Idegesít, mikor információrobbanásról olvasok. Mert egyfelől kétségtelen, hogy a mai világban szinte mindenről azonnal értesülünk: ha egy bank veszteséges lesz, a számítógépek a világ pénzügyi központjaiban azonnal jelzik az eseményt, másnap (esetleg) újsághír is lesz belőle. Majdnem élőben láthattuk a tokiói földalatti elleni gáztámadást, Berlusconi bírói beidézéséról talán előbb tudtunk, mint beosztottai, ott vagyunk Boszniában és még sok más véres helyszínen. Vagyis: ma már nem lehet a dolgokat titokban tartani - valahogy minden kiderül. Legfeljebb nem azonnal (az atomkísérletek angol katonai áldozatairól csak harminc évvel az események után...) A diktatúrák bukása után, a terebélyesedő sajtószabadság és hírpiac gondoskodik arról, hogy mindent tudjunk. A riporter, az újságíró, a kamera (akár magánvideó, mint mikor a rendőrök majdnem agyonverték Rodney Kinget) vagy az Internet - bekeríti azt a fekete foltot, amit titoknak nevezünk.

Mindez igaz. És mégis, a titok nem hagyja magát. (És ezért idegesít az "információrobbanás" kifejezés): mert pontosan ez a hírtömeg gondoskodik arról, hogy a titok birodalma mégiscsak megvesse a lábát, sőt - láthatatlanul - terjeszkedjen. Mert a másik oldalon egyre kevesebbet tudunk arról, amit látunk-olvasunk. Emlékszünk még az Öböl-háborúra? Nap mint nap, óráról órára követhettük az eseményeket, sőt a szárnyas rakétán ültünk és láttuk a célkeresőben az ellenséges raktárt, majd a becsapódást. Aztán a francia tévések balhét csaptak: Schwartzkopf tábornok nem engedte őket dolgozni, illetve csak a kijelölt "hírforrásokhoz" volt szabad forgatásra indulniuk, s ezen túlmenően is hosszú tilalmi listával kellett számolniuk. Ők azonban "anarchisták" voltak, és nem engedtek a cenzúrának - így aztán, ha valamivel többet akartunk tudni, a francia tévét kellett nézni.

A háború után egy évvel aztán több könyv jelent meg a tévéváltozat és a tényleges történet közötti különbségről, a "menedzselt híradás" deficitjéről. Arról, hogy mit nem kötöttek a néző-olvasó orrára: csődöt mondott Patriot rakétákról, a civil lakosság bombázásáról, az ENSZ égisze alatt harcolók veszteségeiről, sebesültjeiről stb. Kiderült például, hogy a CNN egyik műsorvezetője, Peter Arnett engedélyezte annak a felvételnek a sugárzást, ahol az iraki fegyverraktárt célzó bomba véletlenül civil célpontot talált el, és számos halott és sebesült jelent meg a képen. A nézők fel voltak háborodva: ahhoz szoktak, hogy tiszta, perfekt high-tech háborút látnak, és egyszerre megjelent a vér és a halott a képernyőn: mindenkinek - aki még emlékezett - a Vietnam-szindróma jutott eszébe, ahol a valós háborút mutatta a liberális tévé. És természetesen politikusok is megszólaltak, a műsorvezetőt hazaárulónak nevezték. Pusztán azért, mert látni engedte a háború természetes velejáróit. Vagyis, felvillantotta a titkot. A közönség is, a politikai establishment is annyira hozzászokott már a show-szerű hírközléshez, hogy a valóságnak akár csak egy kis darabkája is sokkot váltott ki belőlük.

Ez korunk félelmetes paradoxona: a televízió és az újsághírek többnyire csak a dolgok felszínét horzsolják: államfők tárgyalnak, kézfogás, aláírás, kommüniké, esetleg sajtókonferencia. Ezt kellő látványossággal kapjuk, képre tervezett elrendezésben, színkompozícióban, esetleg némi minisztorival ellátva. De hogy mi történt a tárgyaláson, ki mit ígért, (követelt) a másiktól, esetleg mit fektettek le jegyzőkönyvileg - azt csak évek, esetleg évtizedek múltán tudjuk meg, mondjuk egy tolmács naplójából, közreadott dokumentumokból. Vagy azokból sem. Jalta vagy Potsdam igazi történetét pár éve véljük tudni - de hogy mi történt valójában, azt még ma is csak hiányosan. A Kennedy-gyilkosságról - a hírrel való ködösítés klasszikus példájáról pedig - máig szinte semmit. Bár tucatnyi könyv, film, fikció, no meg a Warren-bizottság jelentése áll rendelkezésünkre. És ma is hasonló a helyzet: konferenciákról, ahol a világ sorsa eldől - például az EU vagy a G7 országok kormányfőinek üléséről - legfeljebb tablóképeket kapunk, valamint semmitmondó kommünikét, ami azonban még csak a tárgyalások tartalomjegyzékének sem mondható. Ez a kép legfeljebb kiszivárogtatott vagy felcsípett információkkal egészül ki, pedig az, ami történt, alapvető információ lenne: végülis ezeken a tárgyalásokon döntik el, hogyan fogunk élni a következő években.

Ezért paradox korjelenség az információrobbanás: a hírek inflációjában élünk, minek következtében egyre kevesebbet tudhatunk arról, mi is történik a világban és főképp miért? A kulcsinformációk hiányozank.

Banalitás - a titok spanyolfala

Úgy érzem, agyon vagyunk etetve irreleváns információkkal - (az O. J. Simpson-per ügyésznőjének új frizurája van; a lappföldi férfiak 76 százaléka használ golyóstollat, de a nőknek csak 45 százaléka - és hasonlóan fontos közleményekkel). Ezek a hírek talán szórakoztatóak, de úgy elkábítják a néző-olvasót, hogy még kérdezni sem tud: képtelenné válik az igaz hírekben szereplő tények mögött a mozgatókat keresni, a "hová megyünk"-re feleletet keresni, egyáltalán felfedezni a hiányzó láncszemeket - ráérezni, hogy e színfalak mögött a Titok terjeszkedik. Legfeljebb néhány elszánt újságíró, történész nyomoz (tényfeltáró újságírás), legalábbis ott, ahol engedik, vagy ahol sikerül áttörniök. Mert vannak zárt terepek, ahová még ők sem tehetik be a lábukat: ilyenek a háborús dokumentumok, a titkos diplomácia, a lobbyk körei, pénz- és bankvilág klubjai, a hadiipar üzletei, és persze a "szürke zóna" - a törvény által nem szabályozott társadalmi, üzleti, paramilitáris szféra eseményvilága. És még sok minden más. Természetesen minden országnak vannak jogilag védett titkai - a mi törvényhozásunk is elfogadott egy titokvédelmi törvényt -, ami rendjén is van. Itt azonban többről van szó: arról, hogy az információáradat látszólagos gazdagsága elfedi, hogy a titok szférájának egyre nagyobb birodalma veszi körül az embert. Észre sem vesszük - és manipulálva vagyunk: a lényeg egyre többször marad hozzáférhetetlen, miközben az az érzésünk, hogy mindent tudunk a világ dolgairól.

Illusztrációért nem kell messzire mennünk. Eddig nálunk legalább két bankbukás volt. Az Állami Számvevőszék (joggal) kifogásolja, hogy miért nem vált publikussá a feltárt eseménytörténet: ha egyszer arról van szó, hogy egy országnak kell megtanulnia a kockázat, a befektetés, a pénzügyek működését, akkor ezek az ügyek bizony modellértékűek lehettek volna ebben a tanulási folyamatban. Nem ez történt. De hadd tegyem hozzá, ma az egész világon az a helyzet, hogy a gazdasági, politikai, katonai, pénzügyi szféra döntésszintjei egyre jobban zárnak, immár nem diktatórikus eszközökkel, hanem az irreleváns információk bőségétől takartan.

Csapdahelyzet: ezek a szegmensek nemcsak önmaguktól zárnak, azaz nemcsak arról van szó, hogy a titokszféra tulajdonosai és őrzői nem engedik be a kíváncsiskodókat, hanem arról is, hogy a közönség sem igen akarja már tudni, mi is történik igaziból a világban. A néző-olvasó show-ra és sztorira kíváncsi és nem az okokra és összefüggésekre, kivéve, ha valami nagyszabású botrányról van szó. (Például az elnökről, a királyról, egy nagy bank főnökéről van szó). Akkor sem a tényleges mozgatók érdeklik, hanem az, ami krimiszerű, ami látványos, és főként, ami könnyen emészthető. Ha netán kiderül valami mélyebb összefüggés, azt már nem is tudja hová kapcsolni. Nem azért, mert buta - hanem mert egy nagyedszázada már így nevelődöt a képvilágban. Elsorvadt a fontos és lényegtelen közötti különbség iránti érzéke. Információnak veszi, hogy megtudhatja, ki lett Maníliában a szépségkirálynő, és hogy Fergie hercegnőnek milyenek a mellei...

Ennek következtében észre sem veszi, hogy a szenzációs hírek folytatásai egyszerűen eltűnnek az újságokból. Gondoljunk a Barings bankház bukására. A hír addig volt szenzáció, a míg el nem kapták Nick Leesont, a brókert, aki egymilliárdot bukott üzletein, és magával rántotta a bankházat. Ám azóta semmi hír nincs: annyit lehet tudni, hogy a Baringset megvette az ING holding, és hogy kirúgta a régi vezetés néhány igazgatóját. Csakhogy közben volt házi nyomozás is, a Bank of England is kutakodott, a szingapúriak is előjöttek néhány vádponttal - merthogy nem nagyon valószínű az "egyetlen tettes" elmélete, a brókernek feltehetően a londoni székházban is voltak segítői; egyesek még azt is feltételezik, hogy üzleteinek japán partnere is volt. Szóval, hogy a tényleges történet jóval kiterjedtebb és bonyodalmasabb, mint a szalagcímekben és fotókon szereplő szőke srác históriája. De ez már nem hír, bonyolult, emészthetetlen. Pedig az itt netán kiderülő struktúrán lehetne megtanulni, mi is lesz a bankrendszer sorsa, mi lesz a kisember pénzével - azaz a néző-olvasót személy szerint is érdekelhetné a történet. Csakhogy a néző-olvasó másra van kondicionálva: a hír egyre inkább a szórakoztatóipar ágazata lett.

Elbutulás és hatalmi játék

Ezek után más fényben látszik a "sajtó mint negyedik hatalmi ágazat" című közhely. Mekkora hatalma van a médiának? Kétségtelen, hogy jelentős: egy kerület dolgait, egy veseátültetésre váró gyerek sorsát pillanatok alatt el tudja intézni, és meg tud buktatni államelnököket is. (Lásd Nixon lemondását.) Amiből az a látszat kelelkezik, hogy mindenható: amit célba vesz, azt el tudja érni - nincsenek olyan politikai-társadalmi, intézményi és magánakadályok, melyeken ne tudna átlépni. Ezzel szemben az a gyanúm, hogy a kiforrott demokráciákban a média része az establishment manipulációs játékainak: a titkok erdejében egyszer csak zöld utat kap a "nyomozó" - nem biztos, hogy saját elhatározásából, hanem mert a hatalmi póker játékosai ezt a kaput szándékosan nyitva hagyták. Máskor viszont, ha netán önhatalmúan akarna eljárni, ezek az ajtók zárva maradnak, vagy a nyomozás érdektelen a publikum számára. Ha pedig hiányzik a publikum érdeklődése, akkor hirdetők sincsenek, és akkor fuccs: a nézettségi index szent dolog, amit kevesen néznek, arra nem fizet a hirdető, és ott aztán nem is lehet nyomozósdit játszani. És hangsúlyozni szeretném, mindez nem az újságírón múlik: a legjobbakat is ki lehet sakkozni, olyan helyzetbe lehet hozni, hogy csak irreleváns adatokat találjon, és ne is akarjon tovább kutakodni. (Más kérdés, hogy olykor-olykor sikerül áttörni e ködön, ami aztán egy ideig megoldja a sajtószabadság de facto érvényesítésének követelményét...)

És akkor még itt van az újságíró sebezhetősége: infót csak úgy tanácsos közölni, ha a forrás nevesíthető. A saját nyomozás eredménye ugyanis jogilag támadható: ritkán és kevesen kockáztatnak sajtópert hitelrontásért, személyi jogok megsértéséért. Azért még vannak kivételek. Ekkehardt Wenger például azzal foglalkozik, hogy leleplezze a német bankok és az ipar összefonódását és a kisrészvényesek kisemmizését. Ennek azonban az az ára, hogy tucatnyi perben kell szerepelnie (javarészt nyer, mert gazdaságjogász, de vállalkozása mégis kockázatos - eredménye pedig nulla: minden megy a régiben). Ugyanakkor személye ma már korántsem olyan kívánatos a sajtó számára, mint korábban, amikor még szenzáció volt, hogy valaki ujjat mer húzni a pénzvilággal: a lapok ma már megfontolják, hogy megéri-e a többéves jogi huzavona. (Wenger egyelőre még megtalálja a kellő csatornákat, hogy leleplezéseit közölje. De már nem szenzáció: amit közöl, annyira bonyolult, hogy csak a bankosokat idegesíti, a jónép átlapozza attakjait.)

Úgy gondolom, hogy még ez is csak a jéghegy csúcsa. A televíziós közeg önmagát fegyverzi le, azzal, hogy trivializál. Neil Postman mutatott rá arra, mit jelent az, ha mondjuk egy fontos és netán véres esemény egy perce után egy szárnyasbetét-hirdetés jelenik meg: azzal, hogy egy szintre kerül a banalitás és a fontos esemény, bagatellizálódik maga a sztori is. (Amusing Ourselves to Death, Public Discourse in the Age of Show Business, N.Y. 1992.)^[252] A történelem és a trivialitás találkozásában az előbbi húzza a rövidebbet: a kontextust a reklámshow teremti, ez alá rendelődik a fontos hír, ami így elveszíti eredeti összefüggésének szálait - legalábbis a néző tudatában. Így alakul ki a fragmentált tudat. Postman idézi Robert MacNeilt (a MacNeil-Lehrer Newshour igazgatóját): a tévéhír lényege, hogy "mindent csak röviden, hogy ne feszítsük senki figyelmét, hanem helyette állandó változással, újdonsággal, akcióval és mozgalmassággal teremtsük meg a stimuláció légkörét. A nézőtől azt kívánják, hogy néhány másodpercnél tovább ne figyeljen semmiféle fogalomra, jellemre, problémára... a jelszó: mindenből csipetnyi - egyébként kerülni kell a komplexitást, mert a nüanszok elhanyagolhatóak, az értékelés pedig megakadályozza azt az egyszerű üzenetet, hogy a látvány izgalma a gondolat helyettesítője és hogy a nyelvi pontosság ma már anakronizmus."

A Postman-könyv alapgondolata, hogy maga a híranyag is csak akkor "illik" a tévé képernyőjére, ha része a show-műsornak, különben meg lehet nézni a nézettségi kvótát. Csakhogy ennek egyenes következménye, hogy a nézőnek fogalma sincs arról, amit lát - szórakozik, és ha netán el akarna gondolkodni egy-egy hírmorzsán, a következő hirdetés ezt is megakadályozza. De nem is akar: az amerikai tévéhír története épp ennek az átszoktatásnak, a morzsákra való szocializálódásnak a története.

Ez tehát az a hatalmi szféra, ahol a tévé kifejtheti befolyását: vizuális és érzelmi hatásokat kelthet, de a történések igazi mozgatóihoz már csak ritkán tud hozzáférkőzni, a struktúrák befolyásolásához már nemigen tudja megszerezni a nézőket: nincs mihez. A töredékek alapján nincs kompetenciája eldönteni, kinek van igaza, ki hazudik, hol hiányzanak láncszemek: mivel nincs kontextus, láncszemek sem hiányozhatnak. Az Öböl-háború felháborodott nézői - akik a tévét vádolták a vérző katonákért - ennyiben paradigmatikus figurák: őket a CNN-képek arra tanították, hogy ez egy "tiszta" háború, ahol csak gépek küzdenek szupergépekkel - innen tekintve a sebesültek felbukkanása természetesen hazugságnak tűnhetett. Nem a korábbi képdömping okozott fejfájást, nem is az, hogy képtelenség olyan háborút elképzelni, ahol senki sem sebesül meg.

Eddig főképpen a tévéhír csomagolástechnikájáról, illetve az ehhez való pszichológiai adaptáció jelenségéről volt szó. Így aztán azt is mondhatnók, hogy a tévé másra való, ott valóban a tálalási mód határozza meg, mi és hogyan kerülhet képernyőre. De hát ott vannak az elit újságok, ahol az olvasó találhat elemzéseket, háttérelemzéseket, ahol tehát az események kontextusát is megtalálhatja az ember. S valóban, mondjuk a Le Monde vagy a Frankfurter Allgemeine, esetleg a The Wall Street Journal ezt a szerepet játssza. Csakhogy helyzetük egyre inkább kivételes: húsz éve még országos és regionális méretekben is több hasonló jellegű olvasnivaló állt az érdeklődő rendelkezésére. Azóta azonban az elit újságírás kihalóban van: ezek a dinoszauruszok megmaradnak - ám rangjukhoz és nevükhöz képest példányszámuk csekély. (A The New York Times százezres példányszámban jelenik meg!) A piacot a bulvárlapok, a magazin-jellegű újságok vagy a tévét imitáló vizuális szerkezetű lapok (US Today) vették át. Amerikában, a regionális piacon, ahol korábban két-három, egymással politikai vagy tartalmi profillal versenyző lap is meg tudott élni, már csak egy maradt. A médiaóriások (Maxwell, Murdoch, Bertelsmann) harcának ez a monopolizálódás lett az eredménye.

Igen ám, de a szeriőz lapok bekebelezésére nem kerülhetett volna sor, ha az olvasó nem unta volna meg ezt a fajta tény-kontextus-elemzés szerkezetű újságtípust, ha tehát e lapoknak maradt volna piaca. De nem ez történt: a közönséget egyszerűen nem érdekelte tovább a hír mögöttes hányada, a tévé indoktrinációja olyan méreteket öltött, hogy ahol kontextus szerepelt (amire emlékezni kellett), vagy összefüggéseket tálalt (ami szellemi munkát igényelt), azok a lapok elvesztették vásárlóik tömegét. Tömegpiac nélkül pedig nem tudnak fennmaradni. A társadalom világméretekben tanul át a tévé-tálalású hírfogyasztásra.

E folyamat még nem zárult le. Európa (és hazánk) médiaarculata ma még más. Még van minőségi újságírás, még jelen van a komplexitás, a titok leleplezésének igénye, a történelmi háttérelemzések gyakorlata, és így vagy úgy, de él a kritikai látásmód is. Ki tudja azonban, hogy a globális médiák korában meddig tartja magát még ez a kulturális beállítódás? Általában azt látjuk, hogy az amerikai divatok tíz-húsz éves késéssel, de Európára is át szoktak terjedni. Az égi csatornák és a kábeltévék terjedésével könnyen lehet, hogy itt is bekövetkezik a piac átformálódása. Az elbutulás tömeges terjedése. A titok birodalmának robbanásszerű terjedése.

A tudatlanság demokráciája?

Hát persze hogy létezik információrobbanás, csak nem te vagy én élvezed vívmányait. Igaz, kellő szimattal, utánajárással vagy technológiával sok mindent meg lehet tudni még a titkok világából is. (Például ha benne vagy a WorldWideWebben, Internetben vagy a hackerek szubkultúrájában, vagy van pénzed jó néhány bel- és külföldi lap vásárlására - többet tudsz, mint az átlagember, bár gyanítom, hogy a titok kapujában te is megtorpansz...) A jónép azonban csak kapkodja a fejét a sokféle - többnyire véres - hírtől, nem érti az összefüggéseket, azt se, mire megy ki a játék, mert nem sok fogalma van a mozgatókról, a látvány és a sorok mögötti titokról. Vagyis nincs kulcsa az információtömeg rendezéséhez. És még jól is érzi magát benne, mert nem is tudja, mi hiányozhatna még neki.

Az információ birtoklása, a titok menedzselése része a modern világ hatalmi hierarchiájának: aki tudja a titkokat, azé a hatalom, mert tagja az ilyen-olyan hatalmi elitnek; aki nem tudja - demokratikus pária marad. Nem összeesküvés ez, egyszerűen így hozta a technikai civilizáció fejlődése. Már csak azért sem összeesküvés ez, mert számtalan ágazata van a titkok és a tudható dolgok kavarásának: a politika kézenfekvő - elég csak egy-két húzásról nem tudni, és ki vagy ütve. De ilyen a pénzvilág is: ha nem tudod, hogy melyik papír gyanús, mekkora kockázatot vállalsz egy-egy befektetéssel vagy bankkal - könnyen kikészülhetsz, mások viszont ezen keresnek. És ilyen az üzleti élet (lásd üzleti titok), melyen belül az információ (és titok) adása-vétele külön üzletág lett. (Lásd a különböző adatbázisokra épített üzleteket: ahol címlisták, személyi adatok, vásárlási és nyaralási szokások adattömegei cserélnek gazdát.) De a politika, a pénzvilág, az üzlet egyaránt csak úgy működik, hogy a többség kevesebbet vagy semmit sem tud a "titkokról" - a csak bennfentesek számára hozzáférhető információkról. És még az is jár ezzel az új jelenséggel, hogy aki az egyik titok tudója, esetleg páriaként áll szemben a másikkal. Így alakul a tudatlanság demokráciája.

Csak abban lehet reménykedni, hogy a titok szövete mindig felfeslik valahol. Kár, hogy többnyire túl későn: mikor már ráfizettél.