Ha a filmes adaptációról, a szerzői filmről vagy a realista, lélek- és társadalomábrázoló film hagyományáról akarunk beszélni, akkor a Szabó István-film ehhez kiváló.

            A dzsentri-lét a magyar társadalomtörténetnek olyan fontos problémája, aminek a megértése nélkül nehezen érthető meg a 19-20. századi magyar történelem. Azért pedig különösen érdemes beszélni róla, mert a magyar politikai kultúráról, a dzsentri-mentalitásról nagyon sokat elárul. Milyen volt a vidéki magyar nagyváros, milyen volt a megyegyűlés, a főügyészválasztás, hogyan fonódott össze politikai és gazdasági hatalom, mit jelentett a kiskirályok világa, hogyan szórakozott, mulatott és politizált a dzsentri, mit jelentett a korrupció, mindezekről részletesen és érzékletesen beszél ez a film. Nem elsősorban a politikatörténethez, hanem a magyar életmód- és mentalitástörténethez ad hozzá nagyon sokat a könyv és a film. Valószínűleg nehéz is elképzelni a húszas-harmincas évek világát egy mai tizenévesnek, ez a film azonban tárgyaiban, helyszíneiben, épületeiben és külsőségeiben is nagyon pontos képet ad erről a világról.

            A film úgy marad meg teljesen a harmincas évek világában, hogy közben finoman, nem tolakodóan, de aktualizál, beszél arról is, milyenek a huszonegyedik század elejének politikai és morális viszonyai Magyarországon.

Szabó István: Rokonok 2006.

Kérdéssor a film elemzéséhez

1. Mikor játszódik a film?

• Milyenek a ruhák, az épületek, a tárgyak?
• Mennyire marad az adott korszakon belül a film?
• Milyen korabeli zenéket hallunk? Hol hangzanak el korabeli slágerek? Milyen a hatásuk?

2. Hol lehet Zsarátnok városa?

• Milyen ez a város: mekkora, milyen jelentőségű?
• Milyen épületeit, városrészeit, szokásait látjuk?
• Mennyire tipikus város ez?

3. Kikből áll a város társadalma? Mely rétegek jelennek meg a történetben?

• Kik alkotják a város vezetését? Kinek mi a funkciója, jogköre, és mi a hatalma?
• Milyen helyszíneken és szituációkban látjuk a város irányítóit?

4. Miért választották meg főügyésznek Kopjáss Istvánt?

• Mi okozta Makróczy főügyészjelölt vesztét?
• Hogyan ábrázolja a film a főügyészválasztást?
• Mi a montázs szerepe ebben a jelentben?

5. Hogyan fogadja főügyésszé választását Kopjáss István? Megváltozik-e a viselkedése? Ha igen, hogyan?

• Hogyan fogadja a város Kopjáss főügyésszé választását? Ki hogyan viselkedik vele?
• Hogyan fogadja a családja azt, hogy Kopjáss Istvánt főügyésszé választották? Hogyan reagál erre a felesége, a gyerekei?
• Hogyan reagál Kopjáss István főügyésszé választására a távolabbi rokonsága?

6. Mit tudunk Kopjássék korábbi életéről?

• Hogyan változik meg az életük az új helyzettel?
• Milyen új konfliktusok és nehézségek adódnak?
• Hogyan változik meg Lina és Kopjáss kapcsolata? Milyen fordulatai, hullámai vannak e kapcsolatnak? Milyen váratlan vagy érthetetlen reakcióik vannak? Mit nem ért Kopjáss a feleségében és Lina a férjében?
• Hogyan viselkedik Lina a cseléddel? Megváltozott-e a család viszonya a cselédlányhoz?
• Hogyan viselkednek a gyerekek? Megváltoztak-e ők maguk, megváltozott-e az apa és az anya viselkedése velük?

7. Milyen rokonok jelennek meg a történetben?

• Kik azok a rokonok, akik személyesen is eljönnek Kopjássékhoz? Mit akarnak, miért jönnek, hogy viselkednek?
• Kik azok a rokonok, akikről csak szó van? Mit tudunk meg róluk, hogyan beszélnek róluk?
• Kivel keresi maga Kopjáss István a kapcsolatot? Mikor, miért?
• Hol, milyen konfliktusokat okoznak a rokonok a Kopjáss-családban?
• Milyen rafinériát talált ki Berci bácsi a szénszállításra? Miben áll itt a korrupció, és milyen korrupciós csapdák rejtőznek még a történetben?

8. Mit jelent a panama szó? Honnan származik?

• Mi történet a Sertéstenyésztőben? Milyen korrupció zajlott körülötte?
• Mi a baj a Boronkay-villával? Miből épült? Hogy néz ki? Miért kell eladni? Hogyan beszél a villáról az öreg Szentkálnay?
• Milyen korrupciós esemény zajlik a hídpályázatok körül? Ki és miképpen érintett benne?

9. A hatalomban állók hogyan viselkednek az új főügyésszel?

• Hogyan próbálja leszerelni Kardics bácsi az új főügyészt? Milyen eszközei, technikái vannak?
• Hogyan bánik az új főügyésszel Béla bácsi, a polgármester? Milyen eszközei, technikái vannak?
• Hogy néz ki a polgármester irodája? Hogy van megvilágítva? Mennyire látjuk pontosan, hogy néz ki az iroda?
• Hiteles-e dr. Martiny, az ellenzék vezére?
• Milyen a városi újságíró? Mit tudunk meg a helyi lap készítésének mikéntjéről?
• Hogyan fonódnak össze a különféle érdekek és pozíciók Zsarátnok városában? Milyen példákat találunk erre a filmben?
• Mit jelent a dzsentri szó? Mit jelent a dzsentroid viselkedés? Milyen jelenetekben, helyzetekben találkozunk ezzel a filmben?

10. Hogyan lepleződnek le a városi panamák Kopjáss István előtt?

• Miért éppen Péterfi dr. tud pontos felvilágosítást adni a panamákról? Mit tudunk az ő múltjáról, származásáról, és mit tudunk a helyzetéről, jelentőségéről?
• Milyen technikát találnak ki a polgármesterék arra, hogy megelőzzék a vizsgálatot?

11. Mi a taxisofőr-jelenet funkciója a történetben?

• Milyennek látjuk Kopjáss Istvánt a taxiban először?
• Milyennek látjuk Kopjáss Istvánt a taxisofőrrel az irodájában?
• Milyen gyengeségére és milyen véletlenekre utal ez a jelenet?

12. Mi a budapesti út oka?

• Milyen helyszíneket látunk Budapestből?
• Milyennek mutatja a film a parlamentet? Milyennek a minisztert?

13. Mi Szentkálnay Magdaléna szerepe Kopjáss életében?

• Hol látjuk először a filmben? Mit tudunk Kopjáss és az ő kapcsolatáról? 
• Hányszor jelenik még meg a filmben, milyen kapcsolatokban?
• Mi a róla készült kép szerepe a történetben?
• Mikor látjuk együtt Linával? Mikor látjuk a két nőt egymás után? Hogyan hasonlítja össze őket Kopjáss, hogyan hasonlíthatjuk össze őket mi, nézők?
• Mi a szerepe Kopjáss bukásában?

14. Milyen álomjeleneteket látunk?

• Milyen valóságmozzanatokból tevődnek össze ezek az álmok? Mit és hogyan változtat meg az álom?
• Mi a különbség az egyes álmok tartalma között?
• Hol, a történet mely pontján szerepelnek ezek az álmok? Mi a szerepük?

15. Mikor, milyen helyszíneken találkozunk a koldussal? Ki ő, mit tudunk róla?

• Hogy viselkedik vele Kopjáss István?
• Mit lát ő a világból, a városból?
• Mi a szerepe a filmben?

16. Mi a szerepe a pornak, forgószélnek a filmben?

• Mely jelenetekben hangsúlyos a szél és a por? Hol mit fejez ki?
• Milyen az időjárás a filmben?

17. Hasonlítsuk össze a filmet és az alapjául szolgáló könyvet! Miben tértek el?

• Milyen pontokon egészítették ki a film alkotói a regényt?
• Mit vagy kit képzeltetek el másképp, mint ahogy a filmben megjelent?

18. Mennyiben tűnt mainak a történet?

• Mely jeleneteket éreztétek a leginkább a mának szólónak?

• Mennyiben aktualizálta Rokonokat a film? Mennyiben szól aktualizálás nélkül is a máról?
• Milyen közkeletű sztereotípiákat erősít meg mai viszonyainkról a film, és miben mond el többet, újat, mást, mint amit korábban is tudtunk?

19. Értelmezzétek a befejezést!

• Indokolt volt-e Kopjáss öngyilkossága? Mi minden készítette elő az öngyilkosságot? Miért éppen a Sertéstenyésztőben lett öngyilkos?
• Mi az utolsó képsorban megjelenő disznók szerepe?
• Melyek a film utolsó szavai (a hajléktalan koldus mondja őket)?

20. Hogyan alkalmazhatók a történetre az alábbi magyar közmondások?

• Egy fecske nem csinál nyarat.
• A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.
• Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

Rokonok – gondolatok a film és a regény elemzéséhez

A film 2005-ben készült, 2006 elején mutatják be a magyar mozikban. A magyar filmnek abba a jelentős realista hagyományába tartozik, amely a társadalom- és a lélekábrázolásra helyezi a hangsúlyt, a társadalmat és az emberi személyiséget együtt, egymással kölcsönhatásban vizsgálja. A regényt Móricz Zsigmond 1930 nyarán írta, és 1932-ben jelent meg könyvalakban. A regény a 19. századi nagy francia realista regények hagyományát folytatja, a karrierregény egy változatát valósítja meg.

            Szabó István filmje talán Fábri Zoltán filmjeihez áll a legközelebb, amelyek szintén elemző módon közelítettek egy-egy történelmi helyzethez és az abban élő és cselekvő emberhez. Annyiban is rokona Szabó István alkotása Fábri Zoltán filmjeinek, hogy klasszikus magyar irodalmi anyaghoz nyúl, egy jelentős magyar regény megfilmesítésére vállalkozik. Szabó István eddig ilyen mozifilmet nem rendezett: vagy ő írta a saját forgatókönyveit, vagy nem magyar irodalmi művet vitt filmre. A Rokonokban viszont arra vállalkozott, hogy egy jól ismert magyar klasszikus regényt kellő hűséggel filmesítsen meg.

            Kopjáss István, a főhős karriert jár be a regényben, igaz, nem maga akarta, hanem a véletlenek és helyi intrikák eredményeképpen nyílik módja a karrierre. Alacsony presztízsű városi tanácsnokból hirtelen, egy csapásra városi főügyésszé lép elő. Maga is tudja, hogy karrierjét nem önmagának, nem tehetségének vagy valamilyen kiváló képességének köszönheti, hanem éppen ellenkezőleg: eddigi jelentéktelenségének, kicsinységének.

• Hát Lina, tudod-e, minek köszönhetem ezt az egész bolond választást?
• Nos?
• Mert hát azzal le kell számolni, hogy nem tisztán a saját érdemeimnek – s kajánul nevetett ő maga is önmaga felett.

            Amikor azonban a főhős elindul a karrier útján, ugyanazokkal a kérdésekkel találja szembe magát, mint a francia karrierregény hősei, mint mondjuk Balzac Goriot apójának Rastignac-ja. Hogyan módosítja az ember jellemét a helyzete, hogyan módosítja az ember jellemét a felemelkedése? Hogyan módosítja a személyiségét a karrier? Megőrizheti-e valaki önmaga ép erkölcsi érzékét akkor, ha hatalomba kerül? Maradhat-e valaki erkölcsileg tiszta a hatalom csúcsain? Meddig köthet az ember kompromisszumokat anélkül, hogy ezzel korrumpálódna is? Meddig veszi még valaki észre, hogy morálisan kihívások előtt áll, és mikorra nem is tűnik föl neki, hogy ő maga is ugyanolyanná vált, mint azok, akiket korábban erkölcsileg elítélt? Fel tudja-e venni egy ember a harcot a külvilággal? Van-e esélye egy tisztességes embernek megváltoztatni a korrupt hatalmat? Ki az erősebb: a hős vagy a világ? Milyen árat fizet valaki azért, hogy érvényesüljön?

            Mindezeket a kérdéseket, amelyek a francia realista regény alapkérdései is, fölteszi a regény, és a maga módján megválaszolja. Kopjáss István nem különleges, de rendes ember. Jó férj, gondos családapa, megbízható és tisztességes hivatalnok. Hűséges, a szeretett felesége és családja érdekében legyőzi önmagában mindazokat az érzéseket – elsősorban a Szentkálnay Magdaléna iránti vágyódását –, amelyeket az otthona biztonsága és nyugalma, valamint a Lina iránti szerelme érdekében el kell fojtania. Amikor Kopjáss a hatalom csúcsaira kerül, igyekszik tisztességes maradni. Ám nem látja át a helyzetet azonnal, nem érzi meg, hogyan próbálják a kezükbe kaparintani Béla bácsi, a polgármester és Kardics bácsi, a Nagytakarék igazgatója. Eközben hibát hibára halmoz, és túlságosan gyenge ahhoz, hogy a saját rokonainak ellentmondjon. Amikor első nyilatkozatát adja, a városi kisbérlők ügyében egy közmondást idéz mint a megoldás útját: “Hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.” A mondat homályos, mint ígéret kevés, mint program nem számon kérhető. És nem is gondolja Kopjáss, hogy ezzel a mondattal elsősorban saját magát és a saját működését jellemzi. Úgy akar tiszta maradni, hogy nem utasítja vissza egészen a felkínált lehetőségeket és előnyöket. Élni is akar a lehetőségekkel, mégsem besározódni. Nem elég okos és ravasz ahhoz, hogy ellenálljon, de nem elég romlott és élelmes ahhoz sem, hogy busásan meggazdagodjon. Közvetíti Berci bácsi szenét a városnak, de nem vállal érte felelősséget – igaz, részt sem kér a haszonból. Nem akarja megvenni a Boronkay-villát, mégis engedi magát elvinni oda, megnézi és végül csak megveszi. Nem ír alá végleges szerződést, de egy szerződést aláír.

            Hogy mi lesz ennek a karriertörténetnek a vége, azt a regény nem árulja el. Tudjuk, hogy Kopjáss István “meglőtte magát”, Péterfi doktor szerint “haldoklik”, Béla bácsi pedig azonnal “az özvegy”-nek akarja kiutaltatni a pénzt, mégsem biztos, hogy meghalt. Béla bácsi szerint “Meg kell menteni. Meg kell gyógyítani.”, s a két főpanamista sietve indul “a szegény ember megmentésére”. Ha Kopjáss István nem hal meg, hanem valóban olyan használható emberré válik, mint amilyennek a polgármester az öngyilkossági kísérlet hírének érkezése előtt elmondta, akkor a képlet úgy oldódott meg, hogy az erkölcstelen, romlott külvilág legyőzte, magához hasonította a főhőst. Megmarad a főhős élete és folytatódik a karrierje, de minden erkölcsi tartását és fenntartását elveszti. Ha az öngyilkossági kísérlet sikerült, akkor a hős erkölcsi érzéke erősebbnek bizonyult a külvilág megrontó erejénél, és habár az élete árán, de sikerült megmenekülnie az erkölcsi elromlástól. Ez utóbbi befejezés azt mutatja, hogy az erkölcs tud győzni, és nem mutatja az erkölcstelen külvilágot eleve sokkal erősebbnek és legyőzhetetlennek. Ha imént a 19. századi francia regényirodalommal éreztük rokonnak a könyvet, hivatkozzunk ismét arra. Ha úgy értelmezzük a művet, hogy Kopjáss öngyilkossági kísérlete nem sikerült, akkor Balzac szemléletéhez áll közelebb Móricz: a Goriot apóban Rastignac rögtön a temetés után elindul a karrierje útját egyengető vacsorára. Ha úgy értelmezzük, hogy a főhős az élete feláldozásával megmenti önmagát az erkölcsi elzülléstől, akkor Stendhal szemléletéhez áll közelebb Móricz regénye, akinél – a Vörös és feketében – Julien Sorel a halála, passzív öngyilkossága árán visszanyeri fölényét a környezetével szemben, és ismét nemesebbnek, értékesebbnek láthatjuk az őt körülvevő világnál.

            Persze mindez szűkös, kisvárosi, provinciális körülmények között játszódik. Móricz nemcsak azt érzékelteti, hogy Kopjáss István igazi karriert futhat be, de azt is, hogy milyen kisstílű az az egész panamavilág és karrier-lehetőség, amit bemutat. Egy hídpályázat, egy Sertéstenyésztő, egy városi szénszállítás, egy városi villa megépítése: ezek a korrupció dimenziói. Az analógia tehát a Rokonok esetében is úgy és annyira érvényes a francia karrierregénnyel, mint ahogy Az Isten háta mögött megismétlése a Bovarynénak.

            Kopjáss István igazi kettős lelkű hős: olyan, mint Timár Mihály Az aranyemberben vagy Julien Sorel a Vörös és feketében. És ugyanúgy, ahogy az ő vívódásaik is abban fejeződtek ki elsősorban, hogy két nő közül kellett választaniuk, úgy Kopjáss vívódásai is a Lina és Magdaléna közötti választásban csúcsosodnak ki. Lina jelenti számára a korábbi életét, a harmóniát, a nyugalmat, a családját, a tisztességet, de egyúttal a tisztes szegénységet, észrevétlenséget, jelentéktelenséget is. Magdaléna pedig ezzel szemben: a nagyvilág, a gazdagság, a csillogás, a mámor, de egyúttal a hűtlenség, a kicsapongás, a megbízhatatlanság, s a korrupció, a csalás, a felelőtlen költekezés. Ahogyan Móricz más regényeiben is: a “boldogasszony” és a “szépasszony” között kell választania a hősnek, és semmiképpen nem úszhatja meg a választást. Nem élhet egyszerre boldogan Linával, és vágyakozhat Magdalénára. Nem véletlen, hogy Kopjáss István is azután az estély után lesz öngyilkos, amelyet a Boronkay-villában rendeztek. Az estélyen Kopjáss többször is beszélget Magdalénával, és azt mondja, hogy Magdaléna kedvéért képes lenne lerombolni addigi életét és egészen új életet kezdeni. Amíg az estély tart, azalatt törtek be nála az irodába, azalatt tüntették el a sikkasztás nyomait. A két történetszál, a korrupció és a “szépasszony” iránti vonzódás feléledése az estély jelenetében találkozik, és Kopjáss szerelmi-lelki elbizonytalanodása jelenti öngyilkossága érzelmi hátterét.

            A regény címe eligazító és félrevezető egyúttal. A Rokonok cím első jelentésben arra utal ugyanis, hogy az atyafiságról, a családi rokonságok hálózatáról szól a regény. Vagyis Kopjáss tönkretevői Berci bácsi és Adélka, Kati néni és Lajos bácsi, Menyhért és Albert öccse lennének. Ennél tágabb rokonság is kiderül azonban: az, hogy Kopjáss rokona Kardics bácsinak is, Boronkay Ferinek is, de még az ellenzék vezérének, Martiny doktornak is. Ez a vér szerinti rokonság a metaforája annak a rokonságnak, amiről a regény beszél, és ami jóval több annál, mint a családi rokonságok kihasználásának problémája. Rokonok mindannyian, akik a hatalomban vannak, rokonok mind a városi vezetők, rokonok mind az ország vezetői, az egész dzsentri világ rokonságok szövedéke, s ha két ember nem rokon is családi kapcsolatai szerint, akkor is rokonok érdekeik, kapcsolataik, politikai hatalmuk, gazdasági érdekeik szerint. A Rokonok cím félrevezető tehát, ha szó szerint értelmezzük, és eligazító, ha metaforának fogjuk föl.

            A realista filmkészítési mód és az irodalmi adaptáció hagyománya nagyon sokat bíz a párbeszédre, a szövegre. A film szövege nagyon hűségesen követi a regényt, természetesen nem abban az értelemben, hogy a regény minden mondata benne lenne, hanem abban az értelemben, hogy a filmben nagyon kevés az olyan szöveg, amit nem Móricz írt volna. A szereplők folyamatosan beszélnek egymással, és a kép is ezt a párbeszéd-folyamatot van hivatva alátámasztani. Sokszor látjuk nagyon közelről a szereplők arcát, a beszélők szemét, mimikáját közvetlen közelről figyelhetjük.

            Ebből következik a színészi játék egyik lehetséges módja is: a mikrorealista lélektani színjátszás. Ebbe a játékstílusba illeszkedik a két főszereplő: amikor Kopjáss István és Lina párbeszédeit, vitáit, veszekedéseit és összebéküléseit látjuk, mindannyiszor arra koncentrálunk, hogy mi minden történik a két ember között és a két emberben. Sok mellékszereplőt is ugyanilyen eszközökkel jelenítenek meg a színészek: habár nem ismerjük Berci bácsi vagy Kati néni egész életét, sorsát, körülményeit, de az a néhány jelenet, ami őróluk szól, egész embert rajzolnak a néző elé.

            Két egészen más típusú színészi játékkal is találkozhatunk a filmben. Kardics bácsit igazán vígjátéki figurának látjuk, folyamatos rohanása, lihegése, ideges röhögései komikusan elrajzoltak, szándékosan elnagyoltak. Nem egy valós személyiséget ismerünk meg, hanem megismerjük a gátlástalan pénzembert, az ellentmondást nem tűrő gazdagot, aki a maga hatalma és gazdagsága érdekében semmitől nem riad vissza. A vígjátéki, túlzásokkal ábrázolt figura inkább típusként, mintsem egyénített alakként jelenik meg a filmben. Ugyanígy sematizáltan komikus figura Keék Imrike, a polgármester titkára. Ugrál, rohan, fontoskodik, hajbókol, igazi bennfentes szolga, igazi talpnyaló, de ennek a játékstílusnak megfelelően nem egyénített, hanem komikusan elrajzolt figura. A harmadik ilyen vígjátékian ábrázolt alak a Kardics bácsi melletti banktisztviselő, Kardics bácsi behízelgő modorú, alázatos és kígyószerűen tekergő küldönce.

            Jelen van a filmben egy harmadik, egy szimbolikus játékstílus is. A többször felbukkanó hajléktalan koldus sorsáról nem tudunk meg semmit, de visszatérő alakja mégis a film egyik fontos rétegét alkotja. A figura titokzatossága nemcsak abból fakad, hogy kívülálló ahhoz a gazdag, úri, dzsentri világhoz képest, amit a film ábrázol, hanem abból is, hogy szimbolikus a szerepe. Ő jeleníti meg, ő képviseli azt a világot, ami kívül esik a politizáló urak zárt, önmagát éltető társadalmán. Egy szimbolikus figura szimbolikus megtestesítője a hajléktalan, ezért egészen más a szerepfelfogása, játékstílusa is.

            Ez a kéregető azért fontos, mert az ő alakja és szerepe a film készítőinek legönállóbb alkotása. Alig tudunk róla valamit, de jelen van: Kopjáss akár a lakásából megy a hivatalba, akár a Sertéstenyésztőt szemléli meg, vele találkozik. Mintha a film figyelmeztetni szeretne bennünket: akármit gondoljunk is a hatalmi elit belső viszonyairól, küzdelmeiről, tiszta vagy korrupt mivoltáról, az ő életük mégsem az egész élet Magyarországon, csak egy szűk réteg élete. Sőt, elvileg ők a felelősök mindazok életéért, sorsáért, lehetőségeiért, akik nem a városháza vagy vármegyeháza díszes lépcsőit koptatják.

            A film utolsó képsorában Kopjásst látjuk öngyilkossága utána a Sertéshizlalda udvarán. Körülötte disznók, akik szabadon körbejárják a holttestet, röfögnek, zabálnak. Éppúgy, mint a könyvben, itt is eldöntetlen, hogy sikerül-e megmenteni, vagy meghal, bár a képsor inkább ez utóbbit sugallja. Ez a jelenet élesen elüt a film egészétől nemcsak abban, hogy az a film készítőinek alkotása, hanem abban is, hogy metaforikus. Egyrészt megjeleníti, hogy Kopjássnak éppen a Sertéstenyésztő ügye jelentette a leginkább megoldhatatlan feladatot (hiszen vele vásároltatták meg az ott elsikkasztott milliókból épült villát). Másrészt jelenti Kopjáss sorsát: “aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók”. Harmadrészt olyan groteszk a kép, ami sok más filmet emlékezetünkbe idéz, ezzel elhelyezi a történetet egy kelet-közép-európai közegben. Végül pedig itt hangzanak el a koldus utolsó, Magyarország sorsára rákérdező, aggódó szavai arról, hogy mi lesz ebből az országból.

            Mint említettük, film néhány finom utalást tesz közép-kelet-európai szellemi rokonaira. A befejező képsor Emir Kusturicának a filmjeit idézi: a Macska-jaj Trabantját, vagy Az élet egy csoda kecskéjét. A polgármestert Oleg Tabakov játssza, az orosz-szovjet színjátszás és film legendás alakja (többek között Nyikita Mihalkov és mások filmjeiből is ismerhetjük). Kardics bácsi bizalmasát, a bankigazgató-helyettest pedig Jiři Menzel alakítja, aki előtt szintén tiszteleg a film. Különösen azzal, hogy szinkronhangja maga a rendező, Szabó István hangja, ami komoly azonosulást mutató gesztus. Még egy rendező előtt tiszteleg a film: a film dedikációja Máriássy Félixnek szól, aki Szabó István tanára volt a főiskolán, és aki több mint ötven évvel korábban, 1954-ben maga is megrendezte filmen a Rokonokat.

            A film társadalomrajzában elsősorban a kis- vagy középváros viszonyai, a helyi hatalmasságok és intrikák állnak a középpontban, ugyanakkor kitekintést is nyújt az ország viszonyaira. Zsarátnok városát egyszer hagyja el a történet, akkor, amikor Kopjáss bemutatkozó látogatást tesz az Országházban az igazságügy-miniszternél. Néhány kép, néhány pillantás a parlamenti ülésteremre és folyosókra, egy rövid találkozás a “kegyelmes úrral” és a titkárával, és egy kicsit hosszabb lecke, beavatás budapesti vezetőjétől a fővárosi politika világába arról győzik meg mind Kopjáss Istvánt, mind a nézőt, hogy az országos politika, a nagypolitika sem más vagy jobb, mint a helyi, legfeljebb más a nagyságrendje.

            A film maximálisan kihasználja azt a lehetőségét, hogy egy világot a maga apró gesztusaiban, tárgyaiban, mondataiban és pillantásaiban varázsolhat a néző elé. Megmutatja azt, hogyan emelik föl a város vezetői Kopjásst egyszerre a tegeződés, a Béla bácsizás révén. Megmutatja, hogyan állnak és várnak a meghallgatásra várók “az öreg” előszobájában, míg mások előtt nyitva az út. Megmutatja, milyen gesztusaik vannak egymás között (például az alispánnak a pesti úton), és ezek a gesztusok hogyan változnak meg a hivatalban, a kishivatalnokok előtt, vagy az utcán, a kívülállók előtt. Látjuk őket a kaszinóban, az estélyen, a kártyaasztalnál, a választás utáni éjszakán a vendéglőben. Látjuk mindazokat a gesztusok, amelyektől összetartozónak érzik magukat.

            A film sok közelképpel dolgozik, kihasználva azt a lehetőséget, hogy az emberi arcot közelről mutassa, az ember arcán a gondolatok, döntések és szavak formálódását, az elhatározások keletkezését vagy elmúlását. Ugyanis a film másik tartalmi rétege az a belső történet, ami Kopjássban és Kopjáss emberi viszonyaiban lejátszódik. Azt látjuk, hogyan változtatja meg pozíciója a főhőst, hogyan küszködik ő is, családja is az új helyzettel. Látjuk a feleségével, Linával az ebédlőasztalnál, a konyhában a vasalásnál, este az ágyban, a kerti lugasban, látjuk azokat a párbeszédeket, amelyekben megvívják a maguk külső és belső harcaikat. Hogyan tudnak életformát váltani, hogyan tudnak tisztességesek maradni, hogyan tudnak a pénzzel bánni, azt elkölteni és megszerezni, hogyan fejezik ki a sérelmeiket, megbántottságaikat, és hogyan tudják kezelni az érzékeny pontokat, a rokonságot és Kopjáss titkolt vágyakozását Magdaléna iránt.

            Kopjáss István vágyódását azzal is motiválja a film, hogy nagyon hasonlónak mutatja a két nőalakot (gondoljunk csak az estély jelenetére, ahol a két nő arca egészen egymás mellett jelenik meg). A két nő nagyjából azonos korú, egymással rokonságban állnak. Ám közülük az egyiket ismeri és feleségének tudja Kopjáss, a másik azonban – aki mindig elérhetetlen távolságban volt tőle – most hirtelen karnyújtásnyi távolságra kerül.

            És Magdaléna van jelen Kopjáss István álmában. Ez az álom háromszor ismétlődik meg a filmben, és az álom logikáját követve összekeveredik benne a pesti kiküldetés és Magdaléna, az alispán (Andris bácsi) és a Sertéshizlalda képe. A vasút, az utazás egyszerre jelképezi új életútját, azt, hogy sikerült – illetve harmadszor azt, hogy nem sikerült – felkapaszkodnia az új életet jelentő vonatra. Kopjáss István álmai a benne lévő zűrzavarról tanúskodnak, és arról, mi mindent kellene tisztáznia és megértenie ahhoz, hogy ebben az új helyzetben sikeres legyen.

            Erről a zavarodottságról tanúskodnak a Magdalénával való találkozásai és beszélgetései, amelyek mindannyiszor felkavarják Kopjáss érzéseit és gondolatait. De a benne lévő zűrzavarról szólnak más jelenetek is, például a taxisofőrrel folytatott második párbeszéde, amelyben másokkal szembeni dühét tölti ki egy neki alárendelt emberen, olyanon, aki dadog és izzad a nagyhatalmú úr előtt.

            A film időrendje ugyanúgy lineáris, mint a könyvé, nem töri meg sehol ezt az időben előrehaladó, néhány hetet felölelő történetet. Míg a regényből az előzményeket a főügyésszé választás utáni nap eseményeibe ágyazva tudjuk meg, addig a film ezt is időrendben ábrázolja. Először a korábbi életformáját, a tisztes városi kishivatalnok középpolgári életét látjuk (a reggelit a lugasban), majd ezt követően kerül sor az ügyészválasztásra, és Kopjásst ezt követően már az új posztján látjuk elfogódottan, kicsit tanácstalanul. Az utolsó képben, befejezésül a film a haldokló Kopjáss Istvánt mutatja, egyszerre lekerekítve és nyitva hagyva a történetet.

A dzsentriről

Móricz Rokonok című regényét hagyományosan társadalomkritikai regényként, elsősorban pedig dzsentriregényként tárgyalja az irodalomtörténet. Próbáljuk meg körüljárni a dzsentri fogalmát, bár a kifejezés világos és biztos értelmezése mindmáig hiányzik az irodalomtörténet- és történetírásból.

            A dzsentri szónak két jelentése van: egy társadalmi réteg, továbbá egy életforma és mentalitás neve egyszerre. A köznyelvben a dzsentri a “hanyatló, elszegényedő, birtokát vesztett nemesség”, amely azonban ragaszkodik korábbi életmódjához, és azt – anyagi ellehetetlenülése ellenére – továbbra is fenntartani igyekszik. Úgy szokás elképzelni a dzsentrit, mint egy úri, kártyázó, vadászgató, mulatozó, később egzisztenciája érdekében gátlások nélkül panamázó, hivatali lehetőségeivel visszaélő társadalmi csoportot. Ezt a képet erősíti, sőt alapozza meg a szépirodalom a dzsentriregényekben, amelyekről azonban a kortársak többsége még nem csupán kritikai vonásaikat tartotta fontosnak kiemelni, és az értelmezés kulcsává tenni.

            A magyar szóhasználatban az 1870-es években tűnt föl az angol eredetű gentry szó – sokáig az angolos írásformában is használták –, amely hazájában a vidéki, majd a gazdálkodó, tőkés árutermelést folytató angol nemességet jelölte. A kifejezés honosítása egyben jelentésváltozást is magában hordozott: nálunk kezdetben a kapitalista birtokfejlesztésből, piaci termelésből jobbára kimaradó, a jobbágyfelszabadítás végrehajtása után birtoktestei nagy részét elvesztő középbirtokos nemességet értették alatta. Ez a középnemesség, amely korábban évszázadokon át a politikai élet kézbentartója és irányítója volt, most, a kiegyezés utáni, immár parlamentáris rendszerben, bizonyára az angol parlamentarizmust is mintának tekintve, önmagára a gentry kifejezést kezdte használni, s azt az ország közvéleményével is elfogadtatni. Szerepe, helyzete a társadalomban részben változatlan maradt – továbbra is ebből a csoportból került ki a politikai és államhivatalnoki elit jó része. Másrészt, anyagi hátterét tekintve, elvesztve korábbi egzisztenciát biztosító birtokait, új létforrás után kellett hogy nézzen. Az életszínvonal fenntartását pedig éppen az előbb említett központi és vármegyei hivatalok elfoglalásával – ehhez általában valós vagy vélt szerteágazó rokoni kapcsolatait felhasználva – biztosította.

            A dzsentri kifejezéssel a későbbiekben nem csupán az előbb megjelölt társadalmi csoportot, hanem egy nehezen definiálható, más néven gyakran “úri középosztály”-ként emlegetett réteget kezdtek illetni. Ám nincsenek pontos kritériumok, amelyek alapján valakit ebbe az osztályba sorolhatnánk. Sem csupán a nemesi oklevél, sem bizonyos hivatalok betöltése, sem rangfokozat vagy anyagi helyzet önmagában nem meghatározója a dzsentriségnek. Mi teremti meg akkor a dzsentri-identitástudatot? Schöpflin Aladár szerint “az életfelfogás és magatartás szabályaihoz való ragaszkodás s a társadalmi kultúra bizonyos elengedhetetlen színvonala”. Ezt a tézist a legújabb társadalomtörténeti kutatás is elfogadja, a mentalitást téve meg a dzsentri fő csoportképző elemének.

            A középnemesi-dzsentri magatartásmintát követik mindazok, akik a 19. század második felében újonnan jöttként kapcsolódnak be az “úri” életbe: a nem nemesi származású értelmiségiek, a tehetős, földbirtokos nemzetiségiek köréből származó, magyarrá asszimilálódott fiatal nemzedék képviselői, a polgárság hivatalban, jogászi, katonatiszti vagy szabad pályákon elhelyezkedő tanult tagjai és a vagyonnal ranghoz és nagypolgári életmódhoz jutottak egy része is.

            A dzsentri identitástudatnak jellemzője a középosztály és a társadalom más rétegeitől való elkülönülés, tudatosan elzárkózó magatartás. Ennek megvolt nyelvi kifejeződése is: a tegeződés. A magyar úri középosztály férfitagjai – nagyobb korkülönbség esetén a tiszteletteljes “urambátyámos” formában – tegezték egymást. Nem mintha egymáshoz közel álltak volna – idegenek is azonnal tegeződtek, amikor meggyőződtek egymás társadalmi hovatartozása felől –, hanem azért, hogy ilyen módon kizárják, a magázással érezhetően kirekesszék azt, akit nem tartottak “közéjük valónak”.

            A dzsentriség közkeletű magatartásmintáinak másikáról, az “úri svihákok” életmódjáról festett irodalmi és a közgondolkodásban elterjedt kép bizonyára árnyalásra szorul. Egyre több kivétel kerül elő, egyre nehezebb az általánosítás e téren. Márai Sándor személyes tapasztalatából kiindulva kérdőjelezi meg ezt a sztereotípiát: “(a) dzsentri-osztálynak ezt a lateinereskedési (diákkori) életszakát gyermekkoromban közelről láttam, s később úgy vettem észre, hamisan emlékezik meg erről az időről és szereplőiről a kortárs irodalom. Endre bátyám lelkesen szánta rá magát a bankpályára, amely testétől, lelkétől idegen volt, lelkiismeretesen betartotta a hivatalos órákat, s egyáltalán nem emlékeztetett arra a vidéki, vadászó, kaszinózó, uraskodó hivatalnok-típusra, aki éjféltájban fogadja el, ferbli közben, a kaszinó-pajtás váltóját. Az élet mindig más. Endre bátyámat nem tekintette senki közgazdasági lángésznek, de többet körmölt a bankban, mint vadászott és kártyázott, kicsit olvasott is, utazott is, mértékletesen élt, s a dzsentri-jelvényekből talán nem is őrzött meg erre az életre egyebet, mint a pecsétgyűrűt”.

Írta és összeállította: Fenyő D. György

Munkatárs: Piro Krisztina

Más elemzések: