Bronzba öntött fantázia

Nagy Attila, hódmezővásárhelyi szobrászművész, családunk közeli barátja, most megosztja velünk a művészetről alkotott gondolatait, érzelmeit. Egy pohár bor, és halkan duruzsoló jazz muzsika mellett a tehetséges fiatal szobrász beavat minket a szakma rejtelmeibe, és feltárja előttünk pályafutásának apró, ám jelentős részleteit. A művész urat a lakásán kérdeztem meg, hogy hogyan is látja saját munkásságát, és miért éppen ezt a  pályát választotta…

Mikor és minek a hatására döntötted el, hogy művészi pályára lépsz?

 Nagy Attila ::   Nyolcadik osztályos koromban, mikor pályát kellett választani,  fölmerült több lehetőség is. Vonzódtam a színművészet felé is, de a képzőművészet iránti szeretetem nagyon régi dolog. Már gyerekkoromban is önkéntelenül, játék közben is figurákat készítettem, agyagból, homokból… Ezért aztán teljesen ösztönös döntés alapján lettem szobrász.

Alkotói érzékenységednek vannak e családi gyökerei?

 N. A .: Igen,  édesapám elég jól rajzolt, és talán tőle örököltem a művészet iránti hajlamot.

-Mikor tudatosult benned a művészi elhivatottság?

 N.A.: Már középiskolában tudatosan készültem arra, hogy magas szinten műveljem a szobrászatot, már akkor képeztem magam, hogy a későbbiekben maradéktalanul megállhassam  a helyem.

Kik voltak rád a legnagyobb hatással a pályád során, tanárok illetve más művészek munkássága?

  N A .: Nagy hatást gyakorolt rám Szalay Ferenc vásárhelyi festőművész, aki rajzot tanított nekem negyedikben, továbbá  főiskolai mesterem, Somogyi József szobrászművész, akinek a Szántó Kovács János mozgalom emlékére állított szobrát látni is lehet a vásárhelyi főtéren. A figuraizmus az, amit én szeretek és azon belül is a futuristák, elsősorban.  Az olasz figuralista szobrászok, mint például Giaccomo Manzu, Marino Marini, Emilio Greco, kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak a művészetemre, de ugyanakkor tetszik Umberto Boccioni, és Henry Moore is, akinek alkotásai között találhatunk rendkívül absztrakt műveket is.

Miután elvégezted a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten, merre folytattad a munkásságod?

  N. A .: A pesti főiskola után Pécsre mentem egyetemre, és a Pécsi Tudomány Egyetemnek  doktori képzésén vettem részt, kerámia szobrászat és két év fémöntő szobrász szakon.

Emlékszel e az első eladásra került szobrodra?

  N.A.: Már főiskolán is voltak eladásra került munkáim, kiállításokról, de az első köztéri szobrom a Németh László Gimnázium udvarán található Földanya, amit 1996-ban készítettem, közvetlenül a főiskolás éveim után. De ezt megelőzte 1992-ben a Művészetek allegóriája című „scrafitto”, ami egy nyolc méterszer két méter negyven centi magas vakolatkép, amit Sopronban, a Petőfi Színház homlokzatán lehet látni. Ez egy teljes rekonstrukció volt, újból ki kellett találni, hogy nézzen ki, és emlékszem, egy nagyon rossz minőségű, kicsi fotó szolgált támpontul, megrongálódott, kissé elmosódott, rosszminőségű fénykép, ami még az eredeti képet ábrázolta. Ezért meg kellett az egészet újból tervezni, megrajzolni életnagyságban, és utána ott, fönt állványon megcsinálni . Ez egy nagyon érdekes feladat volt, és ez elsősorban festői munka, nem szobrászi.

Tehetség vagy szorgalom?

  N.A.: Mind a kettő együtt. Az egyik a másik nélkül nem működhet. Ha valaki tehetségtelen, az hiába szorgalmas, mert nem képes olyat alkotni, amely más emberekre hatást gyakorol. De a legnagyobb tehetséggel bíró fiatal művész is elvész a süllyesztőbe, hogy ha nem elég szorgalmas.

Mit jelent számodra a szobrászat? Mit ad neked, amit úgy érzed, más szakmában nem kapnál  meg?

  N.A.: Szabadságot. A képzeletem bármerre elmehet, meg tudom valósítani plasztikába, tehát ez egy óriási szabadságot ad. Persze küzdünk, mi szobrászok, például a gravitációval, mert vannak azért az anyagnak törvényei, ezért minden szobrásznak meg kell találni azt az anyagot, amelyben leginkább ki tudja fejezni a gondolatait.  Van nagyon sok szobrász, aki kővel foglalkozik, vagy fával, én mintázni szeretek. Én úgy dolgozom minthogyha építenék egy házat. Én építem a szobrot. Amikor valaki farag, az mindig elvesz belőle, lefaragja, én meg felépítem.

Egy-egy alkotásod előtt honnan merítesz magadnak ihletet? Emberekből vagy a természet szépségeid hívod segítségül?

  N.A.: Főleg élőlényeket szoktam megformázni, például állatokat, aztán  a legfőbb témám természetesen az ember marad, de ugyanakkor ’98 nyara óta már gépeket is mintázok.  Készítettem már szobrot a motor és az ember viszonyáról, illetve autót is.

Van e kedvenc művészi témád, amelyből olykor-olykor visszaköszön egy-egy részlet a szobraidról?

  N.A.: A női akt. A női test megformálása egy nagyon kedvelt témám, a szépséget, az embert, a nőt előszeretettel  formálom mind plasztikából, mind pedig grafikában.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb, amivel a legnagyobb szakmai sikeredet érted el?

  N.A.: Most a legutóbbi munkámra vagyok a  legbüszkébb. Nagymaros főterére került ez a szobrom, Szent Márton és a koldus címet viseli. Bronzból készült, két oszlopon áll és az egyiken egy ágaskodó lovas figura, a másikon, pedig egy szimpla figura van. Mindenki ismerheti a történetet, hogy Szent Márton odaadta a köpenyét egy koldusnak, majd ugyanezt a köpenyt látta viszont az álmában megjelent Krisztus vállán, mely a szent s a koldus közötti kapcsolatot szimbolizálja az elkészült alkotásban, amikor mindketten érintik azt. Ez az egész, a keresztény hitre való utalás, ahogy a segítségével, és a hit melegével megmenti a koldus életét.

Van- e összefüggés a szobor anyaga és a művészi megközelítés formája vagy nyelve (realista, nonfiguratív ábrázolás) között?

  N.A.: Az anyagnak vannak törvényei, mint már említettem, és át kell gondolni, hogy az, technikailag  mit bír. Mivel lefelé húz a gravitáció, ezért a szobornak statikusnak kell lennie valahol, vagy pedig úgy megoldani, hogy éppen az a kibillenés legyen a miértje.

Miben tudnál útmutatást nyújtani a művészi pálya iránt érdeklődőknek?

  N.A.: Mindenképpen járjanak  el szakkörökbe, kérjék ki sok profi művésznek a véleményét, és foglalkozzanak sokat a művészet kérdéseivel. Próbálják ki magukat, és aztán majd kiderül, hogy érdemes-e a művészetnek szentelni az életüket vagy inkább más irányba szánta őket a sorsuk. Aki pedig úgy érzi, ez az a szakma, hivatás az, amiben igazán kiteljesedik a személyisége, rengeteg érdekes és értékes élményben részesülhet, ha megvalósítja művészi álmait. 

Szalkai Flóra, Hódmezővásárhely