A cselekmény a XVIII. században játszódik, főhőse Jean-Baptiste Grenouille, aki egy halpiacon született. Árvaházban nő fel, más, mint a többi gyerek, három évesen se járni, se beszélni nem tud, a szagokon keresztül próbálja megismerni a világot. Felnőve cserzőüzemben dolgozik, így jut el Párizsba. A városban magával ragadja egy lány gyönyörűséges illata. Véletlenül megöli, majd próbálja magába szívni elhalványuló illatát. Érzi, hogy szüksége van ennek az illatnak a megőrzésére, s rájön, hogy csak olyan módszerrel teheti ezt meg, mely ellenkezik emberségével, de ösztönös és egyedi tehetsége szinte követeli eljövendő tetteit. Korának leghíresebb, ám már újdonságokra nem képes parfümkészítőjénél kap segédi állást, ahol zsenialitásával felvirágoztatja annak vállalkozását. Rengeteget tanul, és arra készül, hogy egy ókori legendában szereplő parfümöt elkészítsen. A szer titka, hogy földöntúli boldogságot okoz annak, aki megérzi illatát. Ennek eléréséhez azonban tizenhárom szűz leány meggyilkolásán vezet az út. Szörnyű tetteit végül siker koronázza, az egyetemes eufória létrejön. A tökéletes boldogság tökéletes ellentmondást szül, az általa kiválasztottak örömükben megsemmisítik boldogságuk létrehozóját.

A rendező mindvégig feszültséget teremt azzal, hogy borzongunk, csodálkozunk, iszonyodunk, és kíváncsiak vagyunk a végkifejletre. Szinte azonosulunk a főhőssel, és nem a primér, gyilkos ösztönöktől vezérelt embert látjuk, hanem egy sajátos, extrém elme nézőpontjából ítéljük meg tetteit.

Reinhold Heil zenéje mindvégig híven hordozza szőnyegén az emberi lélek paradox sajátosságait.  A színészek hírnevükhöz méltóan alakítják szerepeiket, az operatőr munkáján érződik, hogy azonosult a forgatókönyvvel.

A film témaválasztásának különlegességét jól alátámasztotta drámai képalkotásokkal, különleges fényeffektekkel, vizuális gondolatvezetéssel. Jellemző erre, amikor a gyilkosságok előtt Jean-Baptiste jelenlétét csak homályosan érezzük, ugyanakkor angyali fénykoszorú veszi körbe az élesen megvilágított áldozatot.

A film további jelentőséggel bír, mivel rajta keresztül az arra fogékony néző megérti egy szélsőséges elme által közvetített hatás veszélyességét. Utal a különböző izmusok forrására, kialakulásuk egyszerű, emberi ösztönökön alapuló kiteljesedésére.

 Az emberiség mindig törekedett általa szentnek, célszerűnek, vagy ideológiai szempontból tökéletes állapotoknak az elérésére, és ehhez képes volt elfogadni különleges, de torz képességekkel rendelkező vezetőket. Ismerjük ezeknek a szomorú történelmi eseményeknek az emberiségre gyakorolt hatását, de ismerjük azt is, amikor lélekben globális együttgondolkodás és érzelmi kötődés jött létre a világon. Az olimpiai eszme, a különböző vallások, művészetek az egyik oldalon, míg a fasizmus és társideológiái a másik oldalon támasztják alá mindezt. Jean-Baptiste is jót akart az emberiségnek, de szörnyű eszközökkel, így a megoldás csak a filmben bemutatott értelmetlen végkifejlet lehetett.

A film alkalmazta a klasszikus mozgóképalkotás módszereit, de segítségül hívott olyan ábrázolásmódokat is, melyek érzékletesen táplálták belénk a cselekmény elvontnak tűnő részleteit is. Több jelenetben bravúros vágásokkal hozták szinkronba a látnivalót, a gondolatiságot és a muzsika fennköltségét.

Amikor már látjuk a főszereplő sorsának végzetes beteljesülését, a kameraállások változtatásával döbbenetesen láttatja a rendező a szereplők egymáshoz való viszonyát. Az átszellemült bűnöző messiásként emelkedik az őt alulról csodáló tömegek fölé. A drámai zárójelenetben azonban a mindent elsöprő és túláradó eufória az ellenkező nézőpontból érvényesül, hiszen a tömeg gyűri maga alá a saját sorsát tudatosan bevégző parfümkészítőt.

A néző a mű végén megvilágosodik, elgondolkozik, majd levonja a következtetést: a világon nem minden az, aminek látszik, a gyilkosokat is vezérelhetik nemes gondolatok, illetve törekvések arra, hogy az emberiség számára ne pusztulást, hanem áldást és tökéletes boldogságot biztosítsanak.