Mi a suspense?

Truffaut Nagyon sok félreértés van a suspense fogalma körül. Ön többször is elmagyarázta különböző interjúkban, hogy nem szabad összekeverni a meglepetést a suspense-szel. Térjünk most vissza még erre a kérdésre, mert sokan azt hiszik, akkor keletkezik a suspense, ha valamilyen félelemkeltő hatással él a rendező.

Hitchcock Ez természetesen nem így van. Gondoljunk vissza a Könnyed erkölcsök telefonos kisasszonyához. Egy fiatalember és egy lány beszélgetését hallgatja, akiket nem mutat a vászon: házassági kérelemről van szó. Namármost ez a telefonos kisasszony is suspense helyzetbe került: nem tudhatja, hogy a nő elfogadja-e az ajánlatot? És nagyon megkönnyebbül, amikor a nő igent mond; ezzel számára is véget ért a suspense. Mint láttuk, ebben a helyzetben semmi szerepet nem játszott a félelem.

Truffaut A telefonos kisasszony azért mégis tart attól, hogy a nő visszautasítja a férfi ajánlatát, de ezt nem nevezhetjük szorongásnak. A suspense lényege talán a várakozás elnyújtásában rejlik?

Hitchcock A suspense-nél rendszerint szükségszerű, hogy a néző pontosan ismerje a szituáció minden elemét. E nélkül nincs suspense.

Truffaut Nyilvánvaló, de talán mégiscsak valamifajta misztikus veszélyérzet kapcsán jön létre?

Hitchcock Ne feledje, hogy nálam a misztikum csak nagyon ritkán lehet a suspense helyet alapja. Egy detektívregény például a "ki tette?" ("whodonit") kérdésére épül, vagyis nincs benne suspense, az egész csak egy fajta intellektuális rejtvényfejtés. A "whodunit" érzelemmentes kíváncsiság, holott a suspense-nak az érzelmi hatás a szükséges alkotóeleme. A Könnyed erkölcsök telefonközpontos jelenetében az érzelmet a fiatalembernek az a vágya fejezi ki, hogy a nő igent mondjon. Abban a klasszikus alaphelyzetben, amikor tudjuk, hogy a bomba egy óra múlva felrobban, a suspense attól keletkezik, hogy féltünk valakit, a félelem erőssége pedig attól függ, mennyire azonosul a közönség a féltett szereplővel.

Tovább merészkedem, és azt mondom, hogy egy megfelelően előkészített bombajelenettel még gengsztereket vagy gonosztevőket is vállalhatunk.

Truffaut...Például a táskába rejtett bombával a Hitler elleni július 20-i merényletkor?

Hitchcock Igen, és ebben az esetben sem hiszem, hogy a közönség azt kívánná: "Á, nagyon jó, végre mindet szétroncsolja a robbanás!", hanem inkább azt: "Vigyázat, bomba van elrejtve a táskában!"

Mit is jelent mindez? Semmi mást, mint hogy a néző bombától való rettegése sokkal erősebb, mint rokon- vagy ellenszenve bizonyos személyek iránt. És ne higgyük, hogy ez csak a bomba esetében van így, mert az természeténél fogva félelmetes dolog. Vegyünk egy másik példát, mondjuk egy kíváncsi emberét, aki bemegy valakinek a szobájába, és elkezd kutatni a fiókokban. Most megmutatjuk a házigazdát, épp jön fel a lépcsőn. Aztán visszatérünk a kutakodó figurához, és ekkor a közönség legszívesebben így kiáltana: "Vigyázz, jönnek fel a lépcsőn!" Tehát egy titokban valamit kereső személynek nem is kell szimpatikusnak lennie, a közönség úgyis miatta fog izgulni. Persze, ha a fenti jelenet hőse még rokonszenves is, akkor fel tudjuk fokozni a közönség érzelmeit, például Grace Kelly esetében a Hátsó ablakban.

Truffaut Igen, igen. Ez a legjobb példa.

Hitchcock A Hátsó ablak premierjén Joseph Cotten felesége mellett ültem, és abban a pillanatban, amikor Grace Kelly kutat a gyilkos szobájában, és a gyilkos közeledik a folyosón, a szomszédnőm annyira megrémült, hogy könyörögve a férjéhez fordult: "Csinálj már valamit, csinálj már valamit!"

Truffaut Most arra szeretném kérni, hogy fogalmazza meg pontosan, mi a legfőbb különbség a suspense és a meglepetés között.

Hitchcock A suspense és a meglepetés között nagyon egyszerű a különbség. Sokszor elismételtem már, mégis állandóan összekeverik. Mi most éppen beszélgetünk, és talán egy bomba van az asztal alatt. Beszélgetésünk nagyon is mindennapi, nem történik semmi különös és akkor hirtelen: bumm, robbanás. A közönség meglepődik, de egészen addig egy teljesen hétköznapi és érdektelen jelenetet látott. Most viszont vizsgáljuk meg a suspense lehetőségét. Bomba van az asztal alatt. A néző tudja is ezt, mert talán látta, amikor egy anarchista elhelyezte. A közönség tehát tudja, hogy a bomba egy órán belül felrobban, és azt is tudja, hogy ebből az órából már csak tizenöt perc van hátra - ott egy falióra a háttérben -, tehát ugyanaz az iménti jelentéktelen beszélgetés nagyon is érdekessé válik, mert a közönség részt vesz a jelenetben. Kedve lenne odaszólni a vásznon levő figuráknak: "Ne foglalkozzanak ilyen ostoba dolgokkal, hiszen bomba van az asztal alatt, és mindjárt felrobbannak!" Az első esetben a közönségnek tizenöt másodpercnyi meglepetéssel szolgáltunk a robbanással. A második esetben tizenöt perc suspense-t tudunk nyújtani. Ebből az következik, hogy a nézőt minden esetben informálni kell, kivéve persze, ha épp a meglepetés a poén, vagyis ha az esemény váratlansága szolgája a történet célját.

(Bikácsy Gergely fordítása)

Psycho

Truffaut Én is elolvastam a Psycho című regényt, de szerintem szégyenletesen mesterkélt mű. Ilyen mondatokkal van tele: "Norman odaült öreg édesanyja mellé, és beszélgetni kezdtek." Ez az ósdi elbeszéléstechnika engem rettenetesen zavar. Most, hogy újra megnéztem, látom, hogy a film sokkal nagyobb hűséggel meséli el a történetet. Tulajdonképpen mi ragadta meg Önt a regényben?

Hitchcock Azt hiszem egy dolog tetszett benne, és emiatt határoztam el, hogy filmre viszem, ez pedig a zuhany alatti gyilkosság; ez a gyilkosság teljesen kiszámíthatatlan, ez keltette fel az érdeklődésemet.

Truffaut Ez a gyilkosság felér egy nemi erőszakkal... A regényt gondolom valami újsághír ihlette?

Hitchcock Igen, egy fickó, valahol Wisconsin államban, odahaza őrizte az anyja hulláját...

Truffaut A Psychoban a rémület teljes fegyvertárát megtalálja az ember, mindazt, amit Ön általában messziről elkerül, van benne valami temetői hangulat, valami rejtélyesség, az ódon ház például...

Hitchcock A házat körüllengő titokzatosság, azt hiszem teljesen véletlen, Észak-Kaliforniában nagyon sok egyedülálló házat talál, és ezek egytől egyig olyanok, mint amit a Psychoban látni; "kaliforniai gótikának" nevezik ezt a stílust, a legcsúnyább változatait meg úgy hívják, hogy "kaliforniai mézeskalács". Amikor belefogtam a munkába, egyáltalán nem állt szándékomban újra felidézni az Universal-féle régi horrorfilmek hangulatát, csak hitelességet tűztem ki célul magam elé. Márpedig a ház egy valóságos ház hiteles másolata, ehhez nem fér kétség, és a motel is hiteles mása egy valóban létezőnek. Azért választottam ezt a házat meg ezt a motelt, mert rájöttem, hogy a történetnek nem ugyanaz a hatása, ha mindez közönséges bungalóban történik; ez az építészeti stílus illet valahogy az atmoszférájához.

Truffaut Meg aztán kellemes látvány is ez az épület, és a ház vertikalitását a motel vízszintessége ellensúlyozza.

Hitchcock Igen, ez volt a kompozíciós elv... Egy vertikális meg egy horizontális tömb.

Truffaut Mellesleg nincs egyetlen rokonszenves hős sem a Psychoban, amellyel a néző azonosulhatna...

Hitchcock Mert nem is volt rá szükség. Azért azt hiszem, a nézőt mégiscsak elfogja a szánalom, amikor a férfi meggyilkolja Janet Leigh-t. A történet első része csak afféle "vörös hering", már ahogyan Hollywoodban nevezik az ilyesmit, vagyis közönséges figyelemelterelő trükk, amelynek az a célja, hogy még jobban felerősítse a hatást, hogy a nézőt még váratlanabbul érje a gyilkosság. Ezért volt szükség arra, hogy a kezdet olyan hosszadalmas legyen, szántszándékkal hosszadalmas, már ami a pénzlopást és Janet Leigh menekülését illeti; mindennek az a célja, hogy azzal a kérdéssel foglaljam el a nézőt: vajon elfogják-e a lányt vagy sem? Biztosan emlékszik rá, hogy mennyire előtérben van a negyvenezer dollár; már a forgatás előtt, de a forgatás egész ideje alatt is sokat dolgoztam azon, hogy miképpen lehetne még nagyobb nyomatékot adni ennek a pénzösszegnek.

Tudja, a néző mindig előszeretettel próbálja kitalálni a későbbi fejleményeket, a néző szereti tudni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Mármost nem csupán számolni kell ezzel, arra van szükség, hogy mi vegyük át a vezetést, hogy mi irányítsuk a néző gondolatait. Minél részletesebben mutatjuk meg a lány menekülését az autóval, annál inkább csak ez köti le a közönség figyelmét: ezért adunk olyan nagy jelentőséget a feketeszemüveges motorbiciklis rendőrnek meg az autócserének. Később Anthony Perkins elmeséli Janet Leigh-nek, milyen is az élete ebben a motelban, beszélgetnek egy kicsit, de még ekkor is a lány problémája áll a párbeszéd középpontjában. Már-már arra gondolunk, hogy a lány úgy határozott, szépen visszaszolgáltatja a pénzt. Lehet, hogy ekkor a közönség találgatni szerető része erre gondol: "Lám, ez a rokonszenves fiatalember megpróbálja jobb belátásra bírni". Mindebből az következik, hogy a nézőt jól meg kell dolgozni, alaposan el kell szédíteni, hogy a lehető legtávolabb kerüljön mindattól, ami majd történni fog a mozivásznon.

Le merném fogadni, hogy egy átlagos filmben a másik szerepet kapta volna meg Janet Leigh, az eltűnt húga után nyomozó nővérét, hiszen igazán nem szokás a sztárt mindjárt a film legelején eltüntetni. Az persze, hogy éppen a sztárt ölik meg, nálam szándékos, így még váratlanabba a gyilkosság. Ezért kardoskodtam a későbbiekben amellett, hogy a film kezdete után már senkit se engedjenek be a nézőtérre, a későn jövők ugyanis azt hihetik, azután is látni fogják még Janet Leigh-t, hogy vízszintes helyzetben levitték a mozivászonról!

Ennek a filmnek nagyon érdekes a szerkezete; meg kell mondanom, sohasem élveztem ennyire, hogy lóvá teszem a közönséget. A Psychoval pontosan úgy irányítom a nézőket, mintha orgonán játszanék.

Truffaut Részemről nagyon csodálom ezt a filmet, mégis, az az érzésem, hogy van benne egy kis törés, mégpedig a második gyilkosság után: arra a két jelenetre gondolok, amelynek a seriff lakása a színhelye.

Hitchcock A seriff azért került bele a történetbe, mert - ahogy beszéltünk is róla - mindig ott az elkerülhetetlen kérdés: "Dehát miért nem mennek a rendőrségre?" Erre többnyire így szoktam válaszolni: "Azért nem, mert távol akarják tartani magukat a kellemetlenségektől." Egyszer már meg akartam mutatni, mi is történik, ha a szereplők mégis elmennek a rendőrségre.

Truffaut De ezután egy-kettőre visszatér a régi feszültség. Az az érzésem, hogy a közönség nem ugyanazokkal az érzelmekkel nézi végig a filmet. Az elején mindenki azért drukkol, hogy Janet Leigh-nek bár csak sikerülne egérutat nyernie. Aztán ott a gyilkosság döbbenete, de miután Anthony Perkins gyorsan eltünteti a nyomokat, a néző szinte pártfogásába veszi, abban a reményben, hátha megússza a dolgot. Később, amikor a seriff szájából megtudjuk, hogy Perkins anyja már nyolc esztendeje halott, a néző hirtelen Anthony Perkins ellen fordul, és kíváncsian várja a fejleményeket.

Hitchcock Már beszéltünk arról, hogy minden nézőben egy leselkedő veszett el. A Gyilkosság telefonhívásra esetében is egy kicsit ez volt a helyzet.

Truffaut Csakugyan. Amikor a gyilkos már elunta várni Ray Miland telefonhívását, és úgy csinál, mintha már nem is akarná meggyilkolni Grace Kellyt, mintha el akarna menni a lakásból, a néző erre gondol: "Bárcsak várna még egy kicsit..."

Hitchcock Ez alól a szabály alól nincs kivétel. Beszéltünk már erről, méghozzá annak a betörőnek a kapcsán, aki egy ismeretlen lakásban kutat a fiókok mélyén: a közönség ilyenkor mindig a fickónak drukkol... Ugyanígy amikor Perkins a tóban elmerülő gépkocsit nézi, a néző tudja, hogy a hulla ott van az autóban, de hiába: amikor az autó, amelynek még mindig látszik a teteje, már nem süllyed mélyebbre, a néző mégis erre gondol: "Bárcsak teljesen elsüllyedne!" Ez ösztönös dolog.

Truffaut Igen, de az Ön legtöbb filmjében a néző az igazságtalanul megvádolt hős sorsáért aggódik, nem pedig a bűnösért. A Psychoban viszont előbb egy sikkasztó fiatal nőért izgulunk, aztán egy közönséges gyilkosért, végül, amikor tudomásunkra jut, hogy a gyilkosnak van egy nagy titka, azt kívánjuk, bárcsak kerülne hurokra, csakhogy végre megtudjuk a történet csattanóját!

Hitchcock Biztos benne, hogy ennyire azonosul a közönség a szereplőkkel?

Truffaut Nem is annyira azonosulásról van itt szó, de valahogy olyan gondossággal, olyan alapossággal tünteti el Perkins a nyomokat, hogy a nézőnek megesik rajta a szíve. Mindig csodálatot érdemel, aki jól végzi munkáját. A stáblista díszbetűi mellett Saul Bass ugye, más rajzokat is csinált a filmhez?

Hitchcock Csak egy jelenethez, de nem tudtam használni őket. Úgy volt, hogy Saul Bass csinálja meg a stáblistát, s mivel nagyon érdekelte a film, beleegyeztem, hadd rajzolja meg az egyik jelenetet, azt, amikor Arbogast, a nyomozó felmegy a lépcsőn, és a lépcső tetején leszúrják. A forgatás alatt megfáztam, és két napig lázasan feküdtem, úgyhogy meghagytam az operatőrnek meg az asszisztensnek, hogy Saul Bass vázlatai alapján forgassák le a jelenetet. Nem a gyilkosságot, csak azt, ami közvetlenül megelőzi, csak annyit, hogy a nyomozó felmegy a lépcsőn. Volt egy beállítás a detektív kezéről, amint végigcsúszik a lépcső karfáján, meg egy kocsizás a lépcsőkorlát mentén, oldalról mutatva Arbogast lábát. De amikor megnéztem a musztert, kiderült, hogy nem illik a jelenetbe; mindez nagyon tanulságos volt számomra. A lépcsőn való felmenetel, legalábbis így tagolva, nem ártatlanságot sugallt, hanem bűnösséget. A jelenet tökéletesen megfelelt volna, ha történetesen egy gyilkos megy fel a lépcsőn, csakhogy a jelenetnek más volt a lényege, egészen más.

Emlékezzék csak vissza, milyen alaposan készítettük fel a nézőt a jelenetre; abból a feltevésből indultunk ki, hogy él egy rejtélyes hölgy a házban, és hogy az szökött ki, és ölte meg több késszúrással a zuhanyozó fiatalasszonyt. Ebben van a jelenet minden feszültsége, ezért olyan izgalmas, amikor a nyomozó felmegy a lépcsőn. Mindebből az következik, hogy a jelenetet a lehető legegyszerűbben kell felvenni, elég megmutatni a lépcsőt meg a férfit, amint a lehető legegyszerűbben felmegy rajta.

Truffaut Biztos vagyok benne, hogy a rosszul forgatott jelenet is segítségére volt, hogy elmagyarázza a lépcsőn felmenő detektívnek, hogyan kell alakítania a szerepét. Az ilyen helyzetre azt mondják mifelénk, hogy "úgy kerül bele, mint Pilátus a krédóba".

Hitchcock Itt nem is annyira a szenvtelenségről, sokkal inkább valamiféle jóindulatról van szó. Csináltam tehát egy beállítást Arbogastról, amint felmegy a lépcsőn, majd, amikor már majdnem felért, szántszándékkal felülről irányítom rá a felvevőgépet, mégpedig két megfontolásból: az egyik, hogy vertikálisan filmezhessem le az anyát, mert ha egyszerűen csak hátulról közelítek rá, annak olyan látszata lett volna, mintha szándékosan akarnám elrejteni az ábrázatát, és akkor a néző azonnal gyanút fogott volna. Ezért olyan szögből vettem fel a jelenetet, hogy a néző érezze, nem akarom előle az anyát elrejteni.

De van egy másik oka is annak, hogy olyan magasra helyeztem a felvevőgépet, és ez a legfontosabb; arról van szó, hogy csakis ezzel a magas kameraállással lehetett úgy megcsinálni a jelenetet, hogy a lépcsőről készített nagytávoli éles kontrasztban legyen azzal a nagyközelivel, amely abban a pillanatban mutatja Arbogast arcát, amikor a kés lesújt rá. Pontosan olyan ez, mint valami zene, a magasan elhelyezett kamera tölti be a vonósok, majd a hirtelen megjelenő fej a rézfúvósok szerepét. A fenti beállításban megvolt az előrohanó anya, és megvolt a lesújtó kés. Megmutattam a lesújtó kést, vágás, majd ráközelítek Arbogast arcára. Ráragasztottunk a fejére egy kis csövet, tele hemoglobinnal. És amikor lesújt a kés, gyorsan meghúztam a zsineget, a vér egyszerre kiserkent az arcon, és - előre meghatározott irányban - végigcsurgott rajta. Majd a férfi hátrahanyatlott, és hátrálva lezuhant a lépcsőn.

Truffaut Ez a jelenet, amelyben a nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, sokat foglalkoztatott. Tulajdonképpen nem is esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha lehátrálna a lépcsőn, holmi parkett-táncos módjára csak lábujjheggyel érintve minden egyes lépcsőfokot...

Hitchcock Csakugyan ez a látszat. Tudja, hogy csináltuk?

Truffaut Fogalmam sincs róla. Azt jól látom, hogy egy kicsit el akarja nyújtani a jelenetet, de nem tudom, hogyan csinálta.

Hitchcock Trükk az egész. Először is lefilmeztük a lépcsőt felülről lefelé haladva, de szereplő nélkül. Majd Arbogastot beültettem egy külön erre a célra készített székbe, a háttérvetítővászon elé, amelyre rávetítettük a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángattuk a széket, Arbogastnak meg csak annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben.

Truffaut Le a kalappal! Később még egyszer alkalmazza a filmben ezt a nagyon magas kameraállást, amikor Perkins leviszi az anyját a pincébe.

Hitchcock Igen, ahogy Perkins elindul felfelé a lépcsőn, azonnal felemelem a felvevőgépet. A fiatalember belép a hálószobába, ekkor látni már nem látjuk, csak halljuk: "Mama, le kell, hogy vigyelek a pincébe, mert ide fognak jönni szaglászni." Majd Perkinst látni, amint viszi le az anyját a pincébe. Ezt a beállítást nem lehetett snittel befejezni, akkor a néző gyanakodni kezdett volna: vajon mi lehet az oka a felvevőgép hirtelen eltűnésének? Ezért alkalmaztam a magas kameraállást, a felfüggesztett kamera Perkinsre irányul, amikor felmegy a lépcsőn, a fiatalember bemegy a hálószobába, ekkor kilép a látómezőből, a kamera azonban minden snitt nélkül tovább emelkedik, és amikor már az ajtó fölött vagyunk, megfordul a tengelye körül, és megint a lépcső alját veszi célba, sőt, hogy a közönség el ne gondolkodjék a kameramozgás funkcióján, az anya és fia közti vitával tereljük el a figyelmét. A közönség csak a dialógusra összpontosít, a kameramozgást figyelmen kívül hagyja; mi azonban, kihasználva a pillanatot, ismét vertikális helyzetben vagyunk, és a néző már nem is csodálkozik rajta, hogy a felülről mutatott Perkins a karjában leviszi az anyját a lépcsőn. Semmi sem élvezetesebb dolog, mint arra használni a kamerát, hogy lóvá tegyük vele a nézőt.

Truffaut Az a jelenet is nagyszerű, amelyben Janet Leigh-t agyonszúrják.

Hitchcock Hét teljes napig tartott a forgatás, és eközben nem kevesebb, mint hetven kameraállást alkalmaztunk, és mindezt egy negyvenöt másodperces jelenetért! A jelenethez csináltattunk egy csodálatos mű felsőtestet, amelyből, ahogyan belé hatol a kés, kiserken a vér, de végül úgy döntöttem, mégsem élek vele. Inkább meztelen modellel forgattam, aki hasonlított Janet Leigh-re. Az igazi Janetből nem látni mást, csak a lány kezét, vállát meg fejét. A többit a modellel csináltuk. A kés természetesen egyszer sem éri a testet, montázs az egész. A női testnek egyetlen olyan részét sem látni, ami tabu lehetne, az egyes beállításokat lassított felvétellel forgattuk, hogy a mell véletlenül se kerüljön a képbe. A lassítva forgatott beállításokat azután később sem gyorsítottuk fel, egyszerűen beleillesztettük őket a többi beállítás közé, a néző úgysem érzékeli, hogy sebességkülönbség volna a kétféle beállítás között.

Truffaut Elképesztően durva jelenet.

Hitchcock Igen, ez a legdurvább az egész filmben, és később, ahogyan pereg a cselekmény, a filmben egyre kevesebb a durvaság, mert ennek az első gyilkosságnak az emléke bőven elég, hogy a későbbiekben is fenntartsa a feszültséget, és elegendő szorongást keltsen a nézőben.

Truffaut Csakugyan leleményes ötlet, igazi újítás. Részemről azonban sokkal jobban szeretem a gyilkosságnál azt a jelenetet, amikor Perkins seprővel és felmosóronggyal igyekszik eltüntetni a nyomokat. Ennek a filmnek a szerkezete engem az abnormitás skálájára emlékeztet: házasságtöréssel indul, majd ott a sikkasztás, aztán egy gyilkosság, majd még egy, végül a pszichopátia; és mindegyik állomás újabb lépcsőfok felfelé. Erről van szó?

Hitchcock Erről, bár Janet Leigh az én szememben minden szempontból átlagos polgárlány, semmi több.

Truffaut Igen, de mégis az abnormitás felé vezet bennünket, Perkinsnek meg a kitömött madarainak világába.

Hitchcock A kitömött madarakkal sokat foglalkoztam, valamiféle jelképet láttam bennük. Magától értetődik, hogy Perkins madárpreparálással foglalkozik, hiszen a tulajdon anyját is "preparálta". De ezeknek a jelképeknek másik jelentésük is van, főleg a bagolynak; ezek a madarak az éjszaka birodalmához tartoznak, állandóan lesben állnak, állandóan figyelnek, ez pedig jól illik Perkins mazochizmusához. Perkins jól ismeri a madarakat, és azzal a tudattal él, hogy azok állandóan nézik. Saját bűnösségérzése tükröződik az őt néző madarak tekintetében, és annyira szeret madarakat preparálni, hogy az anyját is teletömi szalmával.

Truffaut Nem lehetne kísérleti filmnek tekinteni a Psychot?

Hitchcock Talán lehet, nem tudom. Csak annak örülök, hogy a film hatással volt a nézőkre, ezt én minden másnál fontosabbnak tartottam. A Psycoban a téma nem túlságosan fontos, a szereplők se olyan fontosak, csakis az a fontos, hogy úgy illesszem össze a film alkotóelemeit, a fényképezést, a hangeffektusokat meg a többi tisztán technikai kifejezőeszközt, hogy a közönségnek végül égnek meredjen minden hajszála. Azt hiszem, nekünk az a legnagyobb elégtétel, ha a filmművészet fel tudja rázni a legszélesebb tömegeket. És a Psychonak ez sikerült. Nem a film üzenete hatotta meg a nézőt. Nem is egy sikerkönyv filmváltozata ejtette rabul. A film, a színtiszta mozi hozta izgalomba...

Truffaut Ez igaz...

Hitchcock Azért vagyok olyan büszke a Psychora, mert ez a film szőröstül-bőröstül a miénk, filmrendezőké, a magáé meg az enyém, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint az összes többi filmem. De mai napság úgyszólván vitatkozni se lehet erről a filmről, mert egyszerűen megközelíthetetlen a ma használatos fogalmakkal. Az emberek ilyesmiket mondanak: "Ezt vagy azt nem szabad csinálni, szörnyűséges a téma, egyetlen nagy színész sincs a szereplők között, a filmben nincs igazán nagy szerep." Ez mind igaz, és mégis, elsősorban az határozza meg a néző reakcióit...

Truffaut ...érzelmi vagy fizikai reakcióit...

Hitchcock ...érzelmi reakcióit, ahogyan a történet meg van szerkesztve, az, ahogyan elmesélem a történetet. Hogy a kritika milyennek tartja a filmet, jelentéktelennek-e vagy remekműnek, az nekem édesmindegy. Nem azzal az elhatározással vágtam bele, hogy na, most csinálok egy nagy filmet. Arra gondoltam, hogy kellemesen eltöltöm az időt egy érdekes kísérlettel. A film mindössze nyolcszázezer dollárba került, és éppen ez volt benne a kísérlet: azt szerettem volna vele kitapasztalni, hogy vajon lehet-e ugyanolyan feltételek mellett mozifilmet forgatni, mint televíziós filmet? Tévéstábot választottam, csak hogy minél gyorsabban menjen a munka. Csak a zuhany alatti gyilkosságnál, a takarításnál meg egy-két olyan jelenetnél fogtam lassabbra a forgatás ritmusát, melyek az idő múlását jelzik. A film többi részét úgy forgattam, mint egy tévéfilmet.

Truffaut Úgy tudom, hogy a Psychonak Ön volt a producere. Nagy siker volt?

Hitchcock Mindössze nyolcszázezerbe került, és a mai napig körülbelül tizenhárom millió dollárt hozott a konyhára.

Truffaut Fantasztikus! Eddig ez a legnagyobb sikere?

Hitchcock Ez, és magának is azt kívánom, hogy egyszer maga is csináljon egy ilyen jövedelmező filmet. Olyan műfaj ez, amelyben a munkának - nem a forgatókönyv szempontjából, hanem technikailag - tökéletesnek kell lennie. Az ilyen filmekben a felvevőgép a siker kulcsa. Persze lehet, hogy a kritikusok fanyalognak majd, őket ugyanis semmi más nem érdekli, csak a forgatókönyv. Nekünk úgy kell megszerkesztenünk a filmjeinket, mint ahogyan Shakespeare építette fel a darabjait, vagyis kizárólag a nagyközönségre összpontosítva.

Truffaut A Psycho már csak azért is egyetemes, már csak azért is minden nemzet számára egyformán értékelhető mű, mivel felerészt némafilm. Két vagy három tekercsben például egyáltalán nincs párbeszéd. Egyszóval nem lehetett nehéz szinkronizálni vagy felirattal ellátni.

Hitchcock Thaiföldön például - nem tudom, hallott-e róla - nincs se szinkron, se felirat, ott egyszerűen kikapcsolják a hangot, odaállítanak valakit a mozivászon mellé, és az olvassa fel, más-más hangon, a dialógust.

(Ádám Péter fordítása)