Fotótörténet
A camera obscura-t, a sötét kamrát már a középkorban is ismerték, és kísérleteztek vele. Ez egy zárt doboz, elülső falán kis nyílással.
A nyíláson áthatoló fénysugarak a kívül lévő tárgyak színes, hű, de fordított képét rajzolják ki a doboz hátsó falának belső oldalára. A sötétkamra első tüzetes leírása Leonardo da Vincitől származik. A camera obscura ugyanazon elvek szerint állította elő a tárgyak képét, mint a későbbi fényképezőgép. Eleinte kézi rajzoláshoz szolgáló segédeszköznek tekintették, de kézenfekvővé vált a gondolat, hogy ezt a képet valahogyan rögzíteni kéne.
A középkori alkimisták fölfedezték, hogy a fény az ezüstnitrátban külső elváltozással is járó vegyi folyamatokat indít el. Azonban az a törekvés, hogy a fény hatására bekövetkezett átalakulásokat képek rögzítésére használják, csak az újkor elején született meg.
1727-ben Schulze német orvos az ezüst-kloridot próbálta átvilágított kéziratok másolására használni. Wedgewood a XIX. sz. elején azzal kísérletezett, hogy a camera obscura hátfalán megjelenő képet ezüstnitráttal és ezüst-kloriddal kezelt papírra rögzítse, képei azonban halványak maradtak. Először Niepce-nek sikerült 1824-ben a camera obscura képeit tartósan rögzíteni egy fémlapon. A felvétel 8-10 óráig tartott. Daguerre fedezte fel az ezüst-jodid nagyobb fényérzékenységét, és 1837-ben jódgőzzel edzett ezüstlemezen hozott létre állandósított képet. Az angol Talbot-tal párhuzamosan arra is rájött, hogy a fényérzékeny réteget lényegesen rövidebb ideig kell megvilágítani, ha a képet kémiai utókezelés útján hívják elő. A század közepétől üveget használtak a fényérzékeny anyag hordozó alapjául, s csak az 1880-as években alkalmaztak először celluloid filmet.
Azzal párhuzamosan, hogy az embereknek sikerüljön a tárgyak hiteles másolatát maradandóvá tenni, folyt az a törekvés is, hogy mozgóképet is létrehozzanak. 1872-ben az angol származású kaliforniai milliomos rengeteg pénzt adott Muybridge-nek, aki az ügetőnél 5-6 méterenként fényképezőt helyezett el, s zsinórt feszített ki a lovak elé, hogy amikor odaérnek, a fényképezőgép automatikusan exponáljon, így 12-36 fázisképet készített. A berendezés csak 1878-ban lett működőképes.
Csakhamar sikerült folyamatosan mozgatott celluloid szalagra venni a londoni Hyde-parkban sétáló járókelőket. A filmvetítő berendezésekkel folytatott kísérleteknek Edison egyik találmánya adott ösztönzést: celluoid filmtekercs két szélét perforálta, hogy a filmszalag ne csúszhasson el fölvétel vagy lejátszás közben. Az az újítás, hogy a filmet közönség elé lehessen vinni, felhagyva a 'kukucskálós' módszerrel, a Lumiere-testvéreknek jutott. 1926-tól fokozatosan elterjedt a hangosfilm, s az 50-es években a színesfilm. Azonban az első színesfilm már 1935-ben elkészült.
|