Ha az így volna, ha ez igaz volna izgatóbb jelenetekben bővelkednék, mint annak leírása, hogyan fedezi fel Durand Ruel úr, a hatalmas üzletember, raktáraiban az obskúrus kis képeket, hogyan instruálja házi kritikusait, hogy tárgyal a nagy lapok igazgatóságainak kipárnázott ajtajú szobáiban, küld ágenseket az egész világra, főképp a tengeren túlra - hogy röhög végül - besepervén a milliókat - a markába. Hogyan lesz a szobafestőből halhatatlan.

A világ ellenőrzése azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy ilyen nagyszabású és tökéletes gazságok sikerüljenek. Ma felbukkan a tárlatok tengerében egy név, holnap már reprodukálják a dolgait a képeslapok és ezzel már messze földön is bizonyos fokig az értékelésre alkalmat adnak. Rövid idő alatt egyik vagy másik műve sok ezer kilométerre elvándorol. Azután konkurens kereskedők is vannak. Szóval, nincs abszolút igazság, semmi sem sikerül teljesen. A kereskedelem, igenis, hozzájárulhat egy-egy név forgalomba hozásához, értékén túl is emelheti, szabályozhatja a piacot, de a semmiből valamit nem tud teremteni. A nagy gazságokról szóló legendák többnyire apró spekulációkká olvadnak le.

Ennek a műkereskedői spekulációnak alapvető tulajdonsága, hogy szigorúan a közönségéhez alkalmazkodik. Nem igaz, hogy neveli a publikumot, nem igaz, hogy jó, vagy rossz ízlést terjeszt. A publikum botrányosan önálló, konzekvens, konok - ami az ízléstelenséget illeti. Egy-egy jó képráma-üzlet évtizedeken át gőzzel onthatja az olajnyomatokat - és hiába jelen meg ellene sok hasábos vitairat. Feljebb a tucatszámra készült képecskék, pásztorlányok, korcsmajelenetek rendületlenül megtalálják a maguk vásárlóit. Az iparművészet hiába lendült olyan hatalmasat: a festett gipszecskék ma épp olyan kelendőek, mint tíz éve. Az idei müncheni kiállításon - mint néhány éve Velencében - berendeztek egy szobát, elrettentő példa gyanánt, csupa olyan bútorból, dísztárgyból, amelyről ordít az ízléstelenség, a cifrálkodási vágy. És a maró szatírát, amelyet lövellni volna hivatva a förtelmesen érdekes szoba, a kiállítás látogatóinak egy része - a német újságok legalább így panaszolják - nem érti meg. Egyszerűen "egészen csinosnak" találják az ízlésbeli borzalmak szobáját. Holott több vagy kevesebb kivétellel, változó hozzáértéssel, de az egész nagy német irodalom legalább is a tűrhető ízlés szolgálatában áll és a kiállítás látogatói legalább az újságolvasás erejéig irodalmilag képzett emberek.

Valahányszor, irodalmi hatások nyomása alatt, a közönség ízlését híven szolgáló boltok tetejébe szigorúan esztétikai alapon létesül műkereskedés, művészi műhely, ízlést terjesztő vállalat, nyomába jár a bukás, vagy legalább is a pangás. Mindez amellett bizonyít, hogy a közízlés nem irányítható irodalmi eszközökkel olyan mértékben, mint ahogyan feltételezik a közélet ama komor tisztogatói, akik szerint tisztán üzleti vállalkozás és az önző érdekekből hozzájuk szegődött kritika egyébként selejten művészi cikkeket kelendőkké, népszerűekké tehet.

Az üzleti vállalkozások az olajnyomat-árulóktól a csúcson levő finom műkereskedőkig, a nagy neveket raktáron tartó világboltokig szép fokozatban sorakoznak egymás mellé, mindegyik más közönségrétegnek áll a szolgálatában, de egyik sem teremt magának vevőket, hanem a vásárlóréteg ügyesen kiérzett ízléséhez, kívánságához alkalmazkodik.

Ezt a processzust mi itthon nagyon kevéssé, csak nagyon alantas rétegekben szemlélhetjük a képzőművészet gyűjtőneve alá tartozó cikkekben, mert a természetes fogyasztás a lehető legkevesebb, a mesterkélt, szubvención alapuló állapotok pedig nem adnak igaz képet. Van azonban publikuma egy olcsóbb, múlóbb és terebélyesebb művészetnek - használjuk, bár meggyőződés nélkül, ezt a gyűjtő nevet - a különféle színházfajtának. Ennek a területe óriási és a fogyasztó közönsége rengeteg. Többnyire írni-olvasni tudó emberek, akiknek meggyőződését azonban épp oly kevéssé befolyásolja az akadémiának a modern drámával szemben elfoglalt álláspontja, mint a krajcáros újság erőteljesen színezett kritikája. A kabaré, ez a divatos színpad-üzlet például irodalmilag igen régi ismerősünk. Párizs-járt és nem Párizs-járt emberek jóvoltából hosszú esztendők óta állandó témája a színházi rovatoknak. Egy szép napon, minden bevezetés, minden látható ok nélkül megjelent a színen. És mellékes, hogy ami itt megjelent, az nem a kabaré, az magyarított tingli-tangli, vagy finomított, vagy rontott orfeum: akár ez, akár az, mindenképpen virágzó, divatos üzlet, hang-műkereskedés. És virágzik, szaporodik minden irodalmi támogatás, minden kritika nélkül, mert hiszen a kabaré-színpad eseményeiről többnyire csak a hirdetés-rovat emlékezik meg. E kabaré-események között bizonyára vannak, amelyek a legtisztultabb ízlés szempontjából is több figyelmet érdemelnek, mint sok kőszínházi bemutató. Ez viszont annyit jelent, hogy az egész színművészet, vagy színiipar helyzete nagyon könnyen függetleníthető, akár a napisajtó, akár a nagyobb igényekkel fellépő kritika magatartásától.

Számbavehető műtárgy-piacunk nincs, ezért a művészi kritika botrányaitól is mentek maradunk. A nagy színpadláz nyomán viszont legalább is suttognak lekenyerezett bírálatról, emberekről, írókról, akik a családjuk, a maguk állása, a darabjaik révén nem éppen a meggyőződés szerint "osztályoznak".

Mindezeknek az uraknak nagyon rossz dolguk lesz, ha a színházvállalkozók kétségen kívül megbizonyosodnak afelől, milyen kevéssé hat az üzletre a legjobb kritika is. Nyilvánvalóan sejtik már és ha csakugyan annyi a ravaszság bennük, amennyit az örökké gyanakvó, rosszmájú közéleti tisztogatók feltételeznek, akkor minden igyekezetükkel beszüntetni próbálják a kritika minden fajtáját. Bizonyos neveket, bizonyos címeket forgalomba kell hozni: ennyit várhat az okos vállalkozó a jóindulatúvá hangolt kritikától. Ezt a feladatot azonban talán jobban elvégzi a vastag betűket ügyesen alkalmazó hirdetés, mint a legfinomabban megkomponált értekezés.

Ami tehát a színpadot illeti, nem is új az a sejtés, hogy az irodalmi igényekkel fellépő, artisztikus szempontokat érvényesítő kritika a színpad gyakorlati érvényesülésével egyre kevesebb kapcsolatot tart. A képzőművészetet még kevésbé hajlandó a közfelfogás emancipálni a kritika alól. Ott még erős a hit, hogy a nyilvános ítélkezés nagyon fontos része a produkciónak, nélküle nincs érvényesülés, nem igazodhatik a közönség ízlése.

Kicsoda hát ez a kritikus, ez a legfőbb ítélőbíró?

Komoly és komor férfiú, osztályozó ember, vesékbe, titkos intenciókba belélátó. Az elkeseredett művészek szerint tipikus sarlatán, akinek csak akkor szabadna tollat fogni a kezébe, ha képet festeni és faragni is tudna. Guy de Maupassant, aki nem volt kritikus, viszont úgy véli, hogy maguk a festők nem valók kritikusnak, bár ha olyan finom volna a bíráló szeme, olyan éles és csalhatatlan, mint amilyennek az írása után vélni lehet, akkor maga is festene.

A művészi alkotásokon szemlélődők között azonban gyakran vannak finoman és jól látók és a látottak ügyes formulázói, akik művészek még sem lehetnének - ha meg is szereznék a technikai ismereteket, mert hiányzik belőlük az invenció, a titokzatos láng, a teremtő erő, sőt a meglevő, vagy szunnyadó talentum érvényesülésének is gátat emel a túlerősen fejlett judícium.

Egyforma mesterségbeli tudást is feltételezve, az invenció és a judícium választja el az alkotó művészt és a kritikust.

A teremtésnek ez a függeléke, a kritikus mint ítélkező, paragrafusokra hivatkozó bíró, felettébb antipatikus jelenség. Ha a megszokás alapján csakugyan van még közönség, amely tájékoztatás okáért a kritikához fordul - nagyon is kétséges, hogy van-e - akkor a kritikus csak mint vezető, kalauzoló lény, szerényen tanító, magyarázó férfiú létezhet, aki megpróbálja olykor, hogy közönnyel és csúfolódással küzdő, nem divatos, meglepő, forradalmi megjelenésű talentumoknak utat törjön.

Hogy egyáltalában szükség van-e és ha van, kinek van szüksége az efemer művészi irodalomra, az maradjon egyelőre eldöntetlen kérdés. Valószínű, hogy nem árt. Nem árt akkor sem, ha nem egyéb, mint becsületes reklám, arra érdemes művészet szolgálatában. Bár ennél talán mégis több, legalább annyiban, amennyiben eddigi termése során nagyon kiváló, önmagában is értékes példányokat mutat fel.

A reklám egyébként szerepeljen itt úgy, mint minden rossz mellékestől, csalástól, rosszhiszeműségtől ment fogalom. Mint tisztes üzleti, érvényesülési eszköz. Mindezt feltételezve még mindig nagyon jó, ha az ember, aki a reklámokat szerkeszti, alaposan ismeri a reklámozandó tárgy minden részletét és minden fajtáját. Hogy az előállításához ne csak értsen, ne csak tudja, milyen a processzus, hanem valósággal produkálni is tudjon - mint a festő-kritikus - az nem okvetlenül szükséges, sőt egyáltalában nem szükséges. Mert az alapos ismeret éppen elég ahhoz, hogy a mások érdeklődését felkeltse és a keresletet a reklámozott cikk felé irányítsa.

Szabadjon optimistának lenni és szabadjon hinni, hogy a kritikusok nagy része, ami reklámot űz, nem űzi üzleti alapon, nem áll képtrösztök és szobor-szindikátusok szolgálatában, hanem egyszerűen a maga véleményét, meggyőződését szerkeszti, formulázza. A mikénttől, a megcsinálástól függ, érdemes volt-e nyilvánosságra vinni. Nem is attól, igaza van-e, nincs-e - olyan nehéz azt az igazságot felmérni - hanem, hogy mennyi művészetet tálal. Tehát az a külön írásművészet, amelynek a judícium ugyan az alapja, de maga is, önmagában is artisztikus gyanánt hat. Legalább óhajt hatni. Öncéllá válik a kritika, ürüggyé válik egy irodalmi műfaj létrejötte számára.

A matériához, a művészi anyaghoz ezzel nem jut közelebb és nem teszi valószínűbbé azt a feltevést, amely szerint az irodalmi bírálat a siker teljes reményével fogható be az üzleti vállalkozások szekerébe.

*

Talán nem is lett volna szabad elárulni a reklámhoz való viszonyunkat. Hiszen mindnyájan kritikusok vagyunk. Nem csupán mi, akik feltesszük a pápaszemet és osztunk kinek egyest, kinek szekundát. Nem csupán Tömb tanár úr, aki szerint az isten már fiókokba osztva teremtette a világot. Kritikus, a szó rossz értelmében a világ egész szokványos művészi publikuma, az egész tárlat-hiéna tömeg. A drága falak között mind, csaknem mind a hivatásos bíráló plátói érzésével jár: soha ezekkel a vásznakkal közelebbi vonatkozásba nem juthatnak, de azért vizsgálódnak és mérlegelnek, tárgyalnak és ítéletet hoznak, azután elmennek haza és ha szobadísz kell, húsz koronáért, líráért, frankért szereznek igazi olajfestményt.

A vásárló ember nagyon kevés. A társaság csúcsáról való. Ha nem is nagyon értelmes, nem is eléggé hozzáértő - annál konokabb, annál inkább meg van győződve a maga igazságairól. Bár a valószínű az, hogy a gazdag embernek több alkalma volt a szeme képzésére, az utazásra, a közvetlen tapasztalatgyűjtés számos, szegény embernek elérhetetlen módjára. Hát ezeknek a konok parvenüknek, gőgös arisztokratáknak alighanem hiába húzzuk mi a reklám harangját. Egyébként is van egy veszedelmes vetélytársa a művészi kritikának: a közvetlen szemlélet. Nem a divatcikkek nyomán kezdenek strucctollas kalapokat viselni, hanem mert a kalap valamely mérvadó fején megjelen és hódít. Az utcán szerte fütyülnek egy-egy népszerű dalt: meg kell nézni az operettet, amelyhez hozzá tartozik. A bútorkereskedő-kirakatban nyilvánosságra kerül egy szecessziós székforma és rögtön bevonul a jó polgári lakásokba. Kernstock és Rippl-Rónai vad barbárok voltak még a szűk magyar képvásárló réteg szemében, amikor már a kritika ifjúi hévvel legszebb jelzőit rájuk ontotta. Hanem mikor az egyik elismert szalonban megjelentek, akkor a jég meg volt törve és minden szervezett reklám, minden műkereskedői élelmesség nélkül - hol van a magyar műkereskedés? - rohamosan megy felfelé az áruk.

Akik vásárolnak, azoknak túlkomplikált a szubjektív vonásokkal telített művészi irodalom. Viszont, akik élvezik ezt a műfajt, azok nem vásárolnak.

Éppen a komplikáltsága miatt reklámnak nem is elsőrendű az irodalmi látszatot megőrző kritika. A kritika analizál, az igazi üzletnek ezzel szemben szintézis kell, a fogalmak összevonása, összesűrítése egy-egy markáns szóvá. A művészi eszmék nagy harcaiból nevek, harci kiáltások maradnak meg a nép emlékezetében: Corot, Manet, Pisarro, Van Gogh, Cézanne, plein air, napfény, világosság, levegő!

A jó üzletember tehát éppen eleget cselekszik vállalata érdekében, ha bizonyos neveket, jelzőket forgalomba hoz. Márkákat népszerűsít. Bizonyos művész-áruk fogyasztói nem is kívánnak mást. Sajátságos és jellemző példa reá a magyar vidéki színház-publikum.

A magyar vidék épp oly szertelenül habzsolja a színpad nyújtotta élvezeteket, mint a főváros. A vidéken még széltében szavalnak a színészet úgynevezett kultúr-jelentőségéről. Mind emellett egyetlen színpadi írót, sőt egyetlen darabot sem tud termelni, vagy eltartani az ország minden Budapesten kívüli színpada együttvéve. Semmi mást az aránylag legpezsgőbb magyar város népe sem fogad be, mint amin rajta van a budapesti bélyegző, mint ami fővárosilag forgalmazott márka. Hasonló centrális uralmat egyetlen ország sem ismer. Legfeljebb - Amerikában ismétlődik meg ilyenféle helyzet, ahol szobornak, képnek, műtárgynak az európai bélyegző, az óvilági hírnév a legjobb ajánló levél.

*

Tehát reklám, hirdetés, lapidáris szózat, rikító jelzők, fogalmak ügyes népszerűsítése. A nagy üzletnek kétségen kívül a reklám az egyik alapja. A másik: a jó áru. Kifogástalan minőségű és erősen hirdetett portékával meg lehet hódítani a világot. Nem elég, hogy minden újság végén, minden vasúti kupé falán ott terpeszkedik egy szájvíz neve: kell, hogy még soha senki ne lökte légyen félre haraggal a szájvizet, hogy legalább is első minőségű legyen, ha már a halottak - mint a hirdetés ígéri - nem is támadnak fel tőle. Gauguint is lehet népszerűsíteni és a Tiffany-váza is alkalmas arra, hogy akár fizetett kritikák révén terjedjen a híre, de épp úgy megfelel ennek a célnak a fizetett reklám. A műkereskedő kötelessége, hogy kitapogassa: mit kíván a publikuma. A műkereskedő, az az üzletember, aki új nevet akar piacra dobni, különb kritikus legyen a talpán, mint maga Prém József úr. Ő legfeljebb azt írja meg, mi tetszik neki. Soha többé számon nem kéri tőle senki. Ellenben a vállalkozó keservesen fizeti meg, ha csalódik a mások ízlésében.

Kétségtelen is, hogy a művészet nagy üzletemberei fel vannak szerelve a jó ítélkezés minden fegyverével és ha már fizetett kritikusuk van, hát az jó kritikus. Könyörtelenek. Nem hajlandók talentumokat felfedezni és ha ellágyulnak, abból rendszerint az derül ki, hogy jó üzletet kötöttek. A nagy művészek, a forradalmi jelenségek életrajzai többnyire megvádolják őket. Mindnek a fiatalságában ott van az a bizonyos idő, amikor a kereskedő - mint az írót a szerkesztő - ridegen visszautasítja minden próbálkozásukat. A keserűség teljesen jogos. Semmi, a legszínesebb dicsőség nem kárpótol a fiatal évek keservéért, legkevésbé az a hazug romantika, amely a nyomorúság alatt rejlő fizikai fájdalmat és piszkot igyekszik bearanyozni. Ezek az elveszett esztendők örökké megsiratni valók. A felelősség azonban az egész társadalomra hárul értük és nagyon kevés jut belőlük azok számára, akik foglalkozásuknál fogva üzleti viszonyba jutottak, vagy juthattak volna a fiatal művészekkel. Mint a műkereskedők.

Szegény szolgái ők a sivár átlagízlésnek. Egyenként hatalmas, gazdag emberek. Mint cég, tehetetlen tömeg. Nyomon követhetik az ízlés, a divat fordulásait - itt-ott korrigálni is lehet a természetet - de jaj volna nekik, ha szép szóval, bölcsességgel bebizonyítani igyekeznének, hogy most pedig Lisley az egyedüli, akit jóízlésű ember élvezhet.

Egyetlen rétege van a mai társadalomnak, amely éppen a művészet kérdéseiben hajlik arra, hogy véleményét bizonyos felülről közölt elméletekhez igazítsa: a szociáldemokrata munkásság.

A munkástömegekben a gazdasági öntudattal együtt mohó vágy ébredt az ismeretszerzés minden módja iránt. Látják, hogy akik szervezetbe gyűjtötték őket, azoknak vezetésével valóban jobb munkafeltételeket sikerült elérniök, bíznak bennük, akár bérharcról van szó, akár arról, hogy tudomást szerezzenek a Röntgen-sugarakról, a francia forradalom történetéről, az irodalom, a politika, a társadalomfejlődés, a művészet eseményeiről.

A bizalom indokolt. A burzsoázia, az ismeretszerzésre és ismeret-kiegészítésre nagyon is rászorult kis polgárság az állam, az egyház, a hivatalos apparátus teljes segítségével nyomába se tud lépni a munkásság organikus tanító apparátusának. Mint befogadó anyag, a polgári felolvasások, tanfolyamok népe változó, ingatag, türelmetlen és szkeptikus. A munkásság hisz. Van egy jelszó, vagy egy standard, amely felnyitja a szíveket, amely rokonszenvet ébreszt, amely passe-par-tout a proletár-tömegek lelkéhez.

- Forradalom, forradalmi költészet, forradalmi művészet: ez az a jelszó.

Ha nem is tudnak néha a rímek, a verssorok mélyére hatolni; ha a szívek akkordjai nem is találkoznak tökéletes megértéssel: a felnyithatatlan rejtelmeket megnyugtatóvá teszi, a sötét zugokat megvilágítja, hogy minden forradalmi. Még nem kialakult, még nem egységes, de új. Ellentétes a meghiggadttal, megposványosodottal. Üldözött. Akár a proletár eszmék.

A költészet, az egész művészet teli van rejtelmekkel. Az értékes termésnek a jelzésére, a sematizálására egészen megfelelő valami a forradalom gyűjtőneve. Elég tág, elég elasztikus. Mindenesetre bölcsebb és értelmesebb ezzel a jelzővel elfogadtatni mindazt, aminek alaposabb analizálására nincs mód és alkalom, mint erőszakosan gazdasági dogmák részleteibe törni. Ez harmonizál a proletár világfelfogás alapvető elveivel. Ez okozza, hogy új költők, noha alapjában a tömegekkel semmi közösségük nincs, előttük már ünnepelt nagyságok, amikor a szokványos irodalom publikumától még csak gúnyban és lenézésben van részük.

A képzőművészet forradalmárjainak forradalmár mivoltát már sokkal nehezebb olyan tömeg előtt érzékeltetni, amely nem juthatott el a jóléten és a gondtalanságon keresztül odáig, hogy művészet dolgában valóságos igényei legyenek. Az érdeklődés azonban nem hiányzik, a hatás nem marad el. A képvásárló gazdagok emancipálhatták magukat a kritika alól: a munkás-tömegek számára talán többet jelent az irodalmi és az élőszóval való ismertetés, mint maga az objektum.

Tessék, műkereskedő urak: ez a tömeg hajlítható, befolyásolható, ezzel meg lehetne próbálni egy-egy jó trükköt, itt még bevezethető valamely új név. Tessék - ilyen az üzletre éhes konzorciumok szerencséje. A felső tízezer ridegen ellenáll, a milliókkal pedig, a pénztelen milliókkal senki nem lesz bolond ezt a bolond kísérletet megcsinálni.

Igaz, ezek a passzív szemlélők idővel aktív műpártolókká válnak: nagy közös házakat építenek - hiszen erre már nálunk is van példa - idővel emléket emelnek valamelyik nagyjuknak és a demokratikusabb művészet-termékek iránt kezdenek közvetlenül érdeklődni. Azonban pontosan ezzel a processzussal együtt emancipálják magukat a vezetők, a tanítók ízlésétől. Az elégedetlen, forrongó, előretörő, izgalmasan szervezkedő tömeg áhítattal emlegeti a legfrissebb poétákat. Ez igaz. De amikor már ugyanez a tömeg bizonyos mértékig kész, megállapodott, amikor a saját hatalmi eszközei fölött úrrá válik, akkor szinte átmenet nélkül egyéni véleményt kap. Az idei magyar szocialista kongresszuson a küldöttek, általános megdöbbenést keltve, a pártsajtó belletrista részének túl szabad hangja ellen tiltakoztak. Irodalmi érték volt-e az, ami ellen szót emeltek, mellékes. Ők nem kutatták. Csak megmondották egyenesen, hogy a művészet, amely az ő csendes óráik felvidítására van hivatva, az higgadtabb legyen, az mérsékeltebb legyen, kevésbé mosdatlan szájú legyen. Magyarul: lagymatag, szenvedélytelen, viharok nélküli. Talán éppen Beniczky-Bajza Lenkés.

Ez bizony reakció. Nyilván annak a reakciója, hogy a forradalmi jelző túlságos liberalizmussal takart egybe nem egybe való dolgokat. És a kritikusok ez egyszer hiába magyarázták a forradalmi esztétikát, hiába emlegették Zolát és Anatole France-ot, az engedelmes tömeg megbicsaklott. Holott a kritikusok szavát az őszinte meggyőződés hevítette.

Az üzletileg szervezett, a boltokból szétbocsájtott hangulatkeltők, bizony mintha a szűz tömegeknél sem számíthatnának sikerre. Pedig ugyancsak plátói volna amúgy is ez a siker.

*

A leleplezők, a purifikátorok csúf fajzat. Sok mocsarat felkavartak már, de keveset csapoltak le. Inkább magától szárad ki idővel a posvány. Az örökké gyanakvó maga kelti a legerősebb gyanút. Mit akarhat; mik a titkos céljai; mért nem nyugszik belé az emberi tökéletlenségbe?

Hiszen a világ gazságai sokszor lázítják fel a legnyugalmasabb kedélyt is, de mindig lázongani, mindig a tisztálkodás szükséges, de rossz szagú munkáját végezni kissé kényelmetlen. A művészetnek, a művésznek, a kritikusnak és a bíráló személyének igenis van köze az üzlethez, néha túl sok az üzleti vonatkozása. De változtat-e ez a művészek talentumán, a szobor szépségein - ami mégis csak a legfontosabb az egész játékban?

A Szent Márk-templom érc-paripáit úgy lopták a derék velenceiek; az oszlopait is úgy lopták; mi mindent szerezhettek meg egyenes rablógyilkossággal! Ez bizony nagyon erkölcstelen kultúr-alap és rossz volna, ha ma követnék a példát. A hatalmas palotákhoz, a ragyogó műtárgyak aranyához, drágaköveihez általában sok vér és sok emberi keserűség tapad. Minél régibb, minél tündöklőbb, annál több. Azok az üzleti fogások, amiknek a révén egy-egy modern képkereskedő esetleg boldogul, hitvány semmiségekké törpülnek a múlt gonoszságaihoz képest. Az eltemetett aljasságok után az üzleti lelkiismeretlenség valósággal az erkölcsi fejlődés csúcsa felé jár.

Lehet, hogy harácsolnak a Miethkék és a Ruelek. De miféle szatócskodás az ő munkájuk például ama hatalmas művészi rablóhadjárathoz képest, amelyet iskolás olvasókönyvekből való barátunk, Verres szicíliai praetor kétezer esztendővel ezelőtt szervezett, ragyogó példáját mutatván a dekadenciáik finomult művészi érzés és a tökéletes romlottság párosulásának.

Róma e kitűnő hivatalnokának bűneit Cicero híres vádbeszéde összegezi. Büntetőjogilag Verres közönséges zsaroló, hivatalos hatalmával visszaélő tolvaj volt. De micsoda érdekes tolvaj. Ami arany és ezüst edény, ércszobor, elefántcsont-faragvány, megfizethetetlen szőnyeg, vésett kő csak volt Szicíliában - pedig volt elég - azt három évi praetorsága alatt mind megszerezte, potom árért, jó szóval, csellel, hivatalos megfélemlítéssel, vagy nyers erőszakkal, ha kellett. Megbecsülhetetlen drágaságok között töltötte minden percét. "Vánkosa a legfinomabb melitai szövetből volt, rózsalevelekkel megtömve, egy rózsakoszorú fején, egy másik a nyakán, s kezében egy igen finom, pici szemekbe szőtt, rózsával telt gyolcszacskót tartott s ezt szagolgatta".

Nos, ezzel az emberrel talán a legmegátalkodottabb schöngeistok is meg volnának elégedve, talán azok is, akiknek semmi sem elég ízléses, elég finom, elég emelkedett, elég művészi, akik megkövetelik a cipőhúzó artisztikus lendületét is. A szépen élő, az esztétikailag megalapozott, artisztikummal keresztül-kasul szőtt ember utolérhetetlen típusa Verres praetor. Finom ízlésével csak feneketlen gazsága vetekedett, amelynek révén ezt a sok gyönyörűséget nem csupán megszerezte, hanem könyörtelenül össze is zsarolta.

Hogy Rómába visszatérve nem kereskedett-e busás haszonnal a szicíliai műkincsekkel, avagy megmaradt végig öncélnak az esztétikai alapon álló tolvajlás, azt nem tudni. Ha igen, akkor tökéletes őse a modern műkereskedőnek, még abban is, hogy kritikusokat tart zsoldjában.

- "Érdemes a fáradságra megtudni, esküdtek - panaszolja kemény vádlója Cicero -, hogyan szokta mindezeket (a műkincseket) felkutatni és megtalálni. Cibyrában van egy testvérpár, Tlepolemus és Hiero: úgy tudom, egyikök viaszból szokott mintázni, másika festő. Ezek, tudomásom szerint, midőn Cibyrában polgártársaik előtt abba a gyanúba estek, hogy Apolló templomát kifosztották, a törvényes büntetéstől tartva, hazulról megszöktek. Minthogy Verrest, mint művészetük kedvelőjét ismerték még akkor, mikor ez Cibyrába jött hamis váltókkal, e hazájokból megszökött hazátlanok hozzá menekültek. Ez időtől fogva házába fogadta őket és mint alvezér élt tanácsukkal s igénybe vette közreműködésüket rablásainál és fosztogatásainál. Miután jól kiismerte és a valóságban kipróbálta őket, magával vitte Szicíliába. Miután ide megérkeztek, csodálatos módon - akárcsak a vadászkutyák - mindent kiszimatoltak, úgy, hogy ahol csak valami volt, azt minden módon meglelték... ami csak megtetszett nekik, az már veszve volt... Akitől Verres ezüstneműje előmutatását követelte, csak azt kívánta, hogy ne nyerje meg tetszését Hiero és Tlepolemusnak."

Lehet-e a modern kritikusnak tipikusabb ősére rábukkanni? A groteszk, fejtetőre állított helyzet az alakjukat még markánsabbá teszi. Két kiérdemült templomfosztó, csirkefogók, de művészek. Tout comme chez vouz: egy személyben riporterek és bírálók, bár némiképp a visszájáról, mert az örül, annak a drágasága marad békességben, akié nem mutatkozott elég szépnek. Mint a vadászkutya - akár a modern laptudósító - szimatoltak és nem maradt előttük rejtve semmi. A családi szentély sem.

Semmi, semmi új nincs a nap alatt. Íme a tökéletes kritika-üzlet, a kétségtelen intellektuális prostitúció - kétezer év előttről. Íme Tlepomelus és Hiero. Ügyesek, talentumosak, hozzáértők, de - és ezzel a tudásuk, a hozzáértésük magában véve nem változott - egy nagy harácsoló szolgálatában, zsoldjában. Kétezer év előtt.

Miért zengenek hát bánatos nótákat modern bűnösökről? Miért Cézanne és miért Van Gogh? Mért próbálják elhitetni, hogy a művészettel kapcsolatos irodalom korrupciója egészen újkeletű bűn, miért ütik a komor purifikátorok vele együtt a művészet minden szabad hangját, minden egyéni megnyilatkozását is? Talán éppen ez a cél. Talán éppen erre a rejtett szándékra hibáz rá az ember, amikor rosszat gyanít minden erkölcsi utcaseprő háta mögött.

Ezek a derék tisztogatók, ezek a tisztalelkű lovagok! Hogy frissebb és hazai történetnél maradjunk: ők kergették halálba nem egészen tíz éve szegény Pulszky Károlyt, a hírhedt Piombo-kép vásárlóját. Panama-kiáltástól reszketett a levegő és a meghurcolt ember valahol a harmadik világrészben végzett magával. A hírhedt Piombo-kép pedig azóta híres Piombo-kép lett. Mondhatni világhírű. Ha el akarnák adni, ha eszükbe jutna a Szépművészeti Múzeum vezetőinek ilyen botorság, sokszorozva kapnák meg a beszerzési árát.

De Pulszky Károlynak pusztulnia kellett, mert zseniális képzsákmánylásának üzletszaga volt és az üzletszagot a puritánok nem tűrik. Az üzlet azonban ma ugyanaz, mint kétezer éve a rablás és zsákmányolás. Rendes kísérője a ma minden életjelenségének. Vallás, házasság, irodalom, művészet, politika: melyik ment üzleti vállalkozásoktól? A kritika, mi szerintünk aránylag még kevésbé merült el a kapitalista áradatba, lévén Ruel, Miethke, Mollard és kollégáik számára előnyösebb - ha egyenesen a lapok hirdetési, semmint ha tárcarovatát veszik igénybe.

A világ pedig meg fog változni a morálcsőszök sápítozása nélkül is. És ha a változás olyan lesz, hogy a mai értelemben vett kritika áldozatául esik, még mindig nem esik miatta baja a művészetnek. De az üzletnek sem.