Higgyétek el, nagyon vártam ezt a délutánt, hogy találkozhassam veletek, de sajnos közbejött egy olyan program, amit nem lehetett lemondani.
Talán emlékeztek arra, hogy amikor a ballagáson elbúcsúztam tőletek, minden évfolyamtól azzal köszöntem el, hogy, „A hozzánk vezető utat az ismeri a legjobban, aki már egyszer elhagyott bennünket”. Arra próbáltam felhívni a figyelmeteket, hogy egy iskola nemcsak téglából és betonból épül, hanem az ott tanító tanárok és az ott tanuló diákok által teremtett hagyományokból, értékekből. Ezért fontos, hogy bár a diákok leérettségiznek, és elhagyják iskolájukat, de a szálak, amelyek hosszú évek alatt szövődtek köztetek és az alma mater között, nem szakadhatnak el. Szüksége van rátok továbbra is az iskolának, hogy példaként mutasson fel benneteket a jelen diákjai számára, de úgy érzem, nektek is jó érzés lehet visszatérni oda, ahol gyermekkorotok és ifjúságotok éveit töltöttétek, ahol tudásotokat gyarapítottátok, ahol annyi barátság szövődött.
Ti, akik a mai délután főszereplői vagytok, már diákként megmutattátok, hogy tehetségesek vagytok, hogy úgy látjátok a világot, ahogyan kevesek, és azt, amit a világból láttok tehetségetekkel meg is tudjátok mutatni, úgy, hogy eközben érzéseiteket, személyiségeteket is eredeti módon ki tudjátok fejezni.
Ebben a mai világban, ahol annyira elterjedt a felszínesség, az érdektelenség, nagyon fontos érték, hogy vannak fiatalok, akik képesek rácsodálkozni a világ különös és szép elemeire, akik nyitottak és érzékenyek az érzelmekre és a művészetre, és ezt a bennük megbúvó tehetséggel mások számára meg is tudják mutatni. És nagyon fontos az is, hogy vannak olyan tanárok, akik képesek felismerni a diákjaikban megmozduló kifejezésvágyat, érzéket és érzékenységet, és képesek arra, hogy az ismeretek és a technikák megtanítása mellett fel tudják ébreszteni, és ébren tudják tartani a művészet iránti fogékonyságot és érzékenységet. Ezért vagyok hálás Kádár Józsefné tanárnőnek, és az őt egy időre helyettesítő Pető Zsuzsanna és Szenténé Kálvai Mária tanárnőnek, valamint Lévai Anikó és Mészáros Istvánné tanárnőnek munkájukért. Kádárné Marikának azért is szeretnék köszönetet mondani, hogy eszébe jutott ennek a kiállításnak az ötlete, és szívós munkával meg is szervezte ezt a tárlatot.
Nagyon jó lenne, ha ez az ünnepi alkalom nemcsak egyszeri lenne, hanem hagyománnyá válna, és évente vagy kétévente megrendezhetnénk ezt a kiállítást. Ez azért is fontos lenne, mert az „öreg diákok” köre az idő múlásával egyre bővül, így aztán egyre bővülhet a kiállítók köre is, és a ma még az alkotásokat szemlélő diákok közül is néhány év múlva többeket, mint kiállítót köszönthetünk majd.
Kedves Vendégeink! Egy ilyen fiatal iskolának is vannak már „öreg” diákjai. Az öregség itt persze nem az életkorra vonatkozik. Köszönöm, hogy megtiszteltétek egykori iskolátokat azzal, hogy visszatértetek erre az alkalomra, és elhoztátok hozzánk munkáitokat. Köszönöm, hogy jó szívvel gondoltok vissza ránk, ahogyan mi is büszkék vagyunk rátok, arra hogy diákjaink voltatok. Ez a mai délután is azt példázza, hogy várunk vissza benneteket, hiszen, ahogyan már írtam, az iskola nemcsak téglából és betonból épül, hanem mai és egykori diákok tudásából, tehetségéből, értékeiből. Várunk vissza benneteket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
