Köszönöm, hogy elvállaltad ezt az interjút.

Szóval miért döntöttél úgy, hogy gyerekekkel szeretnél foglalkozni? Miért pont ez a korosztály fogott meg?

Amióta az eszemet tudom, gyerekekkel foglalkozom: gyerekként is a nálam kisebbeket pátyolgattam. Tanítónő véletlenül lettem: óvónőképzőbe felvételiztem, de „túl jól” sikerült, így a tanító „speckós” csoportba kerültem. Ez azt jelentette, hogy délelőtt óvónőnek tanultam, délután pedig tanítónak. Kemény volt. Második évben már iskolai mikrotanításokat is végeztünk. Az első ilyen alkalom után biztos lettem abban, hogy tanítónő akarok lenni. Azt gondolom, hogy itt vagyok a helyemen. Néhány évvel ezelőtt készült  egy kiadvány városunk pedagógusairól, ahol szintén a motivációnkról kérdeztek. Akkor azt válaszoltam: hiszek a jövőben. A  jövő pedig a gyermek. Ezt ma is fenntartom.

Sokáig „csak” napközis tanítóként segítetted idősebb kollégáid munkáját. Milyen érzés volt, amikor végre te is kaptál osztályt? Milyen nehézségekkel találkoztál az első éveidben?

Az első nehézség a munka, a kezdő feleségszerep és a főiskola összeegyeztetése volt, hiszen az óvónői diploma után még másfél évet kellett elvégezni a tanítóképző főiskolán.

Így utólag azt gondolom, hogy a „napközisként” megélt évek nagyon kellettek. Sokat köszönhetek tapasztalt párjaimnak, akiktől rengeteg gyakorlati, szakmai fogást leshettem el. Nagy egyéniségekkel dolgoztam együtt.

Közben megszülettetek ti, a saját gyermekeim is. Vallom, hogy szerencsés az a pedagógus, akinek vannak saját gyerekei. Legalább annyit tanultam tőletek, mint a szakmai tanulmányaimból.

Nagyon szeretek osztálytanító lenni, még a vele járó egyre nagyobb felelősséget is szeretem. Enyémek ezek a gyerekek is.

Vannak olyan tanítványaid, akik már felnőttek. Vannak köztük olyanok, akikkel még tartod a kapcsolatot?

Az első tanítványaim 28 évesek. Döbbenetes. Direkt módon egyikőjükkel sem tartom a kapcsolatot, de jártunkban – keltünkben sokszor összefutunk. Büszke vagyok rájuk. Kire ezért, kire azért. Jól boldogulnak az életben, és örülök, hogy ennek a folyamatnak én is részese voltam. Alakítottam és továbbra is alakítani szeretném a Jövőt.

Ha jól tudom, egy másik tanárnővel együtt ti látjátok el az ifjúságvédelmi felelős feladatát is az iskoládban. Mesélj nekünk arról, mi is a feladatotok?

Ezt a feladatot második éve végzem. Egyre jobban belelátok, megtapasztalom a szükségességét.

Sajnos mind több a probléma a családok körül, a családokon belül. Nehéz segíteni, sajnos a lehetőségeink  korlátozottak. Vannak munkaköri kötelességeink, de sok az azon túlmutató feladat is. Intéztünk már albérletet, szereztünk bele bútort, védtem már gyereket a saját apjától, vittem ennivalót szükséget szenvedő családnak. Elfogadtak, megbíznak bennünk, kérik a segítségünket.

Szerintem az olvasókat az is érdekli, hogy könnyebb-e egy tanárnőnek anyának lenni, hiszen neked a szakmád is egyben a gyerekek nevelése?

Hát ez érdekes kérdés. Tanulmányaim a kezdetektől fogva segítettek e téren: egészségügyi tanulmányaim megkönnyítették a gondozásotokat, betegség esetén is. Bizonyos határig tudok segíteni tanulmányi munkátokban is. E téren igyekszem folyamatosan fejlődni mind miattatok,mind a tanítványaim miatt. Kapcsolatrendszerem is segít. Nem okoz gondot, hogy hosszú a nyári szünet. Másrészről a pedagóguslét nehezíti is az életünket.

  Vannak nehéz körülmények között élő gyerekek: ők a hátrányos helyzetűek. A még problémásabb csoport a halmozottan hátrányos helyzetűek csoportja: ők a HHH-sok. A pedagógusgyerekekre sokszor mondjuk, hogy 4 H-sok. Naphosszat sorolhatnám, hogy miért. Talán erről lehetne egy következő cikket írni. A szakmám sokszor segít, sokszor korlátoz a családi életemben. Legközelebb majd én kérdezek tőled erről a témáról.

Rendben, megegyeztünk :)

Biztos te is hallottad már innen-onnan vagy akár nálatok tanári körökben is felmerülhetett már, hogy a mai gyerekeket rosszabbaknak, agresszívebbeknek tartják elődeiknél. Mivel te több, mint húsz éve vagy tanár néni, neked van rálátásod a régebbi és a mostani „rosszcsontokra” is. Tényleg ennyit változott a világ? Szerinted tényleg rosszabbak a mostani nebulók, mint mondjuk a tíz vagy húsz évvel ezelőttiek?

Nem gondolom. Eleve nem hiszek a „nagy generációban”. Minden korosztály más, mindegyikben van pozitívum. Én a problémát az élet felgyorsulásában, a családi kötelékek fellazulásában, alapvető normák be nem tartásában látom. Azt hiszem, hogy egyre inkább nem mindegy, hogy hová születik egy gyerek. És most nem a pénzügyi lehetőségekre gondolok. Mindenek felett hiszek a szeretet erejében. Ez azonban időigényes, nehézségekkel teli folyamat.

Néhány napja azt olvastam a helyi napilapban, hogy 2011. a családok éve is. Talán jó folyamatok fognak elindulni.

Reméljük, hogy így lesz. :)

Most pedig azt szeretném megtudni tőled, hogy mi is az a családi napközi és te hol találkoztál ezzel először?

Közel négy éve találkoztam a csanával először. Akkoriban kezdődött városunkban az oktatás átszervezése, ami sokunk számára bizonytalanságot hozott. Ebben az állapotomban akadtam rá erre  a lehetőségre. Úgy gondolom, hogy bárhol megállnám az életben a helyem, de nem akarok mással foglalkozni a gyerekeken kívül. Az átszervezés részmunkaidőt hozott számomra, és amikor világossá vált, hogy  hosszú távra ez a helyzet marad, döntöttem: megcsinálom.

Szerencsém van életem párjával  is, támogatott az elhatározásomban. Találtam hasonlóan gondolkodó embereket, akik szintén támogattak az elhatározásomban, létrehoztunk egy alapítványt,   amely a fenntartó szerepét tölti be. A neve a gyermekeim keresztnevéből alakult ki: HANGADÓ Közhasznú Alapítvány. Ez fontos, hiszen a családi napközink alapja a mi családunk. Mottónk: „napközben egy család”.  Azt hiszem kitalálható, hogy alsós gyerekekkel foglalkozunk. A csana vezetője a férjem, én önkéntesként szakmailag irányítom az itt folyó munkát.

Nehéz sorsú, hátrányos helyzetű, egyéni bánásmódot igénylő gyerekekkel foglalkozunk a saját családi házunkban. Talán nem kell ecsetelnem az olvasók számára, hogy ez mivel jár nap mint nap. De folyamatosan jönnek az eredmények, amik erőt adnak.

Miben másabb ez, mint egy „rendes”, iskolai napközi?

Mind a tárgyi, mind a személyi feltételekben különleges egy ilyen ellátási forma. Arról már beszéltem, hogy a saját felújított családi házunkban napközizünk. Mindenki el tudja képzelni, hogy mennyivel barátságosabb környezet ez bármilyen iskolánál. Adott egy apa, egy anya és hét gyerek. Plusz néha egy nővér a te személyedben. Minden feltétel adott az egyéni, személyre szabott bánásmódhoz.

A saját gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy délutánonként kapnak még pár „tanuló társat”? Tudsz figyelni még az ő tanulmányaikra is?

Azért jó ez a „másodállás” számunkra, mert a gyerekeinkről szól. Részesei a folyamatnak, velük is megfelelően tudunk foglalkozni. A két kisebb gyerekünk élvezi a társaságot, csapatban a gyakorlás is könnyebben megy. Talán neked a legnehezebb, hiszen nem mindig lehet a megszokott módon „élni” nálunk. Köszönöm a ti hozzáállásotokat is.

Bízom benne, hogy idővel kissé jobban szét tudjuk majd választani a család és a napközi életterét.

Jómagam is éppen pályaválasztás előtt állok, így az utolsó kérdésem is ehhez kapcsolódik: Szerinted még manapság is megéri a tanári pályát választani?

Attól függ, hogy mire gondolsz, amikor azt kérdezed, hogy megéri-e? Anyagilag semmiképpen. De nem panaszkodom, elégedett vagyok az életemmel. Pedagógusnak lenni egy külön létforma. Nehéz, de szépségekkel teli pálya. Úgy gondolom, hogy csak az lépjen erre az útra, aki jól átgondolta döntését és valódi elhivatottságot érez magában. Semmiképpen ne valami más helyett válassza.

Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre és a következő húsz évre kívánok neked sok türelmet és kitartást, hogy ugyanilyen lendülettel és örömmel neveld a „jövő felnőttjeit”! :)

                                                                   Paku Dorottya