És a filmes utalásoknak ezzel még nincs vége: elemzők nem csupán az 1944-es Otto Preminger rendezte Valakit megöltek (eredetileg Laura) című film noir áthallásaira hívták fel a figyelmet mind a szereplők nevei, mint a velük történt események hasonlóságai kapcsán, hanem Lynch egy korábbi mozijával, a Kék bársonnyal kapcsolatos azonosságokat is kimutatták. (A Kék bársony, akárcsak a Twin Peaks, egy fakitermelésre szakosodott városban játszódik, ahol a hétköznapok normalitása mögött ott bujkál a borzalom; ráadásul azzal a képpel ér véget, amivel a kultikus sorozat elkezdődik: egy vörösbegy félközelijével.)

Lynch azzal, hogy ennyiféle zsánerből gyúrta össze a sorozatot, egyszerre mutatott rá arra, hogy kedvenc filmjeink milyen klisékből épülnek fel, vagyis feltárta magát a puszta szerkezetet, amelyre a filmesek az alkotásaikat felhúzzák; ugyanakkor szintézist is alkotott: a különböző elemek kombinációjából valami egészen új, egyedi formát és tartalmat hozott létre. Minderre azonban csak a harmincadik részben döbbenünk rá, amikor az addig látott epizódok az események fényében teljesen átértelmeződnek.

Világok harca

Az említett részből egyértelművé válik, hogy a Twin Peaks több egy bűntény megoldásának történeténél: egy beavatás, a nagybetűs igazság keresésének filmje, mely során maga a világrend tárul elénk. Nyomozása közben Dale Cooper ügynök nem csupán egy egyszerű gyilkossági ügyet, hanem egy metafizikai problémát is igyekszik megoldani, és ehhez a látomásoktól az álmokon át az intuícióig minden eszközt bevet.

A látszatvilág egy transzcendens világgal kerül szembe a sorozatban. A "szokványos" szereplőknek nincs dolguk ez utóbbival, megrekednek az illúziók világában, pontosan ezért nem is sejtenek semmit a lét igazságából. A "misztikus" figurák azonban már a beavatás különböző szintjein állnak, ők közvetítenek a két világ között; csak a látszatvilág "szokványos" szereplői számára tűnnek a "falu bolondjainak."

És természetesen ott vannak a "bizarr" hősök, akik megéreztek ugyan valamit ebből a másik világból, mégis egyre távolabb kerülnek tőle, az anyagi világ síkján megragadva tovább élik látszatkonfliktusoktól, a boldogság illúziójától terhes mindennapjaikat. És hogy mely erők küzdenek egymással a csak beavatottak számára megismerhető másik világban? Természetesen a Jó és a Gonosz erői; létünk igazi tétje az ő harcuk, sugallja a film. A Twin Peaks azonban nem a Csillagok háborúja, David Lynch univerzumában csak felmerül a happy end lehetősége, az örök kárhozat elől azonban nincs menekvése az emberiségnek.

A végső harcot Dale Cooper ügynök vívja meg a nevünkben. Célja a szüntelenül új és új alakban testet öltő Gonosz újjászületésének (a szériában Bobnak hívják és egy hosszú őszes hajú, farmerdzsekis, oroszlánbőgésre emlékeztető hangokat hallató szakadt fazon kelti életre) megakadályozása.

Egy kudarcot valló megváltás története hát a Twin Peaks, az ember(iség) tragédiája, aki/ami örökre megrekedt a vágyak, az individualizmus szintjén, és csak a Gonosz megtestesüléseként képes létezni a látszatvalóság világában. Ráadásul - tekintve a kisváros lakosságának összetételét - ennek csak nagyon kevesen vannak tudatában (a "misztikus" figurák), a többség, amint lehetősége nyílik rá, könnyedén eladja a lelkét, és mint azt a szereplőkre a tükörből visszabámuló Bob jelzi, a testét is a Gonosznak. "Nem tudjuk megtapasztalni a teljes valóságot: a »valódi« egész életünk során ott van előttünk, de nem látjuk. Összekeverjük annyi minden mással -magyarázza a rendező a lynchi ars poeticát egy interjúban. A félelem onnan ered, hogy nem látjuk az egészet. De, ha sikerülne eljutnunk oda, hogy mégis megpillantsuk, a nagy rettegésnek rögtön annyi lenne. Azt mondják, életünk során tudást és tapasztalást gyűjtve kell felfognunk az egyesült ellentétek természetét. Ez a világ az ellentétek világa. Létünk feladata, hogy ezeket kibékítsük. Hogy megértsük az egyik oldalt, ismernünk kell a másikat is. Minél több sötétség gyűlik bennünk, annál több fényt láthatunk."

A cikk - Hungler Tímea írása - a VOX mozimagazin júniusi számában olvasható