"És most, olvasóim, el kell válnunk egymástól... Rám nézve te egy szeretett árnyék voltál, testét levetett vagy még testet sem öltött szelleme egy testvérnek. Rád nézve én csak egy hang voltam. Mindamellett viszonyunkban volt valami szent, hidd el ezt nekem! Mert bármennyi egykor szent dolog lett is üres, értelmetlen szóvá, de azért valamennyiszer az Ember szava szól az emberhez: abban mindannyiszor ott van az élő forrás, amelyből minden szentség származott és fog származni a jövőben is. Az ember, természetének lényege szerint úgy határozható meg, hogy ő "testbe öltözött Ige". E szavakkal fejezi be a francia forradalom történetéről szóló nevezetes könyvét Carlyle. "Árnyék" és "hang", "szent kapcsolat" és "élő forrás", az "Ember szava" és "testet öltött Ige" - mindennek a múlt században és egy elsődlegesen szavakban - elbeszélésben, krónikában, írott és nyomtatott szövegekben - élő történelemre, vagyis a modern történeti tudatra vonatkoztatva még lehetett értelme. A történetíró még hihetett a szó, az Ige szentségében, amely - akár egykor Jahve szava a mindenséget - létrehozta a történelem világát, nemcsak "rögzített", "őrzött", "leírt", "tárolt", hanem teremtett is. A huszadik század végén a tények milliárdjaira szétrobbant, a maga közvetlen, mindennapi konkrétságában látható-hallható, elektronikus képként rögzített, sugárzott, újrajátszott "történelem", ez a történelem utáni - posztmodern - "történelem" naivvá vagy anakronisztikussá, nevetésgessé vagy álnok "tartuffe-ködéssé" tesz minden ilyen hitet, hiszen a nemlétezőbe vetik, amelyről - rosszabb esetben - még azt is tudják, hogy nem létezik. A XX. század végén egy ilyen hit a Történelemben - mint "testet öltött Igében", mint egyetlen és egységes értelmi világban - leginkább a politikai-hatalmi aspirációk ideologikus eltakarása: hazugság és szemfényvesztés, amely arra irányul, hogy a Történelem "igazi", "valóságos" (értsd: "egyetlen", "egyedül helyes") olvasatának megteremtése, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetése ürügyén a Történelem felkentjeként az éppen uralomra jutott politikai csoportot ismertesse el. A politikai hatalomnak ez a historizáló legitimálási kényszere és kényszerképzete (mint a racionális legitimáció megfejelése vagy megcsappanásának ellensúlyozása) hiábavaló és hatástalan a történelem utáni "szép, új világállapotban": erőszakoltan és merő erőszakoskodásként hat és visszatetszést szül egy olyan társadalomban, amely nem ideológiai okokból veszítette el a történelmet mint totális értelmi világot, mint értelmezési kulcsot és szervezőelvet. Minél inkább túlteng az új kelet-európai uralmi elitekben a "történészi" és "literátor" elem (azt is mondhatnánk: az "ideologikus" elem), annál erősebb a hit, hogy a legitimáció-fogyasztást történelmi elhivatottsággal, történetbe merüléssel, a közelmúlt rémképeinek és a távolmúlt, az ősmúlt paradicsomképének felmutatásával pótolni lehet. Mindez azonban egy olyan világban, ahol a könyvből elektronikus képernyő, az olvasóból néző, azaz Szem, a történetíróból operatőr és rendező, azaz Filmszem lett, ahol szemünkkel és fülünkkel érzékileg (ha nem is értelem nélkül) vesszük birtokba a történő világot, s ahol ama "élő forrás" kiapadt, szentség és mindent egyetlen értelmi egésszé szervező mélyebb szellemi elv sehol, nos, egy ilyen világban a hagyományos modern manipuláció, az ideologikus propaganda, az indoktrináció, a tömegtudat verbális megszállása és irányítása, a történetiségből "kiágyazódott" elektronikusan és globálisan vezényelt tömegtudat visszagyömöszölése a historizáló államnacionalizmus történelmébe, reménytelenül megreked a veretes, ám hatástalan, erőszakos, ám unalmas és ellenszenves retorika szintjén. Egészen más típusú, a média-univerzum új realitásaival összhangban álló manipulációra van szükség ahhoz, hogy egy uralmi elit legitimitását elismertesse, uralmi teljesítményét sikerként elkönyveltesse a társadalommal. Nem elég retorikailag jelen lenni, retorikailag uralni az új médiumokat. Ez éppen ellenkező hatást vált ki, mint azt 1993-94-ben a magyar televíziózás tapasztalata megmutatta.

1.

Jelen lenni, megvalósulni, történelemmé válni, halhatatlanulni mást jelentett az "elsődleges szóbeliség" prehisztorikus világállapotában, mást jelentett az írásbeliség, a nyomtatás történeti, modern világállapotában, és más jelent napjainkban, amikor a technikai kép közvetíti, azaz egyben alkotja a világot. Hiszen a technológia - mint azt Platón Phaidroszában az írás technikáját feltaláló egyiptomi isten, Theuth ellenében Thamusz király hangsúlyozza már - nem semleges eszköz, nem puszta tükör, amiben mindig ugyanaz jelenik meg, csak minden új találmánnyal tökéletesebb, pontosabb, kivehetőbb, ellenőrizhetőbb formában. Az új technológia, esetünkben az új médium kreálja is a világot, mássá teszi azt, amit új módon és sajátos módon közvetít, s azt is, aki e közvetítés révén fogja fel, érzékeli és értelmezi a létezőt, vagyis világot teremt. A médium az üzenet - fogalmazta meg a "Gutenberg-Galaxis" alkonyán Marshall McLuhan. Az írás, a távíró, a telefon, a nyomtatott napi sajtó, az elektronikus vagy technikai kép - mint arra Neil Postman mutat rá Technopólium című könyvében - e médiumok használatának struktúrájából fakadóan változtatja meg az "emlékezet", a "tudás", az "igazság" és a "törvény" fogalmát. A pap prédikációja a templomban a hívők előtt és a televízió képernyőjén a nézők előtt nem ugyanaz a prédikáció. Ugyanígy változik meg a tudás jelentése a tanár előadásában az előadóteremben, tanítványai előtt és a képernyőn, még ha épp tanítványaihoz beszél is. Nem is szólva a politikusról, aki az élő szó hatóerejét és a "közösségi teret", a fórumot elveszítve, a technikai képek "tudományos és technikai diskurzusának radikális politikaellenességét" (Vilém Flusser) csak úgy fordíthatja a maga javára, ha megszűnik politikus lenni, s a "privát térben", a "magánlakások" terepében, a képernyőn sztárrá lesz; aki nem szavakkal és fogalmakkal az értelemre, hanem megjelenésének, látványának képével mágikusan a tudattalanra hat: megbűvöl, elvarázsol, megszédít, révületbe ejt.

Korunkban közvetítettnek, azaz mediatizáltnak lenni annyi, mint belekerülni a képbe, méghozzá a technikai képbe, főképpen a tévéképbe, de a fényképbe, videoképbe, a számítógép képernyőjének képébe is. Ez biztosítja, hogy bármi és bárki egy pillanat alatt elérhető, látható és hallható, visszajátszható és visszahallgatható, ellenőrizhető és mozgósítható legyen. Megvalósulni, azaz a valóság hatásával bíró lényekké válni manapság annyi, mint megvalótlanulni a képtelen életben, megtestesülni annyi, mint elveszíteni testi valóságunkat és képpé, illetve képnézővé válni. A képként érzékelt és megértett világban fokozatosan elveszítjük saját testi-lelki terünket, a kiterjedést és a folytonosságot a valóságosság érzéki-szellemi megtapasztalását: a végén már ki sem mozdulunk a képből, egyhelyben maradunk, ugyanis ültő helyünkben és egyben e helyzet foglyaivá leszünk. A "siége"-ből - Paul Virillio szójátékával élve - "piége", azaz "ültő-helyből" "csapdahely", "kelepce" lesz. Igaz, a "privát tér" ültő helye nem ugyanaz a csapda mindenki számára. Az erkölcsi lény, ha ugyan egy modernitás utáni ember kizárólag önnön erejére hagyatkozva erkölcsileg össze tudja még szedni magát (ami, tegyük hozzá ebből az alkalomból: a legritkább eset), az ültő hely csapdáját is erkölcsileg fogja fel - börtönhelyként, cellaként, ahová ki- vagy bezáratott, s ahol rosszul érzi magát (ahogy Franz Kafka fordítja visszájára dermesztő iróniával a polgári bensőség és öntudat formuláját: "Az én cellám - az én váram"). A cella rácsainak tehetetlen ráncigálása és a küzdelem a cellafallal ("A küzdelem a cellafallal - írja naplójegyzetében Kafka - döntetlenre áll") - ez maga az erkölcsi tudat az abszurd léthelyzetében. Az esztéta viszont, aki pedig Utániában leginkább és leggyakrabban vagyunk, ültő helyünk csapdáját páholyként értelmezi, ahonnan - mintegy a tévékép résén vagy kulcslyukán keresztül - a voyeur, a leselkedő érzéki pillantása nyílik rá a világra, hogy merőben érzéki élvezete - a "megszerzés öröme", a "kíváncsiság öröme", az "értesülés öröme" - tárgyává tegye azt, s nagyon is jól érezze magát ebben a páholyban. Legtöbbször persze egyszerre lesz cella és páholy is a "piége"-zsé vált "siége" korunk utánembere számára. De talán éppen ez a cella-páholy, éppen ez az egyszerre erkölcsi és esztétikai lény lesz a kiindulópontja egy szép, új esztétikai világállapotnak, s éppen az esztétikai révén válik lehetségessé, hogy minden egyes induviduum az egész világért érezzen egyetemes erkölcsi felelősséget. Ezzel azonban, úgy látszik, kissé előreszaladtunk mind tárgyunk voltaképpeni kifejtésében, mind az időben.

2.

Jelen lenni a posztmodern médiauniverzumban annyi, mint képbe kerülni. Aki nincs a képben - nem létezik, pontosabban szólva: létezését nem ismerik el valóságosnak, ha formálisan nem is tagadják. Nem számít, hacsak nem mint szám, számosállat a személyi nyilvántartás, a személyi számok világában. S megfordítva: bárki vagy bármi kerül a képbe - ámokfutótól a pártvezérig, államfőktől a repülőgépeltérítőkig, utcai balesettől a holdra szállásig, mosóporreklámtól a modern képzőművészetig - mindez valóságosabb, valószerűbb, ha csak a kép fellobbanásának pillanatáig is, mint az, aki és ami a nem-képi világban rekedt, a láthatatlanban - tehát lényegtelenben - kuksol, mert - esetleg természeténél fogva - nem képes láthatóvá válni a képernyőn, vagy fellázadva a - Baudrillard elhíresült fogalmát kölcsön véve - Simulacrum ellen, hátat fordít az elektronikus képpé lett világnak, kivonul a képből a valóság enyhet adó képtelenségébe (a kép felől nézve: alámerül a nemlétbe, eltűnik a sivatagban). Nem csoda, ha korunkban a lények és létezők seregestül igyekeznek a Kép felé, a Képbe, hogy elnyelje őket az isteni Simulacrum, és képpé lényegüljenek át: üdvözüljenek. Isten éberen figyelő szemét, amely a szentháromságot szimbolizáló háromszögben ma is ott látható az oltárok felett, a XX. században a "filmszem", a kamera mindent látó, személytelen és részvétlen üvegszeme váltotta fel. Ebbe néz, ez elől menekül, rejtőzködik, vagy ez elé áll, ide tolakszik mindenki, aki a Simulacrumban él, jó és rossz egyaránt. Nem csoda, hiszen a megvalósulás, az üdvözülés a tét: lett légyen bármily "lényeges", "igaz", "jó" vagy "szép" valami, ha képtelen, ha kimarad vagy kiszorul a képből, ha a kamera "szem elől" veszti, létezése valóságosságát veszti el, semmivé lesz.

Elég tíz percet beszélni a legidétlenebb értelmiségi csevegőműsorban, amelynek nézettségi - s pláne tetszési - indexe oly alacsony, hogy talán már nem is mérhető, s másnap mégis lépten-nyomon tapasztalni fogjuk e jótékony átváltozás áldásos hatását: szomszédunk cinkos mosollyal üdvözöl a lépcsőházban ("Láttuk ám tegnap!"), az utcán, a metróban, az üzletben pedig a "beazonosítás" műveletével bíbelődő tétova tekinteteket kaphatunk el magunkon. Hol itt, hol ott biztosítanak arról, hogy tegnap este láttak minket képernyőn (megjelentünk nekik!), mintha ez a látás valamiért fontosabb lenne annál a látásnál, ami találkozásunkkor éppen megesik, mintha tegnap este - a kép által - bizonyosodhattak volna meg arról, hogy csakugyan létezünk, s a képember magasabb rendű valóságából valamit még őriznénk magunkban. Mert nemcsak a ráismerés, az azonosítás ("ő az!") gyerekes öröme dolgozik ilyenkor a nézőben, hanem a képpel érintkezés varázslata, a csodálat, az áhítat, sőt egyfajta beavatottság érzése, amely a kép - a képpé vált, ám a képből most visszatért, de azért e képvarázslatból valamit mégis megőrző lény - ilyen közelségből (a kép a szomszédom, a kép az utastársam, a kép a vásárlóm) táplálkozik. Aki itt van, mellettem, azért pillantható meg, mert egy pillanatig ott volt, a képernyő úgynevezett "reálidejében", a most-ban és e világi találkozásunk most-ján e túlvilági most (a képernyő most-ja) jótékonyan átdereng.

Egyfelől tehát bármi valóságosan létező rászorul a képre, hogy valóságosságát elismertesse, hogy valósága a Simulacrumban létrejöjjön, másfelől bármi, ami a képbe kerül, képként megelevenedik, valósággal fog bírni, merőben függetlenül attól, "megfelel-e" neki valami a képen kívüli világban, van-e referense. A képen kívül nincs világ, aki nem képet néz és képet lát - világtalan. A "virtuális valóságok" fogalma még a régi látásmódra és észjárásra vall, a látszólagos és az igazi megkülönböztetésén alapul, holott mindaz, ami a képernyőn megjelenik, virtuális, merőben függetlenül attól, van-e referense avagy nincsen, s megfordítva - a történelem utáni, a képbeli ember szemével nézve - egyedül az valóságos, ami a képernyőn megjelenik, s így megint nem lehet megkülönböztetni "virtuálist" és "valóságost". Nemcsak érdektelen, hanem megfoghatatlan, kideríthetetlen is, hogy ami képbe kerül, képpé válik, annak megfelel-e valami a képen-kívüli, a képtől megkülönböztethető valóságban (ki különböztethetné meg és milyen alapon?), avagy sem, hiszen a kép nem ebből a képen kívüli, képen túli valóságból nyeri igazságát, hanem magamagából. A kép a Valóságok Valósága, amely valósággal ruház fel és a valóságból taszít ki, tőle függ, mi lesz valósággá és mi nem. Ez az a fordulat "kép" és "valóság" viszonyában, amelyet Jean Baudrillard már idézett Simulacrum fogalma fejez ki: a "kép", amely "valóság" nélkül maradt, maga lesz a legmagasabb rendű valóság.

Ezért siet, tülekszik, tolakszik minden létező a kamera felé, ezért szomjazik, epekedik kép (azaz valóság) után, mintha a Teremtő Isten kegyelmébe akarna férkőzni, hogy őt teremtse meg, őt ruházza föl valósággal, léttel, s végre-valahára árnyékból hús-vér valóság, igazi lény (értsd: kép) legyen. Persze, a Simulacrumra is reflektáló, az Utániának is utánajáró, korszerűtlenül modern ember éppen fordítva látja ezt az átváltozást: az ő szeme láttára hús-vér lények, testes-lelkes emberek, közösségek, intézmények, tárgyiasságok, háborúk és forradalmak, politikusok és művészek könyörögnek és tülekszenek a kamera felé azért, hogy elveszíthessék a Simulacrumban lényegtelenné váló, zavaró és feszélyező valóságosságukat, hogy súlytalan árnyékká, tovatűnő elektronikus vibrációvá, látomássá, álommá, füstté és köddé váljanak, s "ez a világ csak egy ablak" legyen. Mintha csak a Kelet vallási bölcsességét - mindenféle szakrális és transzcendentális vonatkozás nélkül, tisztán technológiailag - a Nyugat valósítaná meg napjainkban: a "világtól", "önmagunktól", a "szabadság" terhétől és "valóságosságunk" kínjától nem szellemi erőfeszítés és egész életen át tartó lelki öntökéletesítés, hanem technikai csodák, pirulák, narkotikus tudattörlés, a Simulacrum szabadítana meg.

3.

Az elektronikus kép tehát nem egyszerűen új, rendkívül hatékony médium a valóság közvetítésére, nem puszta eszköz, amellyel bizonyos politikai, gazdasági, didaktikai vagy kulturális célkitűzések újszerűen és nagyobb hatásfokkal érhetők el, mint régen, hanem maga a legfőbb valóság. A holdra szállás egyenes adásban közvetítése a Holdról nem pusztán technikai csoda volt, amely - a felvilágosodás korának szellemében - az Ember nagyságát, a Haladást és - a romantika korának szellemében - a Nemzet - az amerikai nemzet és egyben a nyugati civilizáció - nagyságát szimbolizálta (az "oroszokkal", a "keleti civilizációval" szemben!), hanem az új médiauniverzum, a Simulacrum születésének pillanata is. Mert nem csupán azt jelentette, hogy bemutatva a holdra szállást hírt adnak egy - az egész emberiség számára sorsdöntő - eseményről, hanem azt is, hogy a holdra szállás csak így - elektronikus kép által - történhetett meg, csak így válhatott teljes egészében valóságos eseménnyé. Ha nem került volna képbe, ha csupán elbeszélés, hallomás, tudósítás útján közvetítették volna megtörténtét, akkor valóságosságán esett volna csorba. Még tovább: a holdra szállás egyidejűleg sugárzott, rögzített, visszajátszható technikai képe a valóság azonosításának szolgálatában állt. A technikai tökélybe vetett modern hit annál könnyebben fogadja el valaminek a valóságosságát, tényleges bekövetkezését, minél tökéletesebb, minél teljesebb technikai lenyomata maradt. A technikai médiumok révén rögzített vagy rögzült tapasztalati világ nyommá válik, méghozzá olyan nyommá, amely nemcsak a szavak, de maga e világ ellen tanúskodik, ha kell. Sőt, a magnószalagon rögzített, mintegy tetten ért szavak tanúságtétele is meggyőzőbb a perbe fogott vádlott saját szavainál. A technikai médiumok a bizonyítóerő és az igazságérték szempontjából felmenő sort alkotnak: a magnószalagon rögzített telefonbeszélgetés "szavai" perdöntőbbek, mint a beismerés vagy a tanúságtétel szavai, a videofelvétel perdöntőbb egy magnófelvételnél (föltéve, hogy technikai szempontból kifogástalannak, kikezdhetetlennek találtatik). Végtére is egy videofelvétel "kitakarhatja" a magnón rögzített telefonbeszélgetés "kontextusát", például kiderülhet, hogy amikor a gyanúsított azokat - a bűnösségét bizonyító - szavakat mondta, akkor éppen egy pisztoly csöve meredt a halántékának stb. stb. Csakhogy éppen a technikai kép természeténél fogva, ugyanis a rögzítés tisztán technikai jellege, személytelensége, "objektivitása" miatt, a legkiagyaltabb, legmegrendezettebb, előzetesen beállított szituáció is úgy adható el, mint valóság, mint a szavak valóságánál igazibb, szemmel látható, füllel hallható bizonyosság arról, ami igazában történt. Nyilvánvaló, hogy technikai képekkel (és itt nem is e képek manipulációjáról beszélek) bármikor előállítható és törölhető a valóság, sőt, minden cáfolható és kétségbevonható, ami technikailag egyszerűen nem fér a képbe, ami nem idézhető fel a technikai reprodukció formáiban, láthatóan és hallhatóan. (...)

A technika vallásának korában a technika csodáit is csak a technikai kép új médiuma közvetítheti úgy, hogy hinni lehessen bennük. Az ürrepülések kezdetén, mikor a televíziós egyenes adás még nem hozhatta közel mindenkihez az ürrepülés tényét, bizonyos gyanakvás és hitetlenkedés lengte körül a technikai csodát, például Gagarin űrutazását, aminek aztán a nyomtatott napisajtó hagyományos médiumában kellett még megtörténnie ahhoz, hogy hihető legyen. Valójában persze semmiféle "egyenes adás", "televíziós közvetítés", "videofelvétel" nem lehet bizonyíték arra, hogy amit a képen látunk, az valóban megtörtént. Éppen nemrégiben "került a képbe" egy időre az az amerikai, aki a nevezetes holdra szállást rögzítő képszalagról azt állította, hogy az egy amerikai filmstúdióban készült, és állítását a látható-hallható kép technikai elemzésével támasztotta alá. Mármost a tévékép valóságosságának kétségbevonása (a holdra szállásra egy filmstúdióban került sor) egyben a holdra szállás megtörténésének kétségbevonását is jelentette, és föl sem merült, hogy a holdra szállás akkor is megtörténhetett, ha a róla készült - egyenes adásként - sugárzott filmfelvétel nem volt egyéb hamisítványnál (amiről egyébként szó sincs). Ugyanígy, "tisztán" technikai érvekkel bizonyította nemrég egy amerikai gázkamra-tervezőmérnök, hogy Auschwitzban nem működhettek gázkamrák, és ugyanígy - az esemény valóságossága helyett a kép technikai paramétereit firtató eljárással - cáfolták a Parlament előtti rendbontás fasisztoid színezetét ama emlékezetes október 23-án, amikor a magyar köztársasági elnökbe belefojtották a szót. Mindez előadható szkeptikus változatban is: lehet, hogy volt holdra szállás, ám a róla készült filmfelvételek nem a Holdon, hanem egy stúdióban készültek, lehet, hogy volt holocaust, ám a mérnök ember szakszerűségével és tárgyilagosságával leírt gázkamrák technikailag alkalmatlanok voltak emberek tömeges megsemmisítésére, lehet, hogy voltak újfasiszta sihederek a Parlament előtti téren 1992 október 23-án, de az eseményekről készült felvételek manipuláltak, s nem bizonyíthatják ezt, mert "ez a kazetta nem az a kazetta" stb. stb. Vagyis, hogy valami valóságosan megtörtént-e vagy nem történt meg, technikai képének függvényévé válik, az igazság és valótlanság merőben technikai-rögzítési kérdéssé lesz, s a képen kívüli, képből kiesett valóság és főként igazság, a képpel vagy a kép tisztán technikai cáfolatával (muster-master) eltüntethető, legalábbis megkérdőjelezhető. Ha a szó mélyebb, szellemi értelmében vett valóság, a világ valósága elillan, és a valóságosság a technikai kép - fénykép, telekép, videokép - attribútuma lesz, akkor mind a valóság előállítása, mind az "előállt" valóság cáfolata, tagadása, eltüntetése merőben képtechnikai kérdéssé válik, attól függően, hogy a képekért, vagyis a szimbolikus uralomért folyó szüntelen harc szereplői közül kinek van elég befolyása ahhoz, hogy a neki kedvező, őt igazoló valóságot előállítsa, és a neki kedvezőtlen, szimbolikus uralmát kikezdő valóságot eltüntesse. Régen, az írásbeliség korában ez a szövegek előállítását és eltüntetését jelentette (könyvek, kéziratok elkobzását, máglyára küldését, bezúzását), napjainkban, az elektronikus kép uralmának korában a technikai képekben megjelenő valóság előállításának és eltüntetésének monopóliuma a tét az uralmi elit számára. Régen az eretnek vagy a szimbolikus uralom ellen lázadó szövegeket szent szövegekkel és Isten "földi helytartójának" tekintélyére hivatkozva cáfolták. Napjainkban az "eretnek", a hatalmat gyakorló politikai elitcsoport szimbolikus uralmát kikezdő videofelvételeket más "engedelmes" és "hűséges" videofelvételekkel és a Technika Istenének "földi helytartója" - például a Sony cég - tekintélyére hivatkozva, istenérvek helyett technikai érvekkel igyekeznek cáfolni, míg sor nem kerül az inkriminált kazettának és készítőinek a Simulacrumból való kitiltására és kiűzésére.

4.

Az "igazság", a "megismerés", a "tudás" fogalmának történelem utáni értékelése szempontjából semmi különbség sincs a holdra szállás technikai képének merőben technikai cáfolata és - mondjuk egy ufó-jelenség technikai képekkel való bizonyítása között. Végső soron tehát maga a technikai kép hozza létre a szükséges jelentést, a valóságosság értékét, az ufót mint "másik világot". Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy a felvétel technikailag kifogástalan-e, vagyis nem hamisítvány, trükk, montírozás eredménye. Előlépnek tehát azok a szakemberek, akik már nem az ufológusok megszállott, kétes hitelű kasztjába tartoznak, hanem a "semleges", "objektív" technikai tudás letéteményesei és haszonélvezői, ugyanis az új technikai médiumok kezelésének szakértői, akik már nem azt vizsgálják, hogy az ufóról készült fénykép vagy videofelvétel egyezik-e valamilyen különös valósággal a képen kívüli, a képet megelőző világban (ez most már érdektelen), hanem hogy egyezik-e önmagával, vagyis technikailag szabályosan állították-e elő a valóságot. Végső soron most már mellékes, hogy egy ufójelenség vagy egy politikai esemény technikai képéről van-e szó. Immár ezt is, azt is ufóként veszik szemügyre, ufóként "veszik számításba" (lehet, hogy volt, lehet, hogy nem), legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a technikai kép által a Simulacrum bizonyosságába, vagyis az eltűnés, a megfoghatatlanság, a kísértetlét bizonyosságába, amit a technikába vetett vallásos hit tesz azzá.

A technika-vallás modern hite nem a hallásból, hanem a látásból ered. Ha Istenről a hagyományos egyházak - technikai szempontból hiteles, illetve hitelesített - fotográfiákat, netán videofelvételeket tudnának produkálni korunk technikavallásos emberének, akkor talán még Isten létezését is elhinné (így azonban maradnak az ufók). Mi sem jellemzőbb korunkra az úgynevezett torinói lepel titkának megfejtésénél, amely szerint ez a lepel mintegy természetfényképként őrizte meg a kiterített Jézus testének, arcának lenyomatát: így tanúsítja, így hozza létre Jézus immár hiányzó valóságát a modern világállapotban ennek a régi kegytárgynak a technicista-tudományos újraértelmezése.

A technikai kép látásában gyökerező modern hit nézőpontjából például minden kétséget kizáróan ufó-jelenségnek bizonyult a már idézett politikai eset, amikor az október 23-i ünnepségen, a Parlament előtt köztársasági elnökünkbe fojtották a szót a magyarságügyben legilletékesebb magyarok, akik szigorúan a "ki a jobb?" álláspontjáról ítélik meg ország és világ helyzetét (s innen nézve a válasz nem lehet kétséges: "magyarok!"). A szóban forgó jelenségnek ugyanis már megfigyelése napján, október 23-án - jóllehet legalább annyi szemtanúja volt, mint egy közepes nagyságú ufónak - a technikai kép bizonyságára volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megtörténhessen, hogy elismertesse valódiságát. Ha nem kerül a képernyőre, akkor bizony csak egy "ismeretlen repülő objektum" - nos, legyen: "ismeretlen, repülő politikai objektum" - marad, amelyről legfeljebb szemtanúk szavai számolnak be, nyilván ellentmondásosan és zavarosan, alig hihetően a modern képnézők számára. Csakhogy - mindazok balszerencséjére, akik ellenzéki pártok és általuk megtévesztett tömegek optikai csalásaként, illetve csalódásaként állíthatták volna be ezt a sötétségjelenséget, ezt a politikai napfogyatkozást - a botrányt elektronikus kép is rögzítette, "befogta" azt mintegy az ünnepségről tudósítást készítő tévések kamerája. Saját szemüknek talán el sem hitték volna, amit láttak, ha nem rögzíti a videokamera. Mármost ettől kezdve azok számára, akik a megtörténtet meg-nem-történtté, a valóságot látszattá és csalássá szerették volna tenni, egyetlen lehetőség maradt: a sugárzott és rögzített videokép tisztán technikai cáfolata. Miután szavakkal (verbális támadással, feljelentéssel, ideológiai vádaskodással) nem sikerült kiszorítani a képből a valóságot, maradt a "semleges", technikai bizonyítás, a kép tisztán technikai értelemben vett képtelenségének (de már nem valótlanságának!) bizonyítása: ez a kazetta nem lehet az a kazetta, akkor pedig...

Ami kulturális szempontból merőben új volt ebben a technikai bizonyítási eljárásban, az annak belátása, hogy a hagyományos politikai hazugság érvényesítéséhez és az igazság elhallgatásához (vagy hazugságként való inszinuálásához) nem elégségesek a hagyományos eszközök (cenzúra, szemtanúk vallomása, vádirat, koncepciós per, feljelentés, tehát szavak), hanem új eszközökre van szükség, amelyek adekvátak a technikai képek univerzumának. Merő véletlen volt ugyanis, hogy ezúttal az "igazság" a technikai kép oldalán állt. A Simulacrumban mindig a kép oldalán áll az "igazság", és ezért a képet képekkel kell megingatni, kikezdeni, cáfolni ahhoz, hogy más "igazságot" fogadhassunk el. (Ne feledjük, hogy a tévé alelnöke által kezdeményezett technikai eljárást, a SONY cég levelével, az érintettek első és második sajtóértekezletének egybemontírozásával, Bánó verítékező homlokával stb. stb. képként jelenítették meg, képként igazolták, és nem is sikertelenül.) Merő véletlen tehát, s részben modernizációs lemaradásunk az oka, hogy nálunk a technikai kép még valóságos szabadságharcot folytathat az írásbeliség és nyomtatás korszakához kötődő történeti és politikai tudat verbális hazugságai és ideológiai ködképei ellen, s ebbe a harcban a technikai kép visszavezethet a valóságos történéshez, az igazsághoz, holott el kellene vágnia tőle, mint a kiteljesült Simulacrumban. Merem állítani, hogy nálunk még a szemben álló politikai oldalak sem annyira érdekek és elvek, mint inkább médiumok és szaktudások mentén válnak szét és konfrontálódnak egymással. A posztmodern Simulacrum-kritika nehézsége pedig számunkra abból adódik, hogy még el sem jutottunk a Simulacrum "szép, új világába", hogy a normális modern és posztmodern rossznál még rosszabb is jöhet e tájakon, ugyanis a modern rossz "fundamentalista" jóvátevése, a "régi jó" helyreállítása erőszakkal és ideológiával.

6.

Mi is történt itt tehát? Az történt, hogy a technikai képről lemaradtak a még ma is szavakon lovagló maradi honfiúk és honleányok, akik régimódi hazugságokból próbálnak megélni, és kultúrájuk, szocializációjuk okán képtelenek kép által képünkbe hazudni, vagyis nem ismerik, nem beszélik az újmódi hazudozás nyelvét, a technikai képek beszédmódját, ez egyszer kivételesen egy modern eszközhöz, a technikai érvelés és bizonyítás eszközéhez nyúltak. Nem arról szólt immár a bizonyítási eljárás, hogy ami megtörtént, az a valóságban is megtörtént-e (istenem, hol vagyunk már a valóságtól"!), hanem arról, hogy ami a kazettán rögzítve van, technikailag szabályosan van-e rögzítve, rajta van-e a kazettán, és mi módon került rá, ami éppen rajta van? "Valóságbizonyítás" helyett - nagyon is leleményesen, nagyon is a modern technika-vallás hitelveivel összhangban - "kazetta-bizonyítást" rendeltek el. Tüstént megjelentek a független szakértők, pontosabban szólva, a SONY cég független szakértelmének bizonyítási eszközként való felhasználása az eljárás során. A képen képileg rögzített valóság helyett a kép valósága, a ténybeli valóság helyett a kép ténye vált kérdésessé, miután kiderült - azaz a politikai szenvedélyektől mentes, csoportérdekeken felülálló, objektív szakmai vizsgálat, a műszerek pártatlanul kiderítették -, hogy az a kazetta nem lehet az a kazetta, a kép technikailag tisztátalan, és ezt a nem-azonosságot és tisztátalanságot képként tárták a nézők szeme elé. És itt jön az a fordulat, amit bízvást nevezhetünk szenzációsnak: a kazettán rögzített képek ténye nem vágott egybe a hírműsor főszerkesztőjének szavaival, melyekkel az általa összehívott sajtóértekezleten - közvetlenül a vád megfogalmazása után - a képek tényének hitelessége mellett tanúskodott. Ezzel a fordulattal az új elektromos médium, a technikai kép kulturális előnyben és fölényben lévő képviselői (vagyis az "Egyenleg" című hírműsor készítői) hirtelen a szavak oldalán találták magukat (vagyis a nem nyerő oldalon), míg a hagyományos médiumhoz - az írásbeliséghez, a nyomtatott szóhoz - kötődő reakció képviselői a technikai szaktudás pengéjét villogtatták, a valóság demiurgoszaként megnyilvánuló technikai kép logikáját érvényesítették azokkal szemben, akiknek csak szavaik maradtak (oly leleményesen, hogy a sajtóértekezlet televíziós képét fordították az itt elhangzó szavak ellen). Olyannyira csak szavaik maradtak a képernyőről száműzötteknek, hogy a hírműsor főszerkesztőjének vissza kellett térnie a könyvhöz, mondhatni, a Lumiére-galaxisból a Gutenberg-galaxisba, ami ebben az esetben az igazság kulturális vereségével egyenlő.

Attól a pillanattól fogva, hogy az október 23-i politikai botrány technikai képe - az "Egyenleg" felvétele - azt állította (és ez nem a hírolvasó szerkesztő, hanem a médium "állítása" volt), hogy ez történt a Parlament előtt (nem csalás, nem ámítás, a kamera nem hazudik!), vagyis a valóság mintegy átköltözött a képbe, nos, attól fogva már nem kellett arról beszélni, hogy mi is történt, ki a felelős ezért, és mi a jelentősége a történteknek (ezt ugyanis mindenki másképp látta, másképp interpretálta, attól függően, hol állt, mit látott és mit akart látni), csak arról, valóságos-e - vagyis kiállja-e a technikai ellenőrzés próbáját - az eseményekről készült felvétel, a technikai kép. Ha a technikai vizsgálat azt bizonyítja, hogy a kép technikailag képtelenség, akkor az a valóság, amelyet a kép állít vagy létrehoz, szintén nem létezik, merő kiagyalás, rosszhiszemű konstrukció, rémtörténet. Persze, megfordítva is igaz: ha a kazettáról bebizonyosodik egy újabb technikai vizsgálat során, hogy az ami, és a felvételek technikailag kifogástalanok, akkor végre a Kossuth Lajos téri ufó-jelenség is bizonyítást nyer. Simulacrum Simulacrorum!