Akkor, hét éve még sóhajtoztunk sokat,
Mikor arra kértek, soroljuk fel a céljainkat.
Legyintettünk. „Messze van az még!”
S, mint derült égből villámcsapás, itt a vég.

Van, akinek ez 13, másnak 7
Megint másnak csupán kettő vagy 5 év után.
Egy egész korszakot tudhatunk magunk mögött,
Magát a változást.
Kisgyermekekből itt ért minket a felnőtté válás.

Még ez a szó is ismeretlen nekünk.
Még csupán ízlelgetjük.
Mi az, hogy érett, mi az, hogy felnőtt?
Hiszen, még le sem érettségiztünk…

De érezzük. Halljuk, ahogy ketyeg,
Felettünk egy óra, úgy érezzük, siet.
S a „Jaj, még sok időnk van addig”-ból
Hirtelen már ki sem látszunk az eldönteni való dolgokból.

Nem tudjuk, hova kapjuk fejünk,
El sem hisszük, hogy lassan
Az együtt töltött idő
Végéhez érünk.

Szívünk sír, szinte zokog.

Hol lesznek majd a világban,
A körülöttem lévő kedves arcok?

Mi lesz velünk a falakon túl,
Ahol már nem kapunk segítséget a kedves tanári kartól?

Ahol már nem dolgozat lesz, hanem ZH
Ahol már nem sok lehetőség lesz javítani,
Ha hibáztál…

Minden más lesz.
Lesznek új emberek, új helyek.
Lesznek új álmok, új lehetőségek.

De bárhová is sodorjon az élet,
Sosem felejtjük el ezt a pár évet.

Az épületet, ahová csukott szemmel is eltalálnánk,
A tanárokat, akik nekünk mindig a legjobbat akarták.
A barátságokat, amik az évek során kötődtek,
S azt a rengeteg, rengeteg emléket.

Igen. Lassan elmegyünk.
Az útjaink szétválnak.
De hálát adhatunk a sorsnak, a világnak,
Hogy itt voltunk. Hogy mi voltunk.
Hogy egy darabot az életünkből,
Ennyi emberrel megoszthattunk

                                 Gila Dóra