ÉN, A 13.a-s
13 esztendő rengetegnek tűnik, nem csupán a mi eddig eltelt rövid életünkben. Egyébként is sok.
Hogy mi történt azalatt a hosszú idő alatt? Azt 13 évig sorolhatnám.
E 13 év alatt lettem az, aki most vagyok (…) minden tudásommal, tapasztalatommal, lélegzetvételemmel.
Ahogy az utóbbi hónapokban fakultációk vagy tánc próbák után hazaindulni készülődve jártam-keltem a suliban, észre vettem, hogy máris elkezdett nekem hiányozni. 13 év alatt az összes termével, szegletével, helyiségével, összes pókhálójával és pormacskájával megismerkedtem. Az ő kemény falai védtek engem 13 évig. Az ő tágas, fényes aulájában csodálkoztam rá a véletlenül betévedt, kétségbeesetten repkedő madárkára, hogy ő milyen szabad volt eddig, míg be nem tévedt ide és csapdába nem esett.
-
Szegény!- gondoltam magamban - Csak nehogy te is 13 évig itt maradj bezárva!
De ahogy a madárka ittléte alatt boldogan eléldegélt a gyerekek uzsonnájából maradt morzsácskákon, én is eltengettem életem napjait hol több hol kevesebb boldogságban.
Érdekes visszagondolni a sok alsós farsangra, ünnepségre, népdaléneklési versenyekre, Németh László estekre… évzárókra, évnyitókra, melyek katonás rendben és időközönként követték egymást és tették változatossá a heteket, hónapokat… el sem tudom képzelni, hogy máshogy vagy máshol is eltölthettem volna azokat az éveket.
A rengeteg angol-, német-, földrajz-, helyesírási és még sorolhatnám milyen versenyek és előadások hasznos és életre szóló élményekkel gazdagítottak.
Van az a különös érzés, mikor az ember szenved valahol, szívesebben lenne máshol, de nem is tudja hol. Tulajdonképp csak a benne lévő ellenállás képzelteti ezt vele és leplezi az érzést, hogy végül is az ember megszokta, hogy ott van és igazából élvezi is ezt a helyzetet.
Az iskola kapcsán a gyerekek (és én is) Stockholm szindrómában szenvednek. A 13 év vége felé ott tartok, hogy nem szeretnék megválni attól a helytől, attól az épülettől, ami kiskorom és tinédzser éveim színhelye volt. Hozzá kötnek emlékeim, élményeim 90%-a, hiszen legalább napi 8 órát töltöttem az iskola falai közt.
Úgy érzem most, a sárga épület olyan számomra, mint egy anyaméh. Védelmez, fejleszt, tanít, vigyáz ránk. S majd ha eljön az ideje, utunkra enged.
Annyi csodálatos és felejthetetlen emléket köszönhetek a tanáraimnak, a tanári karnak, a barátaimnak, az iskolatársaimnak és az iskola dolgozóinak. Hihetetlen belegondolni, ha nem itt töltök akár 1 évet is ebből a sokból, mennyi mindenről lemaradok és mennyivel másabb lenne akár most az életem! Nem, nem bánom, sőt! Életem egyik legboldogabb pillanatai közé tartozott, mikor decemberben a szalag avató műsorunk után drága egyetlen Éva nénink könnyes szemmel, 1-1 jó tanácsot elsuttogva feltűzte a végzős szalagjainkat. Micsoda gyönyörűséges pillanat! Ám ehhez a pillanatnyi gyönyörűséghez az mind a 13 év összes történése közre játszott, jelen volt benne. Ezért lehetett ilyen csodálatos és életre szóló élmény.
Éva néni „ronda, de finom” sütije, amivel a bent alváskor lepett meg minket!
Életem egyik legfinomabb sütije volt! :-)
Elmondhatatlanul hálás vagyok mindenkinek, akivel az elmúlt 13 évben találkoztam és valamilyen hatással volt rám.
Egy hosszú és jelentőségteljes szakasz zárul most le az életemben, de csupán minimális félelem van bennem, mert tudom, az a tudás, érzelmi és tapasztalati alap amit itt kaptam, amivel gazdagabb lettem és amit továbbviszek életemen keresztül, egy nagyszerű pálya kezdési lehetőséggel ruház engem fel, megadva nekem a lehetőséget, hogy az életem minden területén sikeres, boldog, hasznos felnőtt válhasson belőlem.
Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt a rengeteg mindent.
Csak annyit mondok: KÖSZÖNÖM!
kb.
|