James Bond filmbéli ellenlábasai, a történetek főgonoszai gonoszabbnál gonoszabb terveiket látványosabbnál látványosabb szuperbázisokon berendezkedve gondolják ki, amelyek harmincöt esztendeje emésztik föl bizonyos reprezentatív 007-es produkciók költségvetésének jelentős hányadát. Nélkülük egyetlen emberiségellenes összeesküvés sem volna hitelesíthető a vásznon. Lehetnek ezek víz alatt, vulkán kráterében, hófödte hegycsúcson vagy őserdei kazamatavárosban, Indiától Nyugat-Svájcig akárhol. Abban mindenképpen hasonlítanak, hogy látványos csodáikból, technikai játékszerarzenáljukból mit sem látnak a kívülállók, a megmentésre éppen hogy méltó földlakók tudatlan milliárdjai. A szuperbázis alig érintkezik a köznapi világgal, keveset mutat meg magából, ez néha ígéretes, néha eleve álcázásra szánt, mindenesetre az objektum teljes feltárulkozása e bepillantások után is feltétlenül látványos meglepetést okoz. Eddig még egyetlen Bond-forgatókönyvben sem szerepelt jéghegy gyomrában elhelyezkedő szuperbázis - de ha vászonra kerülne az ilyen film, azt a klasszikus hagyományt felelevenítő kétségbeesett kísérletnek kellene tartanunk, hiszen a jéghegy maga volna az erő- és monumentalitástartalékok rejtegetésének közismert természeti jelképe: kilenctized része a víz alatt van, a fenyegető látszat csupán "a jéghegy csúcsa". Ha a Bond-filmekben mindeddig nem is bukkantak föl jéghegyek, a Bond-jelenségnek mindenképpen köze van a látható egytized/láthatatlan kilenctized arányhoz, a meg-nem-mutatás gesztusához. A 007-es népszerűsége pedig - természetesen sok egyéb mellett - függvénye annak, hogyan viszonyul az egymást követő évtizedek közönsége a tág értelemben vett rejtőzködéshez, késleltetéshez, közvetettséghez. A Bond-filmek igyekeztek ugyan alkalmazkodni a változó igényekhez, ám ez egy határon túl lehetetlenné válik: az alkalmazkodás közepette pótolhatatlan Bond-specifikumok vesznének el. A Fleming-regények első megfilmesítései a hatvanas évek elején jó helyen és jó időben készültek: éppen azon értékek mozgóképes megjelenítésével kellett megfelelniük a közönségnek, melyek magát az adaptált irodalmat szuperbestsellerré tették. A könyvek egy következetesen önmagát nyújtó angol úriember kalandjairól mesélnek, csakúgy, mint az első filmváltozatok. Hogy mit is tesz angolnak lenni - az ezzel kapcsolatos sztereotípiák valószínűleg a népszerű nemzetkarakterológia újkori hagyományai közül a legrégebbiek. Ezek a régi sztereotípiák azonban az ötvenes években - tehát a Fleming-regények keletkezésének idején - ismét érdekessé váltak, Anglián kívül és belül egyaránt. Ami a belső érdeklődést illeti - hogy a mozinál maradjunk -, egyáltalán nem hiba a Free Cinema-mozgalmat teljes egészében az angol értékekről alkotott közhelyes képzeteket bomlasztó nagy kulturális front részének tekinteni, még ha ez csupán egyetlen vetülete is egy fontos filmes mozgalomnak. Anglián kívül mindenesetre a vélt angol értékek válsága nem szükségszerűen a válságot, hanem nemegyszer magukat az értékeket juttatta a néző és az olvasó eszébe. A gyarmatbirodalom elvesztése, mely a kortárs nyugati köztudatban elsősorban nem kényszerlépések, hanem megmagyarázhatatlanul nagylelkű gesztusok sorozataként szerepelt, éppen az ötvenes években tette izgalmassá, megfejtendővé a régi angol sztereotípiákat. Ezek a sztereotípiák ugyan sok mindenre vonatkoznak, de mintha mindegyikükre jellemző lenne az a bizonyos jéghegyhasonlat: vagy elfedi a látszat a lényeget, vagy éppen a felszínen látható dolgokból kiindulva becsülhetők fel az erkölcsi, szellemi, sőt gazdasági erőtartalékok. A hagyományos angol értékekkel kapcsolatban újra megfogalmazódik az, hogy értékelésük magát az értékelőt minősíti. Meg kell látni azt, ami nem nyilvánvaló, s - legyen szó bármiről - az erre való képesség érték, jutalma a beavatottság kellemes bizonyossága. Nem mondhatjuk, hogy az ötvenes éveket egészében véve ez jellemezte. A populáris értékek tekintetében akkor is Amerika diktált, és az amerikai közízlés éppen ebben az évtizedben kevés jelét mutatta a sznobságnak. A rockkorszak színes divatja, Elvis Presley botrányos vonaglása, a fecskefarkú autók magamutogató nyíltsága mind-mind azt sugallják: a lényeg igenis rögtön látható. Természetesen vannak kiválók és kiválasztottak, de a kiválóság felismerése még nem feltételez kiválasztottságot.

James Bond ebbe a világba születik bele, és talán az sem mellékes, hogy ennek a világnak melyik szeglete ad ihletet az írónak a sorozat első darabjaihoz. Fleming Jamaicán vakációzik, élvezi a Karib-tengeri fürdőhely örömeit és közben ír. Körös-körül rikítóan színes minden, csak az ő szuperkém hőse jár felidézhetetlen színű öltönyökben. Körös-körül megannyi testét mutogató férfi és nő, a Fleming álmodta regényalak viszont már a könyvek lapjain is ritkán jelenik meg nyakkendő nélkül. A vakációs paradicsom kedvenc anyaga a műanyag, amely - legalábbis a késő ötvenes években - természetidegenségével együtt is rokonszenvesen őszinte matéria. Nincs olcsó és drága műanyag, melyet csak a boldog kevesek volnának képesek megkülönböztetni. 007-es a sorozat néhány fontos korai darabjában éppen ezen a helyen, a felszín egységes plasztikvalóságában bukkan föl először, természetesen rögtön csupa olyasmit birtokolva, amely, ellentétben környezetével, rendelkezik a kiválasztottak által felismerhető minőségi fokozatokkal. Ilyen rajta minden, a zakótól a bőrtáskán át a selyemnyakkendőig. Mi az, amit az eredeti 007-es első látásra elárul magáról, mondjuk a szuperhősök imázsában mai napig "legérdekeltebb" tizenéveseknek? Ők nyilván egy szimpatikus és férfias arcot látnak, egy arányos, de nem rendkívüli testet, általában állig begombolkozva, legtöbbször utcai ruhában. Az autó, az Aston Martin azonosítása és értékelése már tájékozottabb tinédzserre marad, a Rolex kronométeré pedig a felnőttekre, ők értékelik ezen kívül az öltöny anyagát és szabását, valamint azt is, hogy mindezen javakat a 007-es használni képes. Ugyanez a helyzet Bond kedvenc ételeivel és italaival, elegáns szokásaival, választékos humorával. A hősnek nincs olyan személyiségjegye, amely valami "olcsóval" keverhető volna. Hiszen még a szűkszavúság is lehet olcsó, sőt szájbarágós, például (az ős-Bonddal egy időben született) makaróni-westernek némelyikében, a 007-es egyáltalán nem tüntető, mondjuk így, arányos szófukarságához képest.

A Bond-filmek gyors sikersorozata az 1962-es Dr. No-val indul, az 1963-as Olaszországból szeretettel, majd az 1964-es Goldfinger című filmmel folytatódik. Az 1965-ös Tűzgolyó már a nyugati világ dühöngő Bond-mániája által generált sajátos várakozások közepette születik, az 1966-os Csak kétszer élsz pedig a mítosz leszálló ágában keletkező sikerprodukciója: olyan film, amely nézettségi mutatói ellenére is előrevetíti a későbbi úttévesztéseket.

Ebben a fél évtizedes Bond-aranykorban a 007-es filmek a siker reményében kínálnak közönségüknek egy kívül-belül nehezebben dekódolható, kulturális közege által következetesen meghatározott, tehát értékeléséhez fogyasztói érettséget és információt igénylő hőst. Aki Bondhoz ilyen feltételek mellett hozzáfér és közben szórakozik is, annak éreznie kell: bekerült egy nehezen meghatározható beavatottsági körbe. Könnyen teljesíthető feltételekről van szó, ahol a próbatétel illúziója és a kiválasztottság képzete számít populáris értéknek: nézők milliói hihetik, hogy mások hozzájuk képest lemaradnak, kimaradnak a Bond-élvezők elitcsapatából. Pedig onnan szinte lehetetlen kimaradni.

A helyzet új: noha ízléspreferenciák mentén eddig is formálódott elit, a tömegkultúrán belüli választások e század első felében nem segítettek elő semmi hasonlót, a mozgókép közege pedig születése óta nem volt terepe ilyesminek. A hatvanas évek elején mindkettőben tábort ütnek a "választásuk jogán" magukat fölértékelők. Ami a megosztott tömegkultúrát illeti, Amerika itt is a homogén régit képviseli: az Elvis-rajongók körét például nem egyszerre, hanem több kísérlettel és látványos elutasító reakciók után bomlasztja csak fel az Újvilágba látogató Beatles.

"Az én embereimnek nem lehet eladni ezt a limonádédetektívet..." Ez a megjegyzés az Oroszországból szeretettel elsöprő sikere után egy bizalmatlan texasi moziforgalmazó szájából hangzott el. "Limmy": ez a szigetországi angolok déli államokbeli gúnyneve, melyben benne van az elutasítás azok minden ellenszenves finomkodásával, rejtett és hozzáférhetetlen, éppen ezért értékelhetetlen kvalitásával szemben. A tömegkultúrán belüli elitillúziónak mint sajátos szórakoztató értéknek tehát voltak ellenségei.

Ugyanakkor, miután az egyetemes filmtörténet kitüntetett pillanatában, a szerzői film születésének, de legalábbis tudatosulásának éveiben vagyunk, az általános tendenciák mellett a mozgókép territóriumán belül külön is megjelenik az elit néző. A film egészen idáig odázta el más művészetekben már évszázados kultúrhasadásos pillanatát. Most a magaskultúrát élvező kiválasztottak az új hullámok bűvöletében a legdemokratikusabb művészeten belül is kérlelhetetlenül elkülönülnek a szórakozni vágyóktól, és ez utóbbiak talán éppen azért keresnek valami mást, azért örülnek a felkínált exkluzivitás illúziójának a tömegfilm biztonságos körein belül, hogy védekezzenek az értékrendjüket degradáló jelzések ellen és ne veszítsék el fogyasztói önbizalmukat.

A korai Bond-filmek a gyártásukba fektetett tőke eredetétől függetlenül igyekeznek megfelelni annak a követelménynek, amit a brit filmgyártás atyja, Korda Sándor az angol filmmel szemben támasztott. Ez a követelmény a tömegfilmen belüli exkluzivitás sajátos igénye, olyan értéket próbál pongyolán körülírni, mely amúgy sem üzleti, sem esztétikai szempontokhoz nem illeszkedik.

Korda az angol filmet a Rolls-Royce-hoz, az amerikai filmet a Fordhoz hasonlítja, pontosabban követelményként fogalmazza meg, hogy az angol filmnek Rolls-Royce-szá kell válnia, elismerve, hogy a Ford is jó és hasznos autó - a tömegeknek. Kordánál a Rolls-hasonlat annyiban pontos, amennyiben a királyok autóját is olyan luxustárgynak tekintjük, amelyre érvényesek a "jéghegy-arányok". Láthatatlan értékek sokaságát kell megfizetni, és ez a rituális anyagi áldozat - mely által természetesen a szemmel ugyancsak nem látható tartósság is megvásárolható - jelenti a luxust.

Korda korai munkái - a sikert meghozó filmjétől, a VIII. Henrik magánéletétől az anyagi csődöt jelentő Rembrandtig - valóban megfelelnek az analógia követelményének: méregdrága filmek, melyek pazarló módon, akár egy Rolls-Royce, nem mutatják meg drágaságukat. Ebben máris különböznek az amerikai filmgyártás korabeli Fordjaitól. A díszlet hitelességét, a kosztümök eredetiségét a fekete-fehér filmen csak a szakértő szeme ismeri fel.

Ezt az exkluzivitást - nemcsak díszletben, jelmezben, hanem a választott angol hős jellemében és tárgyi kellékeiben - a hatvanas évek fordulóján sokkal nagyobb sikerrel juttatja érvényre a félig angol, félig amerikai Bond-filmek sora. Az elvek ezúttal a fentiek szellemében filmen belül és filmen kívül egyaránt érvényesülnek. A Bond körüli tárgyak eredetisége az órától a cigarettatárcáig - és e tény megszellőztetésére a filmek reklámkampányában - az EON-FILM produceri agytrösztje évről évre nagy figyelmet fordít.

A 007-esről szóló filmek díszletei - a mindenkori szuperbázisok kivételével - természetes helyszínek: ezzel valóban nem követik a műterembe zárkózó Hollywood forgatási szokásait. A Bond-filmek örökös producerének, Albert Broccolynak igen hamar - még a mostani szponzorprotokoll kialakulása előtt - sikerült elérnie, hogy exkluzív létesítmények, szállodák, éttermek, kaszinók versengjenek, hogy valamelyik Bond-film helyszínéül válasszák őket.

Természetesen ennél érdekesebb, hogyan próbál a mozgóképre álmodott Bond-figura megfelelni a Korda-féle Royce-analógiának. Az önmagából, exkluzív értékeiből mindig keveset mutató Bonddal saját közegében, a brit titkosszolgálat központjának tölgyfaburkolatú enteriőrjében találkozunk először. Tudjuk, hogy olyan intézményről van szó, melynek egész története a "kém és úriember" kettős képletét hitelesíti, és amelyik éppen ezért maga is jéghegyarányok szerint hordoz és leplez értékeket.

Bondot innen feladattal küldik ki abba a világba, melyről éreznünk kell, hogy hozzá képest alantas, idegen és ellenséges. Olcsó, színes és harsány világba csöppenünk, műanyag strandparadicsomba, esetleg a volt gyarmatok zajos, rendetlen, bár életteli helyszínére. A közönség itt azonosulhat először a Bond-féle exkluzivitással úgy, hogy közben élvezheti a megvetett hátteret is: legeltetheti a szemét a fürdőruhás lányokon, egyszerűbb krimiparódiát sejtető gegeken derülhet, egzotikus turistalátványosságokat vehet szemügyre. Ebben a cselekményszakaszban általában a 007-es életére is csupa kisstílű bérgyilkos tör, technikájuk egyszerű, szándékuk arcukra van írva, ártalmatlanná tételük gyerekjáték. Ahogy a történet halad előre, Bond fokról fokra megmutatja magát: egyre többet láttat saját képességeiből, egyre többször kényszerül arra, hogy alkalmazza "szuper gadgetjeit", azokat az apró technikai csodákat, melyekkel a Szolgálat ezermestere előzetesen felszerelte. A szuperautó - maga is elegáns "jéghegy" - a legegységesebb produkciókban, például a Goldfingerben együtt fejlődik a hőssel, pontosabban eleinte éppen úgy anakronizmusnak kell éreznünk a presztízs-márka jelenlétét a harsány és olcsó háttér előtt, ahogy a 007-est magát. Éreznünk kell az enyhe frusztrációt amiatt, hogy nem tudjuk, mennyire értékeljük azt, ami a felszín alatt rejtőzik. Amikor az autó bemutatja képességeit, hiányérzetünk természetesen azonnal megszűnik. A régi Bond-filmekben azok a csodás járműátalakulások éppen akkor számítanak igazán autentikusnak, amikor az elegánsan sima felület szétnyílik, fölpattan, legördül, hogy a gépágyú, a festékszóró fecskendő előbújhasson, a golyófogó páncéllemez helyére kerüljön. Amikor - a későbbi filmekben - a karosszéria már előre sejteti a játékos technikát, a hatás gyengül vagy alapvetően megváltozik.

A filmek utolsó szakaszában bejutunk az Objektumba - a főgonosz fantasztikus szuperbázisába. Ez az a hely, amely mindig többet mutat belülről, mint kívülről. Valójában e minden technikai fantasztikummal, kontinensek kiirtására alkalmas fegyverarzenállal felszerelt baljós építmény Bond méltó ellenfele, és nem az ezt uraló ellenség. Valami, ami - csakúgy, mint a 007-es - sima álcázó felület mögé rejtette félelmetes képességeit. Itt áll helyre az egyensúly, itt derül ki, hogy rejtőzködő hősünk számára végig ki volt jelölve a neki szánt, rászabott, "jéghegy-természetű" próbatétel.

Amit a kezdetekről tudunk, annak fényében a Bond-filmek negyvenéves sorozata, bár sikerekben és bukásokban gazdag, és bár az előbbiek sem csupán kezdetben fordultak elő, a Fleming álmodta Bond-figura sajátos dezintegrációjának története. Bond, akit Connery után Roger Moore alakít, egyre többet beszél, egyre többet látjuk hiányos öltözetben vagy éppen békaember-felszerelésben, síruhában, nindzsaszerelésben. A hetvenes évektől pedig gyakran már a történet elején felfedi és használja technikai arzenálját. Egyre többször mutatják be mint élő legendát, azaz a forgatókönyvíró keményen dolgozik annak érdekében, hogy a látszat pillanatokra se leplezze a lényeget.

Így jutunk el a jelenig, mikor a tömegkultúra tartós vagy esetleges választója nem szorul illúziókra, az elitkultúráé pedig nem ismer fokozatokat. A nyolcvanas évek hősei - Rambo, Conan, Mad Max - félmeztelenül, rögtön bemutatkozáskor lényegüket adják. A kilencvenes években az újra felfedezett Supermannak és Batmannak vagy a géppel keresztezett hősöknek van ugyan mit rejtegetniük, de minthogy összenőttek gadgetjeikkel, titkuk pusztán a test kivételessége.

Anglia kiment a divatból. Talán maga a kémkedés mestersége is, mely pedig általában is leírható úgy, mint lényegét - kilenctizedét - felszín alá rejtő tevékenység. E képlet ugyan nem változott, de ez az egész nem kiált többé szórakoztató fikciókért. Sznobságunk - a populáris territóriumán belül is - új utakat keres.

Egy egzotikus névre hallgató szupergonosz:

- La Gauche, 200 kilós ínyenc, kannibalisztikus hajlamokkal

- Alec Borglum Scofflaw, a ZS.B.U.K.I.P.U.K.B.K.O. (Zsarolás, Bosszú, Undormány, Kutyarugdosás, Inzultusok, Perverziók, Udvariatlanság, Kínzások és Bértollnokság Különleges Osztaga) hírhedt főnöke

- dr. Wrongfinger, az egykarú nőgyógyász, aki napi tizenhat órát dolgozik, hogy teljesítse normáját

- Dingo Noir, aki egy bakkarajátszmában tétként feltette feleségét 200 kiló marcipán ellenében, és vesztett

- Rosa Scarab, az NHT (Női Hadtest) egykori tábornoka, aki szögesdrót kamáslit visel. és gyakorlásképpen ír farkaskutyákat vet a vonat elé

egzotikus, titkos főhadiszállásán:

- a Szfinx bal hátsó lábába rejtve

- óriási tengeralattjáró egy zavaros vizű minnesotai tóban

- emeletes ház egy fa tetején a kolumbiai esőerdőkben

- marihuána ültetvény Észak-Kaliforniában

- luxus léghajó, amely svájci bankok és német leányiskolák felett köröz

egzotikus nevű és rendkívül veszélyes csatlósa segítségével:

- Look See, kinek perzselő tekintetétől lángra lobbannak az alsóneműk

- Bedfellow, a pizsamába bújt óriás, kinek szorító ölelése végzetes

- Loudmouth, kinek borzalmas üvöltésétől húsz kilométeres sugarú körzetben minden szőrzet begöndörödik és minden üveg megreped

- Bite Size, a törpe, aki a magas embereket tökön rúgja

- Rock Bottom, aki a legkeményebb ütéseket is képes hárítani az ülepével

nekiáll, hogy egy zseniális terv alapján elpusztítsa a világot:

- Elrabolja az Amerikai Egyesült Államok elnökének feleségét, hogy egy országos televízió nyilvános adásában elfenekelje

- Légihidat hoz létre, hogy New York teljes lakosságát a Hollywood Boulevard-ra szállítsa.

- A Nagy Tavak vizét a Grand Canyonba vezeti, hogy összegyűjthesse az alján heverő visszaváltható üvegeket

- Megszervezi egy leszbikus kommandó támadását a szenátus férfivécéje ellen.

- Pornográf üzeneteket ír az égre a Vatikán felett

Bond elcsábít egy egzotikus nevű nőt, aki vagy az ellenség, vagy Bond oldalán áll:

- Flicka Barnstorm, svéd pilóta és nudista ejtőernyős, kinek ejtőernyőkioldó-zsinór lóg mindkét mellbimbójáról

- Candy Hammer, sztriptíztáncosnő, monokinis topmodell, a Morális Többség kettős ügynöke

- Edelschwartz Frisch jamaicai-svájci kalandornő, a vízisí szerelmese, aki Ben Wa-golyókat visel

- Yummy Moussaka, görög pincérnő, a négykézlábas desszertfelszolgálás specialistája

- Poontang Ersatz, New Orleans-i kéjnő és horizontális szexművészeti szakértő

s végül is győzedelmeskedik egy (vagy két) hajmeresztő megpróbáltatás után:

- egy mechanikus bikán kell lovagolnia Quaaludesban

- lazaccal bedörzsölve egy leopárd ketrecébe lökik

- a La Manche csatorna átúszására kényszerítik egy kiadós villásreggeli után

- pillanatragasztóval egy elefánt lábához ragasztják, majd az elefántot egy aknamezőre terelik

- nadrág nélkül kell töltenie az estét egy színházban a Time Square-en

egy speciális fegyver vagy találmány segítségével:

- kuráreméreggel bekent WC-pumpa

- távirányítós csirkepároztató gép

- hitelkártyával feltöltött Mercedes

- rakétakilövővel felszerelt vitorlázórepülő

- beépített nyílpuskával ellátott jégbicikli (a kerekek helyén korcsolyával)

Miközben a 007-es és szexi társnője lassan eltűnik a képernyőről, Bondot halljuk

- "Gyere angyalom, megmutatom, hogy simogathatod a hasamat és cirógathatod a fejemet egyszerre."

- "Azt hiszem felfedeztünk egy új erogén zónát, drágám. Fogd meg újra a sarkadat, lassan fordulj meg, és hadd gyújtsam fel a lámpát."

- "Tegyél úgy szerelmem, mintha búvárpipán keresztül lélegeznél..., de az orrodon vegyél levegőt, és ne aggódj, hogy az ágy nem lesz elég nagy: mindkét oldalra párnákat tettem."

- "Te komisz kis női sárkány! Nem tudod, hogy egy úrinő soha nem harap, mikor öv alatt csókolgat egy gentlemant??"

- "Nem vagyok éppen szégyenlős, szerelmem, de ha nem bánod, átvinném a majmot a másik szobába."