A gimnáziumig sose foglalkoztatott a kérdés, hogy mihez kezdek majd az életben: sose tudtam magam a jövőbe vetíteni. A pályaválasztásra úgy gondoltam, mint ami elkerülhetetlen, akárcsak a vasárnapi mise. Sose mondtam: "Ha nagy leszek, ezt meg ezt csinálom!" Sose hittem, hogy felnőtt leszek, és nem is tévedtem nagyot.

A születésem percétől addig a napig, amíg először betettem a lábam a Cinecittŕba,^[139] az életem mintha nem is az enyém lett volna, mintha valaki más élte volna, s ez a másvalaki avatna be időnként az emlékeibe - épp amikor a legkevésbé várnám. Ezért is vagyok kénytelen elismerni, hogy memoár-filmjeim minden ízében kitalált emlékeken alapulnak. De végül is mi a különbség?

Nézzük hát azokat az emlékeket: gyerekkoromban bábokat készítettem, csak úgy magamtól. Először kartonpapírra rajzoltam őket, aztán kivágtam, a fejüket agyaggal és enyvvel átitatott vattával ragasztottam oda. Lakott velünk szemben egy nagydarab vörös szakállú fiatalember, szobrász volt, bejárt apám fűszerüzletébe kíváncsiskodni, megcsodálni a hasas, fekete parmezánsajtokat. Neki "puszta művészeti alkotások" voltak, igyekezett apámat rábeszélni, adjon kölcsön néhányat, ihletet merítene belőlük, mondogatta, de apám ilyenkor másra terelte a beszélgetést. Ez a szobrász egyszer észrevette, amint a sarokban bábokat fabrikálok, erre megtanított, hogyan kell használni a folyékony gipszet meg a gyurmát. Festékhez úgy jutottam, hogy téglát törtem porrá. Különórákra menet egy kis sikátorban (állandóan kellett korrepetálásra járnom, mert az iskolában semmit se tanultam) mindig elhaladtam egy bőrdíszműves előtt, gyönyörű dolgokat csinált. Amadeónak hívták, fogatlan kis emberke volt, mindig mély hangon dudorászott. Megkedvelt, és sokszor adott bőrhulladékot. Két asztalos fivérétől meg - ikrek voltak (arról lehetett megkülönböztetni őket, hogy az egyik süket volt, a másik meg fütyörészett), náluk is szerettem elidőzni - puhafa deszkákat hordhattam haza. Ha jól belegondolok, a fantáziám mindig a kézművesség körül mozgott.

Más nemigen érdekelt, csak a bábok, a színek, a papírfigurák, a kivágható, összeragasztható, felállítható színes konstrukciók. Futball-labdába sose rúgtam. Inkább órákra bezárkóztam a fürdőszobába, álszakállt, bajuszt ragasztottam, bepúderoztam az arcom, égetett cukorból vastag mefisztofeleszi szemöldököt, barkót rajzoltam.

Gyerekkoromban moziba se igen jártam. Többnyire nem volt rá pénzem. Mozira nem is kaptam. Később meg a Fulgor moziban, ahová mehettem, könnyen kapott verést az ember. A póriasabb helyeken, a vászonhoz közel, a padlóhoz csavarozott padokon, a legvadabb jelenetek zajlottak, verekedés, rugdosódás, kiabálás, fejbe kólintás, pad alá lökdösés, volt ott minden, majd következett a "Kidobóember" fináléja, ez egy vadállat volt, valamikor bokszoló, fürdőmester és piaci hordár, most celluloidellenzős piros sapkában mint jegyszedő működött a moziban, és gyilkos ütései voltak.

Első filmemlékem, azt hiszem, a Maciste a pokolban volt. Apám ölében ülök, a zsúfolt teremben irtózatos a meleg, a légfrissítő permete kaparja a torkomat, de el is kábít. Ebből a bódulatból csak sárgás képekre emlékszem, nagy-nagy szép nők körvonalaira. Aztán emlékszem a papok diapozitívjaira, fapados teremben vetítették fekete-fehérben Assisi, Orvieto templomait. A moziból leginkább a plakátok ragadtak meg. Egy este valamelyik barátom meg én zsilettel kivágtuk egy színésznő képeit, gyönyörűnek találtam. Ellen Meis volt, úgy emlékszem, egy Maurizio d'Ancora-filmben, a Vénuszban: a férfi a sínekre teszi a fejét, majd Emma Grammatica arcát látjuk premier plánban, azt mondja, ne, erre a férfi fölemeli fejét a sínekről. Megérezte, csak úgy; telepátia is van a világon.

A film klasszikusait, Murnaut, Dreyert, Eizensteint nem ismerem; szégyenszemre, be kell vallanom, sose láttam őket.

Amikor Rómába kerültem, többet jártam moziba, hetente, kéthetente. Ha nem tudtam, mihez kezdjek, vagy ha varietéműsorral kötötték össze a filmet. A Volturno, a Fenice, az Alcione, a Brancaccio volt a törzshelyem. Az artistaműsort mindig olyan izgatottan vártam, mint a cirkuszt. Nekem a mozi lármás, izzadságszagú zűrzavar, jegyszedőkkel, sültgesztenye-illattal, gyerekpisivel - világvége-, istencsapás-hangulat, csapdaérzés. Az a felfordulás, amely a varietéműsort megelőzi, a zenészek érkezése, a hangolás, a komikus hangja, a lányok lépte a függöny mögött. Vagy a vészkijáraton a mellékutcára kitóduló tömeg télen, ahogy a hidegben fázósan összehúzzák magukat, valaki a film egy dallamát dúdolja, kacagás, másvalaki odaáll a dolgát végezni.

(Székely Éva fordítása)