Szia, Zsolti! Kérlek, mesélj pár szóban Afganisztánról.

Szia, Bence! Köszönöm, hogy engem választottál interjúalanynak. Afganisztán Közép-Ázsiában helyezkedik el. Határos többek között a volt szovjet tagköztársaságokkal, illetve kis részen Kínával. Éghajlata viszonylag változatos, vannak sivatagos részei, ahol nem ritkán 60-67 fokban dolgoztunk, illetve részben hasonlít az európaira is. Iszlámvallású ország, két állami nyelv van náluk: déli részen a pastu, míg északi részen a dari a hivatalos nyelv.

Következő kérdésem az lenne, hogy belülről te hogyan láttad az afgán embereket és megélhetésüket.

Afganisztán nagyon-nagyon szegény ország, a világ harmadik legszegényebb országa, csak két afrikai ország előzi meg. Gyakorlatilag az infrastruktúra, mint olyan náluk nem létezik. Nagyon kevés helyen van áram, vezetékes víz, illetve kiépített úthálózat alig található. Az apróbb hegyi falvakban még ennél is nagyobb a szegénység. Fő közlekedési eszközük a szamár. Az élelmiszert nagyon nehezen tudják csak megtermelni, nem ritkán szinte nem elég arra sem, hogy a telet átvészeljék. Orvos, gyógyszertár csak nagyobb városokban van, de ezt se úgy képzeljük el, mint az Európait. Sajnos ezen okokból kifolyólag nagyon kevesen érik meg az 50-60 évet, ami már náluk igen öregnek számít. És a kinti tolmácsok elmondása szerint a csecsemőhalandóság megközelíti a 80%-ot.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan teltek kint a hétköznapjaid, kérlek, mesélj erről.

Általában 7 óra körül keltem. Reggeli után volt egy rövid eligazítás, ahol megbeszéltük az aznapi teendőket. Amennyiben nem hagytuk el a bázisunkat, akkor sofőrtársaimmal a telephelyen végeztük az amerikai Hammerek napi karbantartását, ami egy nagyon fontos feladat volt, mert az úttalan utakon való közlekedés, illetve a kétnaponta tomboló homokviharok nagyon igénybe vették az autókat. Ebédelésre 12-14 óra között jutott idő. Ilyenkor beszélgettünk a kollégákkal, megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat. Sokat poénkodtunk, jókat nevettünk, bár az ebéd nem mindig adott okot a nevetésre. Nagyon hiányoztak a hazai, megszokott ízek. Ebéd után, ha egyéb feladat nem érkezett kicsit pihentem, filmet néztem, majd irány a konditerem. 19 órakor eligazításra gyülekeztünk, ahol átbeszéltük az elvégzett feladatokat és a következő napok, hetek ránk váró munkáit.

Hét hónap az nagyon hosszú idő, főleg egy háborús övezetben. Hogyan viselted a családod hiányát?

Hát, igen. Hét hónap az a tengerparton is nagyon hosszú idő, itt aztán valóban nagyon nehezen teltek a napok. Nagyon hiányzott a családom, ezért próbáltam lehetőleg minden nap tartani velük a kapcsolatot. Szerencsére több lehetőség is volt (telefon, SMS, Skype). Ez adott szinte minden nap erőt ahhoz, hogy munkámat a legnagyobb figyelemmel és odaadással végeztem. Ugyanis itt senki sem hibázhatott, mert bármilyen apró hibáért nagyon nagy árat fizettünk volna, akár az életünket is.

Milyen volt abban a tudatban 7 hónapig élni, hogy bármikor megtámadhatnak?

Ez az-az érzés, amit igazából megszokni nem lehet, csak alkalmazkodni tudsz hozzá. Felkészülésünkkor nagy hangsúlyt fektettek ezekre a dolgokra. Kiutazásunk előtt fél évig nap, mint nap gyakoroltuk az ilyen szituációkat. Nagy segítséget nyújtott a két külföldön történő felkészítés, hogy bármilyen helyzetre megfelelő módon reagálhassunk. Ez alatt a fél év alatt igazi csapattá kovácsolódtunk, szinte fél szavakból tudtuk egymás gondolatait, reakcióit. Bajtársak voltunk mindenben, ha kellett együtt sírtunk, együtt nevettünk.

Milyen érzés volt hét hónap után hazatérni és szeretteiddel újra találkozni?

Igazán megható volt, azt hittük, hogy soha nem fog eltelni ez a hét hónap. A hazafelé tartó öt és fél órás repülőút egy örökkévalóságnak tűnt. De iszonyatosan jó érzés volt leszállni és ismét magyar földön lenni. Többen megkönnyeztük ezt a pillanatot, amit valószínűleg soha nem felejtünk el. Ismét magamhoz ölelhettem rég nem látott szeretteimet és jó volt újra látni a barátokat, ismerősöket.  

Köszönöm szépen Bence, hogy engem választottál interjúalanynak. Tásákor (köszönöm), sáb bákháj (jó estét).

Nagyon köszönöm, hogy időt szakítottál az interjúra és remélem, hogy soha többé nem kell eltávolodnod ilyen messzire a családodtól!

                                         Mucsi Bence