Az interaktív játék^[257]

A hangos-zenés-mozgóképes CD-ROM, amivel éppen ismerkedem, valamilyen könnyű pornó lehet, de órák múlva - tehát soha - nem jutok el odáig, hogy ez biztosan kiderüljön. A Man Enough (Eléggé férfi) angol nyelvű CD-ROM fülszövege csak a "világ legtökéletesebb társasági gyakorló szoftvereként" dicséri a terméket, egy később kezembe kerülő magyar nyelvű multimédia-katalógus viszont azt mondja, hogy a lányok, ha jobban teszem a dolgom, később levetkőztek volna.

Ismerős közhely: a művészet-fogyasztás kaland. A művészfilmnézés hasonlóképpen. Kétesélyes vállalkozás, még akkor is, ha nincs szó szerint megfejtés, ha a mű amúgy nem enigma-természetű. Hiszen ha hat ránk, "miénk lesz", megkapjuk, amiért elindultunk. Ha pedig nem, időnket és önbizalmunkat pazaroltuk. A szórakoztató mozi viszont nem a mi kalandunk, hanem a produceré. Szórakoztatást ígér: nem biztos, hogy betartja, de az legalább az ő felelőssége - az ő üzlete.

Azt a multimédiás izét, amely most éppen a képernyőhöz köt, természetesen tömegszórakoztatásra szánták. Természetesen nem elit-művészet. És lám kiderül, hogy ez is (mint minden játék) valami hasonló kezdeti izgalmat föltételez, a motiváltság hasonló reflexeit, mintha magas esztétikai értékeket kívánnék birtokba venni. Ami interaktív, az ugyanis mindenképpen kaland: populáris és elit-változatban is. És bár a multimédiás magasművészet még ritka, mint a fehér holló, az már most bizonyos, hogy saját közegének tisztán szórakoztató produkciói nem ebben a tekintetben fognak majd különbözni tőle.

A cyber-világ néző-játékosa szórakozás közben sem nyer biztos élvezetet. Ha újra és újra lekaszabolnak engem, aki pedig magam vagyok a pozitív hős, ha szépreményű kiválasztottként sem tudok mit kezdeni a nehezen megszerzett csodakarddal, ha sohasem tudom meg, mi van az utolsó, titkos teremben - akkor sem kérhetem vissza a mozijegy árát. A CD-ROM-ét sem. Ahol interaktivitás van, ott munka is van. Ott bizony vállalkozni kell. Akár katarzist hajszol az ember, akár nőket vetkőztet.

Az persze szokatlan, hogy ezúttal az ígéret tárgyát is bizonytalanság lengi körül. De bele kell nyugodnunk: az élet is leírás nélküli játék, és menet közben derül ki, mit is érdemes akarni benne. Talán éppen ezért, a legújabb cyber-divat szerinti látszat-világokhoz nem jár valóságos világbeli füzetecske. A Teremtő egy gyorsan bepötyöghető kurta betűsorral (ez a te dolgod: kötelezd csak el magad) belök a képernyő mögé, és azután egyedül hagy. Ennél a mostani kalandnál a vetkőzés ígérete egyébként tényleg ott lebeg a monitor és a tápegység testmeleg aurájában. Érezni, ha túlságosan közelhajolunk. A feladat is kiderül valahogy: több lány közül egérkattintással választhatunk, előtte megfigyeljük őket töredéknyi mozgóképen, meghallgatunk szájukból néhány mondatot, azután leszólítjuk azt az egyet.

Innentől kezdve jöhetnek a jó és a rossz, de leginkább az eredetileg is keserédes kamaszkori emlékek. Egy játék, ami fájni tud. Mindjárt a leszólítás! A gép elém tár féltucat szöveg-alternatívát. Választanom kell. Az egyik mondatot én magam finnyásan nem vállalom, a másikról biztosan érzem, hogy ennek a nőnek nem lesz kedvére való, a harmadik meg tele van rafinált angol stílusfordulatokkal. Értem, de nem érzem eléggé. Mellétalálok. A lány éppen úgy biggyeszti a száját, úgy rántja meg a vállát, mint az a valaki réges-régen. Mond valami rövid elutasítót. Orrhangú amerikai szleng, rossz hangszórókon keresztül. Most igazán nem értem. Egér-kattintással megismételtetem a szöveget. Először, másodszor, harmadszor. A gép egy ideig úgy tesz, mintha gép volna, aztán, mire hátra mernék dőlni a székben, megint nővé változik. "Süket vagy?" Ez az oda-vissza játék látszat és foglalata, nő és gép között - csúnya, övön aluli csapda volt. Régen ilyenkor sajnáltam magam. De máris itt az újabb alternatíva-sor. Egyszerre megérzem, hogy már a kezdet-kezdetén elrontottam. Mert nekem az a lány kellett, akinek az a szöveg tetszene, amire én sohasem merek rákattintani... Ez mindig így volt, és lám, most is így van. Nagy felismerés, rácsodálkozás bizonyos ismert, ismétlődő, de most gépi úron is modellált életcsapdákra. Igazi reveláció, amit ennek a pompás szenvedés-szimulátornak köszönhetek. Csakhogy most sincs idő mindezt összevetni a hús-vér emlékekkel. Hív a jelen, hív a gép. Ez épp olyan tenyérizzasztós helyzet, mint régen bármikor. Tehát kattintok. Megint ajakbiggyesztés. Azután grimasz. Azután vállrándítás. Unott fintor. Kétségbeesett stratégia-korrekció, ahogy régen is. Szánalmas csalafintaság: mondani kell, amiről úgy érzem, csak rosszul sülhet el, mert az sül el jól.

Rosszul sült el. Az ízlésem ellen való, sokadik kattintásnál a lány fölpattan a székről. Pofon, ha nem lenne ott a vastag képernyőüveg. Most már, ahogyan régen is, minden mindegy. Pánikban kattintok, mérlegelés nélkül. Meg se nézem, hogy malacságot választok-e a kínálatból, kétértelmű bókot, szerelmes fohászt, célzást olyasmire, hogy gazdag vagyok és boldog, vagy rövid önmarcangoló monológot. A mosoly - a jutalmam - csodálatos és vígasztaló. A lány elmeséli, hogy imád sport-repülni, és engem is meghív egy sétakörre. A meghívást elfogadom. Másodpercnyi finom ciripelés, dolgozik a CD-meghajtó, kifutó, légcsavar-közeli, kék ég, felhőpamacsok. Ha ez mozi volna, most engedne a feszültség.

Most lehetne végiggondolni, hogy érdekel-e egyáltalán a folytatás. Hogy megérdemli-e a hős - én magam - amúgy fukarul mért empátiámat? Megtartja-e a történet építményt ez a vérszegény udvarlás-dramaturgia, annyira, hogy benne maradjak? De ez nem mozi. Ez multimédia.

Ha elfogadom, hogy ez a történet a virtualitásbeli sorsom, hogyan követelhetnék - belülről - mozgalmasabbat? Milyen alapon? Valóban vérszegény ez a történet: ócska szituációs séma. Séma-helyzet, melyben mégsem vagyok elég sikeres. Tehát nem érdemlek jobbat. Az interaktivitás harc, ahol nem lehet megállni. Legalábbis nem ebben a játékszakaszban. Amit bármikor lehet: a leányzó tekintetét kerülve, elcsúsztatni kezünket a reset-gombig. De ez nem ugyanaz, mint végigcsörtetni a széksorok közt a vége felirat előtt, vagy méltóságos ásítással kikapcsolni egy tévékészüléket.

A reset-gomb a halált helyettesíti. Meglehet, létezik unalom szülte öngyilkosság is, mondjuk egy szürke téglás virtuál-labirintusban bolyongva, miután szem és agy elfáradt és lassan, kattintásról-kattintásra érdektelenné válik a virtuál-börtönön túli virtuál-szabadság, a monitor festett kék ege, aminél szebbet és többet a legjobb esetben sem nyerhetünk. Az ottani játékos legyint, ásít, megöli cyber-magát, és kisétál a valóságos ég alá.

Ezúttal viszont a reset igazi gépi úton gerjesztett szégyent hagyna maga után, nem gyorsan feledhető játékkudarcot. Meg aztán idő sincs elfáradni. Mert hogy a repülőgép már berreg is, és a lány megint beszél. Aztután hallgat. Nekem kell beszélnem. Már tudom, ha a válasz késik, romlanak az esélyeim. Itt nincs idő távolságot tartani, itt el kell veszni a részletekben. Élvezni lehet, műélvezni csak utólag, ahogy az igazi kamasz is utólag csinálja meg a randevú-mérleget, hazafelé a buszmegállóban.

*

Interaktív filmalkotás, 1995. Egyenlőre kis fényes korongok, méregdrága, mégis tökéletlen számítógépek, a gépből hangot és képet előcsalogatni hivatott, összegubancolódni bármikor hajlamos szoftver-csomagok: ezek kívánnák beharangozni egy mozi utáni, mégis mozgóképes médiakorszak kezdetét. Abban mindenki bizonyos, hogy nem önmagukat harangozzák be. Ha mégis, akkor kár is a szót vesztegetni rájuk.

Tudjuk, annak idején a mozitól ezredannyit sem vártak, mint amennyire száz évvel ezelőtti ősállapotához képest vitte. Csakhogy mostanra minden kultúr-jós túlkompenzál: gyerekjátékok közt keressük a korszakzáró-korszaknyitó jelet, merthogy gyerekjátékok között nem vettük észre annak idején. És ha mégsem köztük van?

Aki elégszer merítkezett már meg a virtualitásban, az ennek sem tulajdonítana túl nagy jelentőséget. A látszat, és kutakodásunk a látszat territóriumában, úgyis ezt a jövőt teremti meg, ha egyszer éppen ezt keressük. Hiszen a Gép manapság hatalmas forgalmú információs szupersztrádával, tökéletes kép- és hanghű monitorlényekkel, teljes interaktivitást szolgáló bőr-retina-, dobhártya-protézisekkel rendezi be a legdivatosabb jövőszimulációs játékot. Mi pedig már benne vagyunk a játékban: következményeket fantáziálunk fantasztikus feltételekhez.

Aztán pedig lelkesedünk, csalatkozunk, félünk. Ahogy a széplány szöveg-próbatételeit, a technika csodáit sem lehet megunni. A jövő-játékot játszani kell. A szellemes válaszokért egyszer majd ránk mosolyognak.