Nagy kalandom Északon
Amikor egy kimerítő hét péntek délutánján az osztálytársaim suttogni kezdtek arról, hogy ők bizony kimennek Dániába, biztos voltam benne, hogy ez lehetetlen. Arra hogy esetleg én is kimehetnék, nem is gondoltam, mivel angol tudásom elég hiányos volt, és ezt különben is mindig tanulmányi eredmény alapján döntik el, és nem voltak túl jó jegyeim.
Azért persze a kíváncsiság nagy úr, megnéztem a plakátot, amin ők felbuzdultak, és mivel angolul volt, elégedetlenül nyugtáztam hogy egy szót sem értek.
Ez persze már bántotta az önérzetemet, ezért tanáraimhoz fordultam, hogy fénymásoljanak nekem is abból a kiírásból, és mire a nagyszüleimhez eljutottam ebédelni, már a többiekhez hasonlóan közöltem családommal: én megyek Dániába!
A pályázat leadási határideje három napot hagyott nekem arra, hogy tökéletes angol tudással leírjam hogy miért én vagyok a megfelelő erre az útra. Lehetetlen ugye, mint tudjuk, nem létezik, így én sem vettem figyelembe azt, hogy ez nem egyszerű, igenis megírtam amit gondoltam, és bár a magyaros gondolatmenet az egész papírt átitatta, angol tanárnőm készségesen segített a javításban, így időben beadhattam a pályázatot.
Szerencsém volt, én lettem az a diák, aki elutazhatott Dániába, augusztustól decemberig.
Valójában olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a dolgot, nem gondoltam rá sokat, mert nem volt különösebb célom vele, az év végi dolgozatáradat és a vizsgák lekötötték az időmet, nyáron is más dolgom volt. Még a búcsúztatásomra szervezett meglepetés bulin sem igazán akaródzott elfogadnom, hogy hamarosan menni kell.
Pozsonyban észleltem a reptéren (amit olyan nehezen találtunk meg), hogy talán valami megváltozott, és a nap végére kimerülten ültem egy olyan iskola ebédlőjében, aminek még a nevét sem tudtam kimondani. Azon gondolkoztam, hogy vajon mikor megy itthon sétálni a kutya, és hogy mennyit kell aludni karácsonyig.
Százhuszonhármat kellett.
Az asztalomnál ülő dán fiataloknak a nevemet sem tudtam elmondani a sírástól, nagyon egyedül éreztem, magam, és nagyon barnahajúnak. Ebből - azóta tudom - a második volt csak igaz.
A második napon a termeket jártuk körbe, és egy kíváncsi vörös hajú lány kezdett érdeklődni irántam. Igen sikeresnek éreztem, magam, ugyanis nála még én is jobban tudtam angolul. Hamarosan megállapítottuk hogy a német mindkettőnknek könnyebb, és így folytattuk. A következő napon vendégségbe hozta a barátait is, akik mint később megtudtam, szlovákok voltak. Reggelente tornázni jártam vele, és gyakran elsétáltunk tanítás után a tengerhez is.
A dán hojskolen rendszerben a tanítás és az órák érdekesek, ugyanis nekem nem hagyományos óráim voltak.
A dán a magyarhoz hasonlóan egy olyan nemzet, ahol nagy problémát jelent az, hogy egyre kevesebb a fiatal, a népesség elöregszik, és kevés az utánpótlás. A különbség leginkább (többek között) az emberek anyagi helyzetében mutatkozik meg, ami az oktatást is más irányba befolyásolja. Az egyetemek közel sem olyan népszerűek, mint itthon, a fiatalok továbbtanulás nélkül is jó anyagi szintet biztosíthatnak maguknak, - munkával.
A hojskoleneket, amelyek egyikében én is tanultam azoknak a gimnazista-korú diákoknak alapították, akik szeretnék megszakítani gimnáziumi tanulmányaikat (vagy rögtön a befejezés után szeretnének itt tanulni), és a társasági életbe belekóstolni. Abba az életbe, amikor nem a szülők takarítanak helyettük, és ők igazgatják a mindennapjaikat. Ezekben az iskolákban minden fakultatív, de elvárják hogy részt vegyünk a programokon, és ez megfelelő motiváció segítségével működik is. Hogy ez mit jelent? Nem azért megyek el az órámra, mert beírják ha nem vagyok ott, hanem azért, mert azt én választottam, nyilván mert érdekel.
Így tanultam én pszichológiát, kultúrát, vallást, politikát, zenét, stúdiómunkát, varrást, üvegégetést, akvarellfestést, atlétikát, természetes művészetet, de lehetőség van az iskolában tengeri kajakozásra, portréfestésre, aktfestésre, bonga-dobolásra, gitározásra, jógára, kórusra, zene-elméletre, színházra, természetbeli- játékokra, fókalesre, másodkézből vett ruhák átalakítására, tollaslabdára, röplabdára, honlapkészítésre, pedagógiára és még számtalan dologra.
Az iskola pénzbe kerül, kivéve azon diákoknak, akik azokból az államokból valók, amelyek 2004-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz. Tehát Magyarország, Lengyelország, és Szlovákia tanulói ingyenesen élhettek az iskolában (a többi akkor csatlakozott állam tanulói is, de máshonnan nem jöttek). Semmiféle megkülönböztetés nem ért bennünket, ugyanolyanok voltunk, mint a dánok annyi különbséggel hogy hozzánk angolul beszéltek a tanárok.
Szeptemberben teljesen ingyen kirándultunk Norvégiába, ahol én az evezős sportokat élveztem, kajakozni, és kenuzni tanultam, míg a többiek hegyet másztak (néha én is), lekvárt készítettek, rénszarvast lestek, teheneket néztek, tájat festettek, művészi fényképeket készítettek, amiket otthon elő is hívtak házilag, vagy éppen a trammbulint élvezték a napsütésben.
Hamarosan nagyon szoros barátságokra tettem szert, de megtanultam milyen az is, amikor valaki nem a megfelelő szobatársat választja magának.
Megismerkedtem egy fantasztikus asszonnyal, aki édesanyám korabeli, a kisbabája most egyéves. Rengeteget lovagoltam vele, és kicsit belekóstoltam az izlandi lovaglás rejtelmeibe is.
Októberben a randersi németjuhászkutya világbajnokságon szorítottam a magyar csapatnak, akiket ott láttam életemben először. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis majdnem ingyen intéztem el az utat. A szomszéd városig elvittek a barátaim autóval, tehát egy buszjegyet kellett fizetnem, majd egy belépőt a stadionba. Aznapra volt ebédcsomagom, a szállást a készséges magyar csapatnak köszönhetően ingyen kaptam. Autóval hoztak-vittek stadiontól szállásig, szállástól stadionig, és még egy tropicarium belépőjegyet is kaptam tőlük. A boltokban az emberek fizettek helyettem két alkalommal is, így csak egyszer kellett magamnak vásárolnom az ételt. A visszautat egy dán-német fiúval gyalogoltam a következő városig ahol egy autó várt rám, és az iskola kapujáig elvitt.
Anette-vel (a hölggyel, akivel lovak révén ismerkedtem meg) hamarosan elutaztam Middelfartba, abba a dán városkába, ahol a szülei élnek, és halspecialitásokat kóstolhattam, megtaláltam a magam nyugalmát a tengerparti séták alkalmával, és belecsöppentem egy igazi süteményekben gazdag dán vendégségbe is, ahol egyedül az én szemem volt barna.
Általam szépnek tartott magyar dalokat énekeltem nekik, és rengeteget meséltem a hazámról, ahova szerintem azóta egyre több dán vágyik. J
Egyszer hatóságilag behívtak a legközelebbi nagyvárosba, ahol a rendőrségen kellett megjelennem, és egy hölgy, akivel néha együtt lovagoltam a saját autóját adta nekem kölcsön.
Hamarosan kaptam munkát, egy családi házat kellett takarítanom, és a pénzből, amit kaptam magamnak vásárolhattam. Nem kellett anyukámat nagyon nagy anyagi költségekbe vernem, de mégis szép holmikat hozhattam haza.
A születésnapomra a barátaim karaoke készüléket kölcsönöztek egy iskolatársunktól, és teadélutánnal kötötték össze a véget nem érő éneklést, ami ha a torkunkra gondolunk nem is rossz ötlet. A lovas-családom süteményes délutánt adott nekem, és az iskolában is volt jégkrém ezen a napon. Anette szülei is meglátogattak, egy templomi koncert után étterembe vittek, és egy kisebb tortát is beszereztek nekem.
Úgy gondolom, nem baj, ha minden jó véget ér egyszer, mert az csak egy új jó kezdetét jelenti. Életem ezen szakasza egy majdnem végigsírt diákbál, és néhány teljesen végigsírt búcsúbeszéd után lezárult. A legközelebbi barátaimmal még egy utolsó túrát tettünk Koppenhágában (mondanom sem kell hogy találtam egy embert, aki teljesen ingyen ideadta a lakását, és még csokit is hozott nekünk).
Jártam a királynő lovardájában, és a legszebb helyeken Koppenhágában… talán a világon.
Felejthetetlen félév áll mögöttem, úgy érzem, csak gazdagodtam tőle. Ezt a gazdagodás nem lehet tárgyakban mérni (bár úgy sem nehéz, hiszen megvarrtam a saját báli ruhámat, több táskát készítettem, és CD-re énekeltem egy nagyon szép dalt), ez a gazdagság mérhető abban, hogy megtanultam kiállni a saját érdekeimért, kicsit felnőtt lenni, hallgatni, és örülni annak, amiről azt hinné az ember, hogy mindenkinek megadatik. Kedves barátokra tettem, szert, akik most a világ egyéb pontjain, tőlem távol, de mégis kicsit velem folytatják eddigi életüket, és tudjuk mindannyian, hogy bármikor számíthatunk egymásra.
Nemzetiségek az iskolában:
Faeöri: 5 diák
Szlovák: 5 diák
Norvég: 5 diák
Magyar: 3 diák
Német: 3 diák
Lengyel: 3 diák
Spanyol: 2 diák
Izlandi: 1 diák
Görög: 1 diák
Svéd: 1 diák
Grönlandi: 1 diák
Dán: 25 diák
Hézső Dorina 11.a
|