Italo Calvino szellemi végrendeletéből

A Láthatóság című előadás alapkérdése az, hogy az előregyártott képek inváziója, vagyis az úgynevezett képi civilizáció korában milyen veszélyek fenyegetik az íróknak (és általában a művészeknek) ama képességét, hogy eredeti képeket hozzanak létre. A képi fantázia alapvető fontosságának bizonyítását Calvino egy Dante-idézettel indítja:

Dante szerint hol a képzelet saját, belső törvényei, hol Isten akaratából egy mennyei fénysugár közvetíti hozzánk a képeket. Főleg azokra a víziókra utal itt, amelyek eltérnek földöntúli utazásának az objektív valóságban gyökerező képeitől, azoktól elkülönülve jelennek meg előtte, csaknem úgy, ahogy egy mai mozi- vagy tévénéző látja a vásznon vagy a képernyőn pergő képeket. De a költő Dante előtt hőse, a túlvilágjáró Dante egész utazása ezekhez a víziókhoz hasonlóan képzik meg, hiszen a költő képzeletében mindannak meg kell jelennie vizuálisan, amit hőse lát, látni vél vagy álmodik, amire visszaemlékszik, vagy ami mások elbeszélése alapján elevenedik meg előtte.

Dante ezekben a sorokban az alkotó képzelet szerepét, pontosabban a költői képzelet vizuális összetevőit próbálta megragadni, amelyek a verbális kifejezést megelőzve vagy azzal egyidejűleg lépnek működésbe.

Calvino a képalkotás folyamatának két fő típusát különbözteti meg: az egyik a szótól jut el a képig, a másik pedig a képtől a verbális kifejezésig. Általában az első történik olvasáskor. Egy regényben leírt jelenet, egy újságban ismertetett esemény olvasása közben - a szöveg kisebb-nagyobb hatásfokától függően - az egész jelenet, de legalább néhány részlete, töredéke úgy képzik meg előttünk, mintha magunk is szemtanúi lennénk.

Először a film is írott szöveg, csak a rendező képzeletében jelenik meg vizuálisan. A forgatás során előbb a maga fizikai valóságában rekonstruálják, majd filmszalagra rögzítik ezt a képzetet. A film tehát különböző mentális és materiális folyamatok végeredményeként nyeri el végső formáját, de a képzelet vásznán lepergő "mentális filmnek" ugyanolyan fontos a szerepe, mint a végeredménynek, vagyis a kamerával rögzített és a vágóasztalon összeállított képsoroknak.

Ilyen "mentális film" valamennyiünk fejében pereg - így volt ez a film feltalálása előtt is -, szüntelenül képeket vetít belső vetítővásznunkra. Arra a kérdésre, hogy honnan erednek ezek a képek, különböző válaszok lehetségesek. Dante például egyenesen Istentől származtatja saját vízióit. A későbbi korok irói inkább hivatkoznak az egyéni vagy kollektív tudattalanra, az eltűnt idő ködéből fel-feltörő érzésekben újra birtokba vett időre, a létezés egyetlen pontban vagy pillanatban történő koncentrációira. Olyan folyamatok ezek, amelyek ha nem is mennyei eredetűek, de bizonyos fokig valóban függetlenek akaratunktól, szándékainktól. A valódi problémát a művészetben a képzeletet benépesítő képek közötti választás jelenti. (...)

Calvino saját koncepcióját az alkotó képzelet működéséről írói, különösen fantasztikus történetelbeszélői tapasztalataira alapozva próbálja definiálni. Állítása szerint az Eleink című kötet mindhárom fantasztikus története egy-egy képre vezethető vissza. A kettészelt őrgróf egy félbevágott ember víziójára, akinek két fele egymástól független életet kezd élni. A fáramászó bárót egy fákon ugrándozva élő fiút, A nemlétező lovagot pedig egy üres, de mozgó és beszélő páncél fantázia-képe ihlette. Először ezek a képek jelentek meg a szeme előtt, és már akkor jelentéssel telítettnek érezte őket, amikor még sem fogalmilag, sem verbálisan nem volt képes megragadni ezt a jelentést. Miután egyre élesebben látta maga előtt a képeket, történetet kezdett kerekíteni köréjük, jobban mondva maguk a képek kezdték továbbfejleszteni implicit lehetőségeiket, a magukban hordozó sztorit. Az egymást generáló képek körül lassan azonosságok, hasonlóságok és ellenpontok egész hálója alakult ki. Ez az anyag akkor már nemcsak vizuálisan, hanem fogalmilag is megjelent az író fejében, aki ezen a ponton elkezdte a történet egyes elemeinek tudatos rendszerezését - de még mindig tág teret hagyva az alternatíváknak. Az írás, a verbális megfogalmazás ebben a fázisában jut mind nagyobb szerephez. Ettől kezdve az tereli a neki leginkább megfelelő irányba a történetet, a vizuális képzelet mindinkább mögötte kullog, hozzá alkalmazkodik.

Calvinónak azonban az ellenkező irányú alkotói folyamatról is sok tapasztalata van. A Kozmi-komédiák című novelláskötet sok darabjával éppen azt kívánja bizonyítani, hogy a mítoszok egyik legfőbb sajátossága, a képekben való beszéd bármilyen talajról, még a modern tudomány képektől oly távoli nyelvétől is elindulhat. Hogy még a legkomolyabb természettudományos vagy a legelvontabb filozófiai mű olvasása közben is találkozhat az ember olyan mondattal, amely meglódítja képalkotói fantáziáját.

Calvino számára tehát a képek spontán gondolatébresztő hatása és a tudatos gondolatközlési szándék egyformán fontos. Csak sorrendjük cserélhető fel, az íráshoz mindkettő nélkülözhetetlen. De a kiindulási pontul szolgáló, először kizárólag saját belső logikája szerint működő fantázia-kép előbb-utóbb beleütközik abba a hálóba, ahol már a gondolatok és a verbális kifejezés logikája veszi át az irányítást.

Mivel Calvino írás közben a képek spontán és a megfogalmazás tudatos logikáját egyaránt hagyja érvényesülni, közel érzi magához a képzeletet a megismerés eszközének tekintő nézeteket. De mivel az individuumon, a szubjektumon túlmutató megismerést is a képzeletnek tulajdonítja, a képzeletet a világszellemmel való azonosulás eszközének tekintő ellentétes felfogás jogosságát is elismeri. Sőt, azt az ideát is teljes mértékben magáénak vallja, mely szerint a képzelet mindazoknak a potenciális, hipotetikus dolgoknak is a tárháza, amelyek talán soha nem léteztek, soha nem is fognak létezni, de létezhetnének. Giordano Bruno "spriritus phantasticus"-ára hivatkozva, amely "formák és képek kimeríthetetlen világa vagy glóbusza", az ebben a végtelen sokféleségben rejlő lehetőségeket a megismerés bármely módjához nélkülözhetetlennek tartja. A művészek, de bizonyos fokig a tudósok agya is - a legtökéletesebb számítógépeket túlszárnyalva - végtelen számú létező és nem létező forma, kép között válogat, különböző asszociációs sorokba rendezi, összekapcsolja őket. A végtelen számú kombinációs lehetőség közül éppen azt választja ki, amely leginkább megfelel kitűzött céljának, vagy egyszerűen csak a legérdekesebb, legkellemesebb vagy legszórakoztatóbb.

Ezután teszi fel Calvino azt a kérdést, hogy a képzelet e végtelenül gazdag birodalmában milyen szerepe van az indirekt képzeletnek, vagyis azoknak a képeknek, amelyeket a kultúra - a magas- és tömegkultúra vagy a hagyomány bármely más formája - közvetít. Vajon a soha nem látott, eredeti képek "előhívásának" ősi képességét megőrizheti-e az az emberiség, melyet mindjobban elárasztanak az előregyártott képek özönével? Valaha egy ember vizuális memóriája a közvetlen tapasztalatok révén szerzett, valamint a kultúra által közvetített, korlátozott számú képmennyiségét tárolta. Az egyéni mítoszok megjelenítésének ereje annak függvénye volt, hogy a művész mennyire szokatlan, újszerű és szuggesztív módon tudta egymás mellé rakni, kombinálni ennek az emlékezetnek a fragmentumait. Ma állandóan olyan hatalmas mennyiségű képpel bombáznak minket, hogy lassan mind nehezebb lesz különbséget tenni a saját, közvetlen tapasztalataink révén szerzett, valamint azok között a képek között, amelyeket néhány pillanattal korábban láttunk a televízióban.

Vizuális memóriánkra - mint egy szeméttelepen - képtörmelék-rétegek rakódtak, egyre nehezebb előbányászni alóluk egy-egy eredeti képet vagy alakot.

"A láthatóságot azért vettem fel azon értékek közé, melyeket feltétlenül megteremtendőnek tartok a jövő évezred számára is, mert szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egyik legalapvetőbb emberi képességünk elvesztése felé rohanunk; hogy lehúnyt szemünk előtt látomásokat gyújtsunk lángra, hogy az ábécé fekete betűiből színeket és formákat varázsoljunk a fehér papírra, hogy képekben gondolkozzunk. Arra a módszerre gondolok, amellyel ránevelhetjük képzeletünket, hogy úgy kontrollálja a belső víziókat, hogy egyfelől ne sorvassza el őket, másfelől azonban azt se engedje, hogy zagyva, ellenőrizhetetlen fantazmagóriákká silányuljanak. Éppen azt segítse elő, hogy a képek pontos, emlékezetes, valóban képszerű formában kristályosodjanak ki."

Calvino először ösztönösen, majd tudatosan, lépésről lépésre sajátította el ezt a módszert. Képzeletvilága formálódására mindenekelőtt a képregények iránti gyerekkori vonzódását érzi meghatározónak. Három éves korától kamaszkoráig szinte a folytatásos képregények rabja volt. A rímbe szedett magyarázó versikéket először nem tudta elolvasni, de a képek alapján is kitűnően eligazodott a történeteken. Kedvenc szórakozása volt, hogy újra elmesélte magának a kalandokat, egy-egy jelenetet többféleképpen értelmezett, változatokat talált ki, az egyes epizódokat más-más történetbe ágyazta. Minden sorozatban felfedezte az állandó, ismétlődő elemeket, elszigetelte egymástól vagy összekapcsolta őket, a sorozatokat kombinálta, újakat talált ki, amelyekben az addigi mellékszereplők váltak főszereplővé. Amikor megtanult olvasni, a bugyuta versikék csalódást okoztak neki, semmiféle új információt nem kapott tőlük. Inkább tovább folytatta korábbi játékait. Ez a szenvedélye egyfelől késleltette az írott szövegre való koncentrálási képességének fejlődését, másfelől azonban íróként sokat tanult belőle, mindenekelőtt a meseszövés, a stilizálás és a képalkotás tekintetében.

Az átmeneti korszak gyermekének fejlődését tehát még nem gátolták a képi civilizáció kezdeti, az inflálódás mai fokától még igen távol álló hatásai. Mára azonban az írói képzelet vizuális rétegét létrehozó elemek (a való világ közvetlen megfigyelése, a fantázia- és álomtevékenység, a kultúra különböző szintjei által közvetített képi világ) közötti egyensúly felbomlott, ami a gondolatok vizuális és verbális megjelenítésében egyaránt döntő fontosságú érzéki benyomások elvonatkoztatásának, sűrítésének képességét is veszélyezteti. Ha folytatódik az előregyártott képek inváziója, az is kétségessé válik, hogy 2000-ben lehet-e még regényt írni.

Calvino két utat lát az irodalom megmentésére:

"1. Az elhasználódott képeket olyan kontextusba ágyazva kell megtisztítani, amely megváltoztatja a jelentésüket. Ahogy például a posztmodern megteszi, amikor a tömegkommunikációs eszközök képi világát irónikus szövegkörnyezetbe helyezi. Máskor pedig az irodalmi hagyomány csodás iránti vonzódását viszi be olyan narratív mechanizmusokba is, amelyek éppen az azoktól való idegenséget hangsúlyozzák.

2. Vagy tabula rasát kell csinálni, hogy mindent nulláról lehessen kezdeni. Ezen a téren Sameul Beckett érte el a legkiemelkedőbb eredményeket, aki mind a vizuális, mind a nyelvi összetevőket olyan minimálisra redukálta, mintha művei egy végpusztulást követő világban születtek volna..."