1908-ban, még gyermekkoromban fedeztem fel a mozit.

Az intézménynek Faruccini volt a neve. Kint, a szép faportál előtt (két ajtó volt: bejárat és kijárat) hangos gépzeneszóval hívogatta a bámészkodókat a limonádéárus öt automatája. A barakkban, melyet egyszerű ponyva fedett, a nézők padokon ültek. Engem persze a nevelőnőm kísért. Mindig mindenhová elkísért, még akkor is, ha Pelayo barátomhoz mentem, aki szemben lakott, a körút túloldalán.

Az első mozgóképek, amelyeket életemben láttam, és melyek valósággal lenyűgöztek, egy disznót ábrázoltak. Rajzfilm volt. A disznó nemzetiszínű vállszalagot viselt, és énekelt. Fonográf volt a vászon mögött, az szolgáltatta a zenét. A film színes volt, erre pontosan emlékszem: vagyis minden képet külön-külön kifestettek.

Akkoriban ez még csak vásári komédia volt, a technika vívmánya. A vasút és a villamos akkor már megszokott dolog volt, de azért az úgynevezett modern technikának csak korlátozott szerep jutott Zaragozában. 1908-ban, azt hiszem, egyetlen automobil volt a városban, egy villamos autó. A mozival egy vadonatúj elem tört be középkori életünkbe.

Az elkövetkező években állandó mozik nyíltak Zaragozában, karosszékekkel és párnázott, támla nélküli padokkal, az árnak megfelelően. 1914 körül három elég jó mozi van már, Az aranyszalon, a Coiné (ez egy híres fotográfus nevét viselte), és az Ena Victoria. A negyedik a Los Estebanes utcában volt, annak már elfelejtettem a nevét. Az egyik unokahúgom ebben az utcában lakott, a konyhájuk ablakából látni lehetett a filmet. De az ablakot nemsokára befalazták, és a konyha fölé üvegtetőt építettek: azon keresztül kapta a fényt. Mi erre lyukat fúrtunk a falba, és onnan néztük felváltva, nagy titokban a néma mozgóképeket.

Nem nagyon emlékszem azokra a filmekre, melyeket akkoriban láttam. Sokszor összekevertem őket olyan filmekkel, amiket Madridban láthattam. De egy francia komikusra azért emlékszem, aki folyton elesett. Spanyolországban Toribió-nak hívták. Max Linder-filmeket is láttunk, meg Méličs-filmeket, például az Utazás a Holdba címűt. Az első amerikai filmek egy kicsit később értek ide, humoros rajzfilmek, illetve kalandos filmsorozatok formájában. Az olasz romantikus melodrámákra is emlékszem, mindenkit megríkattak. Még most is látom Francesca Bertinit, a nagy olasz sztárt, korának Greta Garbóját, ahogy gyűrögeti a függönyt az ablakán, és zokog. Patetikus, unalmas jelenet volt.

Conde Hugo (Hugo gróf) és Lucilla Love: Ez a két amerikai színész volt a legnépszerűbb akkoriban. Ők voltak a filmsorozatok fordulatos, érzelmes kalandjainak a hősei.

Zaragozában a hagyományos zongoristán kívül minden teremben volt egy explicador, vagyis egy férfi, aki a vászon mellett állt, és hangosan magyarázta a cselekményt. Ilyesmiket mondott:

- Hugo gróf meglátja a feleségét egy másik férfi karjában: ez a férfi nem ő. És most meglátják hölgyeim és uraim, hogyan nyitja ki íróasztala fiókját, hogyan veszi elő a revolverét, hogy megölje hűtlen feleségét.

A filmművészet olyan új formában mondta el a történeteket, olyan szokatlanul, hogy a közönség legnagyobb része alig értette, hogy mi történik a vásznon, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események, amikor más és más volt a díszlet. Aztán észrevétlenül hozzászoktunk a film nyelvéhez, a vágáshoz, az egymás után vagy egymás mellett zajló cselekmények láncolatához, sőt az időjátékhoz is. De akkoriban a közönség még alig-alig értette ezt az új nyelvet.

Ezért volt szükség explicador-ra.

Még most is emlékszem, mennyire féltem, egyébként az összes többi nézővel együtt, amikor az első travelling-et, kamerakocsizást láttam. Egy fej közelített hozzánk a vásznon, egyre nagyobb lett, mintha fel akarna falni. Az persze eszünkbe se jutott, hogy a kamera közelít a fejhez, vagy hogy valami trükk segítségével lesz egyre nagyobb, mint Méličs filmjeiben. Mi csak annyit láttunk, hogy egy fej közelít hozzánk, hatalmasra nő. És, akárcsak a hitetlen Tamás, azt hittük, amit látunk.

Az anyám, azt hiszem később elment néha moziba, de abban biztos vagyok, hogy az apám, aki 1923-ban halt meg, egyetlen filmet se látott életében. Pedig 1909-ben meglátogatta egy barátja Palma de Mallorcából, és azt ajánlotta neki, hogy finanszírozza mozibarakkok felújítását a legtöbb spanyol városban. Az apám visszautasította az ajánlatot, mivel megvette a mozit, "ezt az olcsó vásári komédiát". Ha elfogadta volna, ma talán én lennék a legnagyobb spanyol forgalmazó.

Létezésének első húsz-harminc évében a mozit vásári szórakozásnak tekintették, mely közönséges dolog, a népnek való, és semmi jövője a művészet területén. Egyetlen kritikust sem érdekelt. 1928-ban vagy 1929-ben, amikor bejelentettem az anyámnak, hogy meg akarom rendezni első filmemet, sokkos állapotba került, majdnem elsírta magát, mintha azt mondtam volna neki: "Mama, bohóc akarok lenni." A család egy barátjának, egy jegyzőnek kellett közbelépnie, aki elmagyarázta, hogy a filmművészet területén jelentős összegeket lehet keresni, és érdekes műveket lehet létrehozni; ott vannak például azok az antik témájú nagyfilmek, melyeket Olaszországban készítenek. Az anyám végül is engedett a rábeszélésnek, de sohasem nézte meg a filmet, amely az ő pénzén készült.^[137]

(Xantus Judit fordítása)