Szeretnék nagyon őszinte lenni (azt hiszem, hogy ez eddig még nem okozott problémát), elhagyott az ihlet. De talán írás közben vissza fog térni hozzám, akár egy külföldön dolgozó édesapa, aki csak hétvégente láthatja szeretetteit, és bús komorságban éli hétköznapjait egy idegen országban azért, mert Magyarország sajnos már nem képes ellátni saját fiait. Ha úgy tekintenénk országunkra, mint egy anyára, akkor azt hiszem, hogy sokat veszekednénk vele mindannyian, és nem lennénk túl elégedettek vele. Sokszor nagyon szeszélyes, szinte kiszámíthatatlan, máskor pedig úgy érezhetjük, hogy nincs is nála szebb teremtés ezen a világon. Tegyük hozzá, hogy ez utóbbi fordul elő ritkábban, legalábbis szerény véleményem szerint. Lehet használni eufemizmusokat, de sajnos attól még a helyzet nem lesz jobb. Valójában ez nem is olyan meglepő. Ha belegondol, kedves Olvasó, az élet mindenki számára nagyon nehéz, mindentől és mindenkitől függetlenül, de leginkább mégiscsak önmaguk iránt tudunk őszinte sajnálatot érezni, illetve együttérzést mutatni. Azonban nagyon becsületes dolog az, ha valaki ennek ellenére próbálja megérteni szerettei viselkedését. Gondolok itt a dühkitörésekre, az önsajnáltatásra, a rossz kedvre, a már majdnem depressziónak nevezhető állapotra, és minden egyéb negatív elemre, amelyek előfordulhatnak egy-egy kapcsolatban. Legtöbbször maga a környezet okozza a problémát, amelyben élünk. A baj az, hogy költözés sem segít mindig ilyen helyzetben, hiszen bárhová is megyünk, a gondjaink utolérnek bennünket, és nem hagynak minket békén. Képzelje csak el, drága Olvasó. Vegyük például a lányt, aki nem elégedett önmagával. Ez csak általánosítás, senkinek sem kell magára venni ezt az inget. Tehát tegyük fel, hogy ez a lány azt állítja, hogy: „Szörnyen rosszul érezem magam. Tudom, hogy ez szánalmas, meg minden, de én nagyon utálom azt az embert, aki vagyok. A helyzet pedig nem javul, egyre csak rosszabb minden. Pedig én próbálkozok.” Először is, senki sem tökéletes. Másodszor, lehetőségünk van arra, hogy ne szeressük önmagunkat, csak ez nem lesz virágzó befektetés, mert önmagunktól nem tudunk elszakadni. Egyszerűen nem lehetséges egy egészséges elméjű ember számára (elnézést kérek skizofréniás és disszociatív személyiségzavarban szenvedő Olvasóimtól, sajnálom, hogy kirekesztem Önöket, nem volt szándékos) ez lehetetlen feladat. De próbálkozni mindig szabad, ezt ne feledjék!

Időközben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen beszélhetnék arról a bizonyos még meg nem említett évfordulóról. Nem akartam ennyire evidens művet alkotni, de nem engedi a fejemben gyakran megszólaló hang(mielőtt még azt gondolná, kedves Olvasó, hogy teljesen meghibbantam, kérem gondoljon arra, hogy valójában Ön sem normális, mert minden embernek megvannak a maga által alkotott furcsaságai, rossz és jó szokásai, stb.),hogy más témát válasszak. (Ön szerint szeretek zárójeles megjegyzéseket tenni? Bingó, nem találta el.)

2013. december 14.:

Kedves, Drága, Édes, Aranyos, Egyetlen, Utánozhatatlan, Felülmúlhatatlan, Toleráns, Szívbemarcangolóan megértő Naplóm!

Nem telik olyan nap, amikor ne gondolnék rád. Valójában te vagy az egyetlen élőlény, aki törődik velem. Igaz, párbeszédeink egyoldalúak, mondhatni, hogy csak és kizárólag az én monológjaimból áll, de tudod mit, nem mondom ezt, mert nem igaz! Tudom, hogy te is szeretsz engem, és hogy számodra is én vagyok az Egyetlen és a Legfontosabb!

A mai napom, hm...nem is tudom, hirtelen mit is mondhatnék? Antiszociális énemtől még mindig nem sikerült megválnom, pedig én komoly erőfeszítéseket teszek ezzel a célzattal nap, mint nap. Azonban unom már, hogy minden próbálkozásom sikertelen.  Óóó, Kedveském, majdnem elfelejtettem! Boldog évfordulót! Y Remélem, hogy te is emlékeztél rá, hogy a mai napon vettelek meg téged! Nekem köszönheted, hogy már nem egy áruház polcain heversz, akár egy doboz tej. Bocsánat, a dobozos tej jó esetben nem hever, akkor legyen inkább egy felfújható gumimatrac! Na ő aztán biztosan fekve marad!

Délelőtt az iskolában, amikor szünet volt, mindig odamentem egyik osztálytársamhoz, és próbáltam beszélgetni velük, de csak néztek rám nagy bociszemekkel. Nem értettem. Azt gondolhatták vajon, hogy néma vagyok és azért nem tudok beszélni, és csak akkor vagyok képes kommunikációra, amikor felelek irodalom órán? Könyörgöm, hol van ebben az elméletben a józan gondolkodás, és a logika? Kérlek szépen, sehol!

Sajnálom Édesem, de mennem kell. Ma még nem sírtam vörösre és dagadtra szemeimet. Pedig 19:45-kor ez már megszokott állapotom. Légy jó, és vigyázz magadra, Szerelmem!

Csókol, a Te Drága Georginád! Y

Ez a napló természetesen nem az enyém, ez csupán az én képzeletem szüleménye egy olyan lányról, aki diary fóbiában szenved. Ritka betegség, mentális eredetű, tehát nyugodjon meg kedves Olvasóm, Ön nem fogja elkapni azáltal, hogy elolvasta ezt a kis novellának is aligha nevezhető írást. Úgy érezem, hogy ideje lezárnom az elbeszélésemet és valami olyan tételmondatot helyezni ebbe a végső bekezdésbe, amely hasznos lehet az Ön számára. Bizonyára tudja, hogy az élet szép, ugyanakkor nehéz is úgy létezni, hogy minden nap így is gondoljuk. Kimondani mindig könnyebb, de valójában mit érzünk, amikor így fogalmazunk? Komolyan gondoljuk? Önmagunkat próbáljuk megnyugtatni, és elfeledni minden rosszat, ami velünk történt. Valószínűleg igen, talán erről van szó. Az egyetlen tanács, amit adhatok, hogy mindenképp próbálja meg kedves Olvasóm, a lehető legtöbbet kihozni abból, ami megadatott és soha, de soha ne adja fel! Nem engedheti meg magának ezt a  luxust!

Utóirat, avagy Epilógus: SOHA NE IGYON PÁNGALAKTIKUS GÉGEPUKKASZTÓT, NEM VÉLETLEN NEVEZTÉK EL ÍGY EZT AZ ITALT!!!

Valójában ez a rövid bekezdés nem az utolsó volt, hiszen a feladat nem arról kellene, hogy szóljon, hogy milyen gondolataim vannak, úgy általánosságban, hanem arról, hogy milyen volt az a 7 év, amelyet én a Németh László Gimnázium, Általános Iskola falai közt töltöttem. Tulajdonképpen belecsempésztem néhány gondolatot minden bekezdésbe, de nem elég egyértelműek az utalások, mondhatnám azt is, hogy allúziókat használtam. Hetedik osztálytól kezdve otthon éreztem magam ebben a gimnáziumban, de igazán kilencedik osztálytól kezdve vált még inkább ez az érzés kölcsönössé, mintha az iskola maga is megszeretett volna engem. Igaz barátokra leltem itt, akiktől úgy érzem, hogy soha nem szeretnék elszakadni, mert annyira közel állnak hozzám. Ez a szeretet, amit irántuk érzek, boldogsággal tölt el, a nehéz napokon is. Örülök, hogy a részese lehettem mindannak, ami ezalatt a hét év alatt történt. Nagyon sokat jelent számomra, és remélem, hogy minden osztálytársam így vélekedik. Szomorú, hogy ez a korszak lezárul, ugyanakkor egy új élet veszi kezdetét, és mi magunk is újjá fogunk születni! Elnézést kérek, amiért nem ezekkel a gondolatokkal kezdtem el a fogalmazásomat, de remélem, hogy ez nem olyan nagy baj. Ha nem így tettem volna, akkor nem lettem volna hű önmagamhoz.

2014.03.21. Péntek

Tisztelettel, Somogyi Júlia