Móricz társadalmi olvasata természetesen mindig az adott filmtörténeti korszak ideológiáját tükrözi. Vagyis nem egyszerűen az értelmezés egyoldalúságának, hanem tendenciózusságának a veszélye is fennáll, amikor kizárólag a társadalomkritikai vetület kerül előtérbe.

Móricz írói programjának megfelelően jóval közvetlenebb viszonyt épített ki műveiben a társadalmi valósággal; megfilmesítői elsősorban ennek a közvetlenségnek a hangsúlyozásával éltek, s alkalmanként éltek vissza. 1948 után, a baloldali fordulatot követően egy percig sem volt kérdéses, hogy a filmgyártásnak szüksége lesz a vitathatatlan művészi értéket képviselő, ugyanakkor az úri Magyarországot ostorozó, a szegények mellett elkötelezett, realista íróra. S az is biztos volt, hogy ideológiai szempontból a látványos jelenetekben bővelkedő dzsentri-regények a legalkalmasabbak a szórakoztató, műfaji elemeket sem nélkülöző (zenés betétek) osztálykritikára. S valóban, Móricz e körbe tartozó, a húszas-harmincas évek fordulóján született regényeinek legjavát szinte azonnal, gyors egymásutánban viszik filmre: 1948-ban mutatják be a Forró mezőket Apáthi Imre, 1949-ben az Úri murit Bán Frigyes és 1954-ben a Rokonokat Máriássy Félix rendezésében. A Forró mezők és az Úri muri a sematizmus korszakából következően a halálra ítélt urak mellett igen erőteljesen hangsúlyozza, mit több, írja bele a regényekbe az öntudatra ébredő, lázadó népet, s utal a hamarosan megváltást hozó jövőre. A magyar film történetében és Máriássy életművében egyaránt a sematizmus végét jelző Rokonok jóval visszafogottabb ezen a téren.

A rendező, kilábalva első három játékfilmjének sematizmusából, valóban korrekt módon nyúl a regényhez. Sőt, ennél is többet tesz. Könnyű ugyanis harsány színekkel bemutatni Móricz világát, amikor kizárólag a letűnt úri Magyarország éles kritikájaként kívánjuk értelmezni. Ha azonban a könyvből nemcsak a múltra, hanem a jelenre, a politika mindenkori működésére vonatkozó gondolatok olvashatók ki – s a Rokonok erre egyértelmű lehetőséget nyújt, bizonyság erre a regény újabb, Szabó István rendezésében megvalósult adaptációja –, akkor már kisebb tere van a túlzó fogalmazásnak, s annál nagyobb a komoly megfontoltságnak. Amíg a főhőst elbuktató környezet megrajzolásában Máriássy finomabb árnyalatokkal ugyan, de folytatja a korábbi filmekben festett sematikus társadalmi tablót – amelyről ezúttal sem hiányzik a kisemmizettek tömbszerű csoportja –, a bonyolult korrupciós ügybe keveredő kisvárosi hivatalnok alakját töprengőbbnek, rezignáltabbnak rajzolja meg. Kopjáss a rendező bátor olvasatában nemcsak egy letűnt kor, hanem legalább annyira saját kora, vagyis a sztálini–rákosista diktatúrából kilábalni igyekvő korszaknak is a hőse. „A Rokonokban bizonyos aktualitást éreztem – mondta a rendező egy 1969-ben készült interjúban. – Egy olyan emberről szól, aki bizonygatja magának, hogy hisz valamiben. Népmegváltó gondolatai vannak, de aztán belekerül az apparátusba, az egész bürokratikus világba, és ott alulmarad. Akkoriban ez nagyon érdekes téma volt.”

Az árnyalt társadalom- és lélekrajzon túl a Rokonokban már megjelenik Máriássy művészi védjegye: kitűnő atmoszféra teremtő képessége. A sáros kisvárosi utcán, a szürke ég alatt induló történet első kockáiból azonnal sejthető, hogy ebből a posványból nemcsak felemelkedni nehéz, hanem még belefulladni is lehetetlen.