"Váltsunk témát..."^[255]

Nem a televízió találta fel a "Váltsunk témát..." világnézetet, hanem a telegráfia és a fotográfia nászából született. De a televízió táplálta és hízlalta fel ilyen kóros méretűre. A televízióban szinte minden félóra egy-egy külön történés, mely tartalmában, kontextusában, érzelmi szövetében elválik attól, ami megelőzi és ami követi. Egyrészt, mert a televízió másodpercekben és percekben méri az időt, másrészt, mert a televíziónak inkább képekkel kell élnie, mint szavakkal, harmadrészt, mert a néző nincs a készülékhez kötve: a programok tehát úgy szerveződnek, hogy szinte mindegyik, néhány perces szegmentum önmagában is megállhat, mint egy egész történés. Ritkán kívánják meg a nézőtől, hogy bármilyen gondolatot vagy érzelmet átvigyen egyik időegységből a másikba.

Persze amikor a televízió bemutatja "a nap híreit", akkor láthatjuk a "Váltsunk témát..." beszédmódot legmerészebb és legzavarbaejtőbb formájában. Mivel nem egyszerűen töredékes híreket kapunk, hanem - kontextus, következmények, érték nélküli, ennélfogva lényegi komolyság nélküli híreket - a híreket mint tiszta szórakozást.

Mit tenne ön, ha lehetőséget kapna egy televíziós hírműsor készítésére bármelyik állomáson, a lehető legszélesebb közönségréteg számára? Először is kiválasztaná a szereplőgárdát: legyen mindegyiküknek "megnyerő", ugyanakkor "hiteles" arca. A jelentkezők benyújtanák szabályos pályázatukat, ön pedig kiszűrné azokat, akinek megjelenése nem alkalmas a képernyőre. Ez azt jelenti, hogy ejtené a nem szép vagy ötven évesnél idősebb nőket, a kopasz férfiakat, mindenkit, akinek súlyfölöslege van, túl nagy az orra vagy túl közelülő a szeme. Más szavakkal, ön megpróbálna összeállítani egy beszélő frizurákból álló csapatot. A legkevesebb, hogy olyanokat választana, akiknek az arca nem festene rosszul egy magazin címlapján.

Ijesztő elgondolni, hogy egy közlemény igazságának érzékelése ilyen mértékben függ a hírközlő személy elfogadásától. Az antik világban hagyomány volt a rossz hír hozójának száműzése vagy megölése. Ezt a hagyományt támasztaná fel a televíziós hírműsor ilyen sajátos formában? Elűzzük azt, aki a híreket közli velünk, ha nem tetszik az arca? A televízió figyelmen kívül hagyná az intelmeket, melyeket annak idején az ad hominem érvelés megtévesztő voltáról kaptunk?

Ha a válasz e kérdések bármelyikére is minősített igen, akkor olyan tárgy áll előttünk, amely érdemes az episztemológusok figyelmére. A legegyszerűbb formában megfogalmazva arról van szó, hogy a televízió új definícióját adja a valóságnak (vagy esetleg feltámaszt egy régit): a közlés igazságának végső próbája a közlő hitelessége. A "hitelesség" itt nem arra vonatkozik, hogy a közlő korábbi állításai mennyire állták ki a valóság szigorú próbáját. Pusztán a közlő/riporter képviselte őszinteség, autentikusság, kikezdhetőség vagy vonzerő (válasszon egyet vagy többet) impresszióját jelenti.

E kérdés meggondolásra érdemes, mert többről van szó annál, mint hogy miként érzékeljük az igazságot a televízió hírműsoraiban. Ha a televízióban a hitelesség lép a valóság helyére, mint az igazmondás végső bizonyítéka, a politikai vezetőknek nem kell különösebben zavartatniuk magukat a valóságtól, feltéve, hogy minden megjelenésükkel képesek felkelteni a valószerűség érzetét. Gyanítom például, hogy a Richard Nixont beárnyékoló gyalázat nem abból ered, hogy hazudott, hanem abból, hogy hazugnak mutatkozott a televízióban. Ha ez igaz, senki nem lehet nyugodt tőle, még a veterán Nixon-ellenesek sem, hiszen az alternatív lehetőségek a következők: valaki hazugnak tűnik fel, pedig igazat mond, vagy ami még rosszabb, úgy tűnik, mintha igazat mondana, pedig valójában hazudik.

A hírműsornak ezt a stilizált színielőadásként való befogadását, melynek tartalmát jórészt szórakoztató formában tálalják, számos más jellegzetesség is megerősíti, köztük az, hogy átlag 45 másodpercet szánnak bármilyen eseményre. Bár a rövidség nem minden esetben sugall trivialitást, ez esetben nyilvánvalóan igen. Egyszerűen nem lehet komolyságot tulajdonítani annak az eseménynek, amelynek jelentősége nem egészen egy perc alatt kimeríthető. Valójában nyílt titok, hogy a tévéhíradónak nem is áll szándékában jelentősnek feltüntetni a történéseket, hiszen ez elgondolkodtatná a nézőket, és elvonná a figyelmüket a következő történéstől, amely már izgatottan várakozik a kulisszák mögött. És hogy a nézőnek módja se legyen megvonni a figyelmét a következő eseménytől, arról a legtöbb esetben néhány filmbejátszás gondoskodik. A képeknek nem kerül sokba elnyomni a szavakat, és rövid úton elvágni a gondolkodást. Ön mint televíziós szerkesztő meg lenne róla győződve, hogy mindegyik eseménynek megadja a fontosságát és a kiemelkedőség lehetőségét, amit valamilyen vizuális dokumentáció szolgál: a gyilkossággal gyanúsított személyt bekísérik a rendőrségre, egy becsapott fogyasztó dühös arca a képen, a Niagara-vízesésen lezúduló hordó (állítólag van benne valaki), az elnök kiszáll egy helikopterből a Fehér Ház gyepén - az ilyesmi mindig hatásos vagy mulatságos, és könnyedén kielégíti a szórakoztató műsor kívánalmait. Az persze nem szükségszerű, hogy a képanyag a törést dokumentálja. Magyarázatra sincs szükség, hogy miért veszik be magukat az ilyen képek a köztudatba. A filmbejátszás önmagát igazolja - és ezzel minden televíziós szerkesztő tisztában van.

A valótlanság egyenletesen magas szinte tartásában tekintélyes része van annak is, hogy a hírolvasók nem állnak neki grimaszolni vagy remegni, amikor bevezetnek vagy kommentálnak egy filmbejátszást. Ami azt illeti, számos hírolvasó mintha fel sem fogná az értelmét annak, amit mond, mások viszont nem szűnő derűvel és lelkesedéssel számolnak be a földrengésekről, tömegmészárlásokról és más rémségekről. A nézők bizonyára elégedettek lennének, ha a hírolvasó érdeklődést vagy rémületet árulna el. A közönség végül is partner a hírműsorok "Váltsunk témát..." kultúrájának fenntartásában, és elvárja a hírolvasótól, hogy kellőképpen komoly, de az autentikus értelmezéstől tartózkodó személy szerepét játssza. A nézőket pedig a maguk részéről nem lehet azzal vádolni, hogy úgy viselkednek, mintha a valóságot látnák, ahogy egy színmű közönsége sem rohan hazatelefonálni, ha a színpadon az egyik szereplő azt mondja, hogy gyilkos ólálkodik a környéken.

Meg merem kockáztatni, hogy a szürrealisztikus keretbe ágyazott televíziós hírműsor az antikommunikáció modellje; olyan diskurzus típust képvisel, mely semmibe veszi a logikát, az értelmet, a kauzalitás és a következtetés szabályait. Az esztétikában - azt hiszem - dadaizmusnak hívják ezt az elméletet, a filozófiában nihilizmusnak, a pszichiátriában skizofréniának. A színházi szóhasználatban pedig varieté a neve.

Mindennek az az eredménye, hogy az amerikai a nyugati világ legjobban szórakoztatott és minden valószínűség szerint legrosszabbul informált népe. Állítom mindezt annak a közkeletű öncsalásnak az ellenében, hogy a televízió, ez a kis ablak a világra, módfelett tájékozottá tette az amerikaiakat. Sok múlik persze azon, hogy mit értünk jól informáltságon. Most mellőzném az unalmas listákat, hogy bármely időszakban polgártársaink hetven százaléka nem tudja, ki a külügyminiszter vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ehelyett nézzük inkább az iráni válság esetét, amely az "iráni túszdráma" elnevezést kapta. Nem hinném, hogy évekre visszamenőleg akadt még esemény, amely folyamatosan nagyobb figyelmet kapott volna a televíziótól. Tehát feltételezhető, hogy az amerikaiak szinte mindent tudnak, amit e szerencsétlen eseményről tudni kell. És most felteszem önnek a következő kérdéseket: Túlzás volna-e kijelenteni, hogy száz amerikaiból egy sem tudja, milyen nyelven beszélnek Iránban? Vagy mit jelent az "ajatollah" szó és tartalma? Vagy ismer-e bármilyen részletet az iráni vallás tanaiból? Vagy fő vonalakban az ország politikai történetét? Tudja-e, ki volt a sah, és honnan származott?

Ezzel szemben mindenkinek volt véleménye az eseményről, hiszen Amerikában mindenkinek joga van a véleményalkotáshoz, és bizonnyal hasznos is rendelkezni ilyesmivel, amikor jön a közvéleménykutató. De ezek a vélemények egészen más rendet alkotnak, mint a 18. vagy 19. századi vélemények. Valószínűleg pontosabb volna érzelmeknek nevezni őket, mintsem véleményeknek, hiszen a közvéleménykutatásokból az derül ki, hogy hétről hétre változnak. És ami itt végbemegy, az nem más, mint hogy a televízió megváltoztatja a "tájékozottság" jelentését. Olyan információfajtákat hozva létre, melyeket jogosabb volna dezinformációknak nevezni, pontosan abban az értelemben, ahogy a CIA és a KGB ügynökei használták ezt a kifejezést. A dezinformáció nem hamis információt jelent, hanem félrevezető - nem helyénvaló, irreleváns, töredékes vagy felszínes - információt, amely a tudás illúzióját kelti, de valójában eltávolítja az embert a tudástól. Nem arra gondolok itt, hogy a televíziós hírek szándékosan fosztják meg az amerikaiakat a világ összefüggéseiben való, kontextuális megértésétől. Azt akarom mondani, hogy ha a híreket szórakoztatásként tálalják fel, ez lesz az elkerülhetetlen eredmény. Amikor azt állítom, hogy a televíziós hírműsor szórakoztat, de nem informál, sokkal komolyabbat mondok annál, mint hogy meg vagyunk fosztva az autentikus információtól. Azt mondom, hogy elveszítjük annak tudását, mit jelent jól informáltnak lenni. A tudatlanságon mindig lehet segíteni, de mit tehetünk, ha tudásnak gondoljuk a tudatlanságot?

Nézetem szerint mostanra olyan jól alkalmazkodtunk a "Váltsunk témát..." hírvilághoz - a töredékek világához, melyben magukban állnak az események, nincs kapcsolatuk a múlttal, sem a jövővel, sem más eseményekkel -, hogy a koherencia minden feltétele elveszett. És vele az ellentmondás is. Egyszerűen eltűnik a kontextus nélküliség kontextusában. És nélküle miért is volna érdekes az összevetés, hogy mit mond az elnök most, és mit mondott akkor. Ez csak a régi hírek felmelegítése, nincs benne semmi érdekes vagy szórakoztató. Egyetlen mulatságos elem van itt, a riporterek értetlensége a nézők közönye láttán. Mert van abban valami ironikus, hogy épp az a csoport, amelyik darabokra törte a világot, most elképed, hogy senki nem veszi észre vagy nem méltányolja, amikor megpróbálja újra összerakni.

Minden éleslátása ellenére George Orwell megbukna ebben a helyzetben; nincs benne semmi orwelli. A sajtó nem áll az elnök hatalma alatt, a The New York Times és a The Washington Post nem a Pravda; az Associated Press nem a TASSZ. És itt nem "újnyelven" beszélnek. A hazugságot nem hívják igazságnak, és az igazságot sem hazugságnak. Csak annyi történt, hogy a közönséget hozzászoktatták az inkoherenciához, és az érdektelenségig szórakoztatták. Aldous Huxley-t persze a legkevésbé nem lepné meg ez a történet. Megjósolta. Ő gondolta azt, hogy a nyugati demokráciák nem belemasíroznak majd a feledésbe, egyesével bilincsbe verve, hanem sokkal inkább beletáncolják, -álmodják magukat. Huxley megértette, amit Orwell nem, hogy az ellentmondásra érzéketlenné vált és a technikai szórakoztatással narkotizált közönség elől nem szükséges elrejteni a dolgokat. Bár Huxley nem nevezte meg a televíziót, mint a kábítószerhez vivő főútvonalat, nem esett volna nehezére elfogadni Robert MacNeil megállapítását: "a televízió Aldous Huxley Szép új világának szómája". A Nagy Testvérről kiderült, hogy ő a Vasárnapi Magazin.

Nem állítom, hogy egyedül a televízióban érzékelhető a közérdekű információ trivializálódása. Hanem azt állítom, hogy a televízió a közérdekű információról vallott felfogásunk paradigmája. Ahogy korábban a nyomtatott sajtó, most a televízió hatalmában áll, hogy meghatározza a hírek formáját, és azt is, hogyan reagáljunk a hírekre. Varietéként tálalva nekünk a híreket a televízió erre ösztönzi a többi médiumot is, és ettől a teljes információs környezet a televíziót tükrözi vissza.

(Turcsányi Sándor fordítása)