontjára gondolt. Márpedig ez az utóbbi időszakban igen gyakran megesett. Graham minden egyes idegszála megfeszült, megpróbálta összeszedni kusza gondolatait, és összes figyelmét a küldetésére koncentrálnia. Ekkor lépett be a szobába az akciót vezető hadnagy, és Grahamhez fordult.

- Szeretné, ha még egyszer átismételnénk a feladatait? – kérdezte.

- Már százszor megtettük, semmi szükség rá – válaszolta Graham a türelmetlenségtől kissé ingerülten. – Pontosan tudom, hogy mit kell tennem, csak jó lenne már túlesni rajta…

- Nem sok ember élhet akkora lehetőséggel, mint ön. Fel sem fogja, hogy ez mekkora megtiszteltetés a maga számára? A küldetése kimenetelén áll vagy bukik minden.

- Tisztában vagyok vele uram, és higgye el, egy perig sem bagatellizálom el az ügy fontosságát. Épp ellenkezőleg, a rám nehezedő felelősség nyomása miatt szeretnék már minél hamarabb pontot tenni a küldetés végére.

- Helyes! – bólintott a hadnagy – Én azonban mégis ragaszkodnék a dolgok újbóli átbeszéléséhez, ha lesz szíves.

- Beszállok az időgépbe, visszautazom 1939-be és minden eszközt bevetve megakadályozom az atombomba feltalálását, ezzel elkerülve a napjainkban hamarosan kirobbanni készülő, világméretű katasztrófát ígérő atomháborút – hadarta Graham.

- Pontosan. De egy percig se feledje, hogy a hibázás ez esetben nem opció. Az emberiség sorsa a maga kezében van.

- Uram, minden tiszteletem az öné, de az ég szerelmére, az hiszi, nem tudom?

A hadnagy egy komor biccentéssel válaszolt, majd kinyitotta az időgép ajtaját. Graham beszállt a masinába, és mint előtte oly sok alkalommal, ismét átfutatta tekintetét a műszerfal minden egyes apró gombján és kallantyúján, az esetleges hibák után kutatva. Még pár percig szöszmötölt, igyekezett némi nyugalmat erőltetni magára miközben bekapcsolta biztonsági övét, és működésbe hozta a szerkezetet. Indulás előtt még utoljára mélyen a hadnagy szemébe nézett, aki talán életében először egy biztató kis mosolyt küldött a férfi felé.

- Sok szerencsét. – mondta, majd egy lépést hátrálva hozzátette – Ó, és Graham! El ne cseszd!

- Nem fogom! – válaszolta Graham széles mosollyal, majd nagy lélegzetet véve megnyomta az indulás gombot.

Az időgép fénysebességgel száguldott vissza időben és térben, majd zökkenőmentesen leszállt a kutatóintézet mellett. Természetesen a technikai fejlesztések lehetővé tették, hogy a landolást követően a masina azonnal láthatatlanná változzon, így kerülve el minden jellegű feltűnést. Graham kissé szédülve kászálódott ki székéből, pár pillanatig émelyegve ácsorgott a füvön, és a napsugaraktól elvakítottan próbálta kivenni az előtte elterülő intézet körvonalait. Itt volt hát, innen nincs visszaút. Most szépen bemegy és elmond mindent a bomba feltalálóinak, és ráveszi őket, kerül, amibe kerül, hogy a jövőbeni problémák fényében hagyjanak fel a kutatással. Már épp megindult volna, mikor mellette a semmiből megjelent egy ember.

Graham első ijedtségéből feleszmélve újabba esett: az alak felé közeledett!

- Üdvözöllek, Graham! – köszöntötte a jövevény idegenszerű kiejtéssel – Már nagyon vártam, hogy találkozhassam veled.

- Maga meg ki a fene? - kiáltotta a halálra vált férfi.

- Remek kérdés, és hamarosan választ is adok rá, de előtte meg kell, kérjelek, hogy ülj le. Ide, a fűbe is tökéletes lesz.

- Mi a francot akar tőlem? Miért üljek le? Honnan tudja a nevem? Ki maga? Válaszoljon, vagy esküszöm, nem állok jót magamért! – Grahamen teljes pánik lett úrrá. Alig volt itt öt perce és a dolgok már nem a terv szerint alakultak.

- Nyugodj meg Graham, nem kell semmitől sem tartanod, csak beszélgetni szeretnék. Minden kérdésedre válaszolni fogok, de nagyon szeretném, ha előtte leülnél, mert bár biztos nagyon jó az állóképességed, de stílusosan fogalmazva, ez a társalgás le fog venni a lábadról.

- Én aztán nem ülök le! Fogalmam sincs ki maga, vagy, hogy honnan tud rólam, de az biztos, hogy nem fogok vakon megbízni a parancsaiban, és ne csitítgasson itt engem, – tette hozzá egyre emelkedettebb hangnemben, mikor a jövevény megpróbálta lecsillapítani – mert úgysem fogok megnyugodni és pláne nem fogok leülni!

- Ahogy gondolod. Hát akkor, lássuk. A nevem Lelentig és időszámításunk előtt 2,5 milliárd évvel ezelőttről érkeztem ide.

Graham úgy döntött, hogy mégis leül. Agyában kérdések tömkelege cikázott át, túl sok ahhoz, hogy bármelyikbe is megkapaszkodjon, de mivel a kíváncsiság majd szétfeszítette testét, így hát előrukkolt a tőle kitelő legtömörebb, legfélreérthetetlenebb és ebben a helyzetben kétség kívül a leghelytállóbb, ám nem a legkifinomultabb kérdéssel:

- Mi van??? – utólag azonban még ez a sokatmondó szóösszetétel sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy kifejezze mindazt az érzést, ami most bensőjében keringett.

- Szeretnéd, ha megismételném a választ? – érdeklődött kedvesen az idegen.

- Hallottam, hogy mit mondott, – kezdte Graham feszélyezetten – de attól tartok, nem értem. Ha nem a szemem láttára teleportált volna ide, bizonyosan azt hinném, hogy maga megbolondult. De mivel a dolgok így állnak…

- Remek! – kiáltotta az időutazó sugárzó arccal – Akkor nyugodtan megválaszolhatom a többi kérdésed is, azokat, amelyeket már feltettél, és azokat is, amelyeket csak fel fogsz tenni.

Az elképedt Graham csak egy intéssel adta jelét annak, hogy érdeklődve várja a magyarázatot. Közben lopva körülnézett, nem figyeli-e őket valaki, de az intézet környékén senki sem tartózkodott rajtuk kívül. Ha már így benne volt a nézelődésben, tovább ment, és alaposan átvizslatta a vele szemben ülő alakot. A férfi olyan 25 év körüli lehetett, nagyon magas és sovány, a bőre világítóan fehér, testét pedig a vékonyszálú, szőke hajzaton kívül nem fedte szőr. Feje kissé nagyobb volt az átlagosnál, végtagjai véznák, hangja kellemesen dallamos. Ember volt, de valahogyan mégis más. Graham szíve egyre hevesebben vert. A furcsa lény pedig belekezdett mondandójába.

- A ti verziótok szerint Földünk 4,5 milliárd éves. A mai értelemben vett ember körülbelül 200.000 évvel ezelőtt jelent meg, különféle evolúciós folyamatok eredményeként, és azóta ő áll a tápláléklánc csúcsán, ő a legintelligensebb faj a bolygón. Természetesen rengeteg más teóriátok is van a világotok és annak működését illetően, de ezek helyességébe most nem szeretnék belemenni. Legyen elég csak annyi, hogy minden feltevésetek egy hatalmas tévedésen alapul: ez az emberiség nem az első a Földön. Mindez – mondta, és kezével körbemutatott – már lejátszódott egyszer. Rendkívül hasonló módon, csak sokkal gyorsabban.

A ti tudósaitok még azt hiszik, hogy az élet és a fejlett fajok kialakulása rengeteg időt vett igénybe, holott ez nem igaz. A Föld keletkezése után szinte azonnal megjelentek az egyes fajok, rohamos ütemben fejlődésnek indultak, és mind közül a legokosabb, az ember, uralma alá hajtotta a bolygót. Meglepő és igazán ironikus is, hogy a mi társadalmunk ugyanazokon a lépéseken ment keresztül, mint a tiétek. Kizsákmányoltuk a Földet, fajokat hajtottunk a kihalás szélére, gondolkodás nélkül öltünk azért, hogy biztosítsuk saját jólétünket. Feltaláltuk az atombombát. Háborúztunk. Láttuk és megértettük, hogy a vesztünkbe rohanunk, így hát megépítettük az első időgépet, hogy segítségével visszamenjük, és megakadályozzuk a pokolgép létrehozását – keserű mosollyal megvonta a vállát. – Elbuktunk… Az emberek sokkal intelligensebbek voltak, mint ti most, a fejlődést nem lehetett megállítani. Világunk túl sok pontján ismerték már a bombák technológiáját; elméleteinket, sőt magával az időgéppel tett jövőbeli utazásainkat is falsnak titulálták, minden erőfeszítésünk tudományellenesnek lett bélyegezve. Tehetetlennek bizonyultam velük szemben, így hát feladtam az egészet. Végül kitört az atomháború. Mindent, amit a Föld egy milliárd év alatt felépített, azt mi 2500 év alatt leromboltuk. Életnek híre-hamva se maradt, és bolygónknak ezután több milliárd év kellett ahhoz, hogy összeszedje magát, újrateremtse mindazt, ami egykoron volt, ezáltal azt a fajt is, ami kishíján elpusztította. Én, miután szembe kellett néznem azzal, hogy kudarcot vallottam, fogtam az időgépet és utazgatni kezdtem, remélve, hogy még nem veszett el minden remény – az idegen egy kis szünetet tartott, majd halkan folytatta. – Nem tudom kifejezni azt az örömet, mikor láttam az élet ismételt megjelenését, és azt a csalódottságot, mikor láttam, hogy a történelem megismétli önmagát. Ha így folytatjátok tovább, minden újra a semmivé lesz.

Graham egy percig sem kételkedett az elhangzottak igazságtartalmában, bár ennek okát maga sem tudta volna megmondani, fogalma se volt, miért szavazott ekkora bizalmat ennek a furcsa embernek, de valami ősi ösztön azt súgta neki, hogy nem kell kételkednie, és meglehet, hogy eddigi kiképzése során végig az ellenkezőjét sulykolták bele, most mégis hallgatott arra a bizonyos belső hangra. A történet a végletekig felajzotta idegeit, tettvágya felfokozódott, és most bármire képes lett volna megbízatása sikeres véghezvitelének érdekében. Reménykedve fordult Lelentighez.

- Akkor ugye azért jöttél, hogy segíts nekem? Nem tudtad megmenteni a saját emberiséged, de a miénket ráveszed, hogy jobb belátásra térjen, és ne pusztítsa el önmagát, ugye? Az én időgépem még nem elég fejlett ahhoz, hogy a jövőbe utazzak, és a múltba sem mehetek vissza párszáz évnél többet, de a tiéd elmondásod alapján bármire képes. Megmutathatjuk a fizikusoknak mindazt, amiről meséltél, és akkor hinnének nekünk, és sosem találnák fel az atombombát! – Graham izgatottságában egyre jobban hadarni kezdett, lelki szemei előtt már megjelent egy szebb kor eljövetele. Lelentig azonban lemondóan ingatta a fejét.

- Megtehetnénk, persze – kezdte félszeg mosollyal. – Elmondhatnánk és megmutathatnánk nekik mindent. Valószínűleg hinnének is nekünk, észbe kapnának, és felfüggesztenének minden atombombával kapcsolatos kísérletet. Talán még törvényeket is hoznának, hogy biztos elkerüljék a háborút. Bármit, hogy biztosítsák a túlélésüket…

- De minek ide a feltételes mód? – csattant fel Graham – Semmi okuk nincs az ellenkezőjét tenni! A tervünk tökéletes!

- Igen, tökéletes, leszámítva egy apró bukkanót.

- Mégis miféle bukkanót? – fakadt ki a férfi.

- Azt, hogy emberekről beszélünk. Az emberek pedig alapjában véve önzőek. Lehet, hogy most ezeket a fizikusokat meg tudnád állítani, de majd lesznek mások. Olyanok, akik nem akarják ezt a technológiát veszni hagyni. Majd azzal védekeznek, hogy bombán kívül más, hasznos dolgokat is lehet gyártani hasonló működési elvvel. Aztán mégiscsak elkészítik az első atombombát, persze pusztán vészhelyzet esetére. Néhány ország elég nagyhatalmú lesz ahhoz, hogy szerezzen az újdonsült fegyverből. De ha nekik van, hát másoknak is kell, hiszen ilyen nagy kaliberű pusztító szerkezet ellen csak ugyanolyannal lehet harcolni. Tüzet tűzzel, ugyebár. Ekkor természetesen még mindeni csak biztonsági okokból tartja. De aztán kitör a háború, és a haza védelmében, a győzelem érdekében minden eszköz szent. Bevetnek egy atombombát, majd szép sorjában a többit is. Tett tettet követ, és az emberiség ismét eltörli önmagát a Föld felszínéről… Csak idő kérdése. – Lelentig nagyot sóhajtott, Grahamre nézett, és megtört hangon szólalt meg. – Hidd el, ha csak a leghalványabb esélyét is látnám a katasztrófa elkerülésének, mindent megtennék, hogy megállítsam az atombomba feltalálását.

- De nem kell, hogy így legyen! Nem lehet, hogy így kell lennie!

- De igen. Amíg az ember ember marad, mindig is így lesz.

- Ha nem hajlandó segíteni nekem – kérdezte Graham dühtől remegő hangon, - akkor minek jött ide?

- Csak meg akartam nézni, hogy ezúttal kik alkották meg a bombát. Kíváncsiság az egész. Sohase terveztem megakadályozni semmit, mert nincs értelme. Ha képesek vagyunk elpusztítani magunkat, meg is érdemeljük.

Graham szeme könnyesen csillogott, melle kissé zihált. Egész lényéből mélységes fájdalom és düh sugárzott, a fanyar felismerés fájdalma és dühe.

- Igazad van – mondta rekedten. – De mond csak, van esély arra, hogy ismét újrakezdődik az egész? Kaphatunk egy harmadik esélyt is?

- Fogalmam sincs. Olyan messze még nem merészkedtem a jövőben. Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudni akarom, hogy mi lesz majd ott. De ha kíváncsi vagy rá, megmutathatom. Ha akarsz, velem tarthatsz utazásomban időn és téren keresztül.

Graham hálásan nézett a férfira.

- Az jó lenne. Már úgy sincs semmi értelme hazamennem…

Lelentig felélénkülten ugrott fel.

- Hát akkor gyere! Nem érdemes olyan dolgokon rágni magunkat, amelyeken nem változtathatunk. Hova szeretnél menni? A múltba vagy a jövőbe?

- Veled ellentétben én teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretném látni a jövőt. Szívesebben megnézném létezésünk egy régebbi variációját. De előtte még jó lenne visszajuttatni az időgépem a saját koromba. Még véletlenül sem akarnám, hogy a fizikusok rátaláljanak. Biztos sok galibát okozna, márpedig arra most nincs idejük. Elvégre egy világot elpusztító fegyvert kell feltalálniuk…