Drága Sonja!

      Levelem megírásának csakis legutóbbi beszélgetésünk az oka. Azon a bizonyos alkalmon néhány személyes jellegű témát is érintettünk. Úgy érzem, történetem elmesélésével tartozom önnek, hiszen még fiatal, bizonyára hasznára lesz ez a történet. Sajnálom, hogy nem tudom személyesen elmesélni, de úgy hiszem még Tirolban is örömmel hall felőlem.

 Azt mondják egy forró délelőttön születtem, hét és fél hónapra. Édesapám nem sejtvén érkezésemet kiment a földre dolgozni mikor anyám rémülten vette észre, hogy mindjárt megszületek. Szerencsém, s édesanyámé, hogy a kutyájuk a szomszéd tanyára járt egy csinos szukához, ezért láncra kellett verni. Szerencse, mert anyám levelet biggyesztett a nyakörvére, s szabadon engedte. Ezután imádkozni kezdett s a jó Isten megsegítette. Hamarosan jött a segítség és megszülettem épen és fejletten. Szüleim a legnagyobb szeretetben neveltek, édesanyámnak én voltam a kedvence.

      Meg fog lepődni, de olyan jó életem volt, hogy nem vágytam el a tanyáról, és nem is mentem el egészen17 éves koromig. A legmesszebb Mindszent volt ameddig mentem, de még a híres vásárhelyi vásárban sem jártam. Egy nap azonban így szólt édesapám.

- Kedves lányom! Nagyon szeretlek, tudod. De már felnőttél és eljött az idő mikor el kell válnunk. Hódmezővásárhelyre küldelek egy kedves rokonom pártfogásába. Ott munkát kapsz, szellőt a nagyvilágból és bálokra járhatsz.

- Talán még férjet is találsz!- mosolygott rám cinkosan anyám.

Ezután döbbenten pakoltam össze némi ruhát, s tettem el meghatódva szüleim pénzét. Mint megtudtam évek óta gyűjtötték, hogy legalább én (a legkedvesebb gyermekük) vehessek egy szép ruhát, s tisztességesen éljek egy híres városban NÉLKÜLÜK. Meghatódva vettem búcsút tőlük, s emlékszem, apám utolsó szavai ezek voltak.

- Szerencse kísérje utadat, mert te magad a szerencse gyermeke vagy!

Miért mondta ezt? Nem tudtam, de időm már nem volt megkérdezni, mert a lovak közé csapott a fiú a szomszéd tanyáról, aki elvitt Vásárhelyre.

      Az úton végig méláztam, s olyan dolgok jutottak eszembe, hogy mi lesz ezen a nagy síkságon sok év múlva. Meg hogy milyen is a hegy. El sem tudtam képzelni, én, aki a szomszédos községen kívül sehol nem jártam. Szívembe boldogság ült, ahogy néztem a zöld búzakalászokat, a friss hajtásokat, a gyönge napraforgókat s a pitypangokat az úton.

      A város merőben új élmény volt. Először apró fehér házak követték egymást, piros függönnyel és barna kapuval. Ahogy beljebb haladtunk a házak magasabbak és díszesebbek lettek. Egészen megdöbbentem ennyi szépség láttán. Aztán befordultunk a főtérre. Baloldalt a városháza épülete magasodott. Azt hittem kápráznak a szemeim olyan előkelő volt. Jobb kéz felől pedig egy kupolás épület állt. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban szemben egy nagy, sárga eklektikus épület állt. Előtte hintók és kocsik várakoztak egy-egy előkelő vendégre. Ekkor a szomszéd fiú így szólt:

- Megjöttünk. Szálljon le, menjen be! Itt fog dolgozni.

S már ott is hagyott. Talán viccel? Egy ilyen előkelő helyen dolgozzak én, aki egész eddig tanyán éltem? Rémülten indultam meg a magas ajtó irányába. Már épp a kilincsért nyúltam volna, mikor az ajtó, mintegy magától, kinyílt. Két lehengerlő szépség állt velem szemben. Hajuk elegánsan feltűzve, szoknyájuk valami egészen finom anyagból készült. Gyorsan lehajtottam a fejem és pukedliztem úgy, ahogy édesanyám tanította. A két kisasszony megdöbbenve tekintett rám.

- Ne haragudjon kedves, de nem tévedt el véletlen? Ide nem a maga fajta emberek járnak.

- Nem, szolgálatára. Itt fogok dolgozni. - préseltem ki magamból.

Ők még egyszer végig néztek rajtam, majd emelt fővel távoztak. Döbbenetemben meg sem tudtam mozdulni, így akaratlanul is hallottam távolodó hangjukat.

- Látta milyen szép szőke a haja?

- Valóban, és gyönyörű kék a szeme. Na és az alakja?

- Azt hiszem, bolondulnának érte. Talán színésznőt kellene belőle faragni.

      Ezután még nagyobb félelemmel lépkedtem a magas folyosón mikor egy ember állt elém. Úgy tetszett mintha engem várna, de mint később megtudtam ő mindenkit útba igazít, ez a dolga. Elegánsan portásnak hívják. Ő elvezetett a pártfogómhoz, akivel egyből munkához láttam. Már az uzsonna idején is fáradt voltam, pedig a munkának még koránt sem volt vége. Este nyolc órakor azt hittem menten összeesek. Ekkor azonban a délelőtti dámák lebegtek be az ajtón, óriási virágcsokrokkal megrakodva. Megkönnyebbülve pakolták mindketten a kezembe csokraikat, mikor megpillantottak. Innen egyből a szobáikba mentek, nekem pedig követnem kellett őket. Miután a szobában lepakoltam csokraikat és vázába tettem őket magukhoz szólítottak.

- Maga tetszik nekem kislány. Szorgos és nagyon jó alakja van.

- Bizony hogy így van. Tudja, mi színésznők vagyunk. Minket mindenki szeret. Magát is szeretnénk színésznővé varázsolni, jöjjön velünk.

- Pénzt és virágokat kap, elismerést. Olyanok is keresik majd a kegyeit, akik egyébként magára sem néznének.

- Grófok és bárók.

Hogy mit szóltam ehhez? El voltam kápráztatva. E szavak balzsamként hatottak szívemre. Mit tagadjam? Beleegyeztem. Nem vetheti a szememre. Az iskolában sosem mondták, hogy a színészet bűn.

      Így kerültem a két dáma karmai közé. Másnap reggel ők keltettek és már korán reggel szép ruhát kölcsönöztek nekem. Ezután rögtön a színházba indultunk. Hogy milyen is volt a színház? Gyönyörű fa épület, mint a babaház, amit édesapám készített nekem. Körülötte a mesés Népkert volt. Növények, bokrok szépen elrendezve. Ösvény, kétoldalt fák. A távolban még fölsejlett az egykori Hód-tó nyoma. Ott ahol a kert véget ért mocsaras volt minden. Olyan volt ez, mint a paradicsom a mocsárban, a színházzal a közepén. Kellemes borzongás járt át, ahogy beléptem s boldogság mikor mindenki, akinek csak bemutattak dicsért. Olyan volt ez, mint a bor. A dicséret a fejembe szállt s részeg lettem tőle. Innentől kezdve gyorsan történt minden. Ruhákat kaptam, szép szobát és cserébe egyszerű szövegeket kellett megtanulni s eljátszani. Olyan könnyen beleéltem magam, mintha csak egy másik életembe léptem volna át. Dicsértek is érte, azt mondták tehetséges vagyok és… a szerencse gyermeke. Nem tudtam, nem értettem miért mondja ezt mindenki, én azonban meg voltam vele elégedve.

A nagy nap aztán csak eljött. Két hét egész napos próba után előadásra tűzték a darabot, melyben enyém volt a főszerep. Izgatottan vártam az estét, amikor azonban eljött, megrémültem. Egyszer csak a színpadon találtam magam és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Olyan érzés volt, mintha egy vadállat mindjárt felfalna, de a legrosszabb az volt, hogy a szemébe sem tudtam nézni, mert mindenhol ott volt. Ha az egyik szempárba néztem, ott volt a többi. Azután tudván, hogy nincs visszaút, belekezdtem. Nem rontottam el semmit. Innen minden ment, mint a karikacsapás. Hirtelen egy másik világban találtam magam, ahol nem volt más, csak én és a színdarab. Észre se vettem, és máris vége lett. Azután óriási taps volt, ováció. És én egymagam több virágot kaptam, mint két pártfogóm.

      Ezután minden nap kaptam virágot. Hódolóim voltak és elismerés vett körül. Azt hittem naivan, hogy ez örökké tart.

      Egy nap azonban a dámák csöndes beszélgetésre hívtak és a családomról kérdezgettek. Ez számomra nem volt gyanús. Szívesen meséltem nekik magamról, habár sok kérdésükre nem tudtam a választ. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban ők tudták. Miután befejeztem a mesélést ők kezdtek bele egy merőben új és számomra ismeretlen történetbe. Mint megtudtam ez rólam szólt. Elmondták a mesét, amit mindenki hitt a születésemről, majd az igazságot leplezték le. Könyörtelenül.

- Kedvesem talán meg fog lepődni, de mind ez csak buta mese. Az ön édesanyja itt élt, Vásárhelyen és segített egy gazdag asszonynak a ház körüli teendőkben. Tulajdonképpen a szobalánya volt. Egy nap aztán a nagyságos asszony unokaöccse jött hozzá látogatóba. Egy jóképű osztrák tiszt. Mit szépítsük a dolgot, egymásba szerettek. Egyre többet voltak együtt és egy nap édesanyád olyat tett, amit talán nem kellett volna. Ez után a tisztnek haza kellett utaznia, mielőtt megtudta volna, hogy gyermeke lesz, édesanyádnak meg gyorsan férjet kellett találnia. Így hozzáment egy régi udvarlójához amilyen gyorsan csak lehetett. Tisztelte férjét, de nem szerette úgy, mint a tisztet. Ezután írt a valódi édesapádnak, a tisztnek, aki pont akkor jött titkos látogatásra édesanyádhoz, mikor te születni készültél. Ő vitte a kutyát a szomszéd tanyához, ott elengedte és elbújt. Azután néha pénzt küldött, a nevelésedre. Szegény apád pedig végig azt hitte, a lánya vagy.

      Ez volt a történet. De ez úgy letaglózott, hogy aznap este az előadáson is csak megszokásból cselekedtem, közben azonban máson járt az eszem. Azon, hogy eddig hogy nem tűnhetett fel szőke hajam, mikor mindenki másnak fekete van a családban. Valóban, olyan más voltam. Egyetlen testvérem, vagy nagymamám sem hasonlított rám. Illetve én nem hasonlítottam rájuk. És ott visszhangzott a fejemben a mondat: „Színészi tehetséged anyádtól örökölted, az ő egész élete egy színdarab, és nem bukott bele. Erre csak kevés ember lenne képes!”

      Elkeseredésemben a darab végén végig néztem a termen. Tudtam ma igazán nem volt élvezetes a szereplésem, s kíváncsi voltam az arcokra. Tulajdonképpen megdöbbentem, mert mindenki elégedettnek tűnt, kivéve egy férfit. Olyan húszéves forma volt. Magas volt, és kunkori bajusza. Talán még el is lágyult volna szívem a láttán, ha nem nézett volna olyan zordul. Nagy meglepetésemre másnap nem érkezett meg a szokott virágcsokor. Meglepődve és némi szomorúsággal fogyasztottam el könnyű reggelim, mikor egy levelet hozott egy inas.

„Kedves kisasszony! Tegnapi szereplése igazán siralmas volt a többihez képest. Ne haragudjon, de ezért virágot sem küldök. De mivel úgy tűn,t tegnap végre először észrevett, személyesen adnám át a csokrot, amit reggel nem kapott meg. Legyen 9-re a Népkertben.”

      Ez igazán furcsa- gondoltam és siettem, hogy kilencre oda érjek a kertbe. Szerencsére ma korábban keltem a szokottnál, így még hamarabb is oda értem. Kíváncsian szemléltem az embereket, mikor a tegnapi komor urat láttam megjelenni. Arcán most mosoly terült szét, és vígan csókolt kezet nekem. A csokrot valóban odaadta, majd beszélgetni kezdtünk. Olyan kedvesen és megértően beszélt, érdeklődve hallgatott, hogy észre se vettem, hogy eltelt az idő. Már rég a próbán kellett volna lennem, de semmi sem vitt rá az elválásra. De aztán csak mennem kellett, mert már futárt küldtek értem. De eztán minden reggel együtt sétáltunk a kertben. Néha együtt ebédeltünk, fűre terített pokrócon. Minden olyan mesés volt. Azt hittem szebb nem is lehet. Egyetlen gondom az volt, amit a szállodában többször is hallottam egy kedves, bár meglehetősen idős özvegyasszonytól „Túl szép itt minden. Olyan, mint a vihar előtti csend.” Ilyenkor mindig félve gondolkodtam el, vajon miről beszél? Milyen viharról. De hamarosan már ez sem érdekelt, csak egy dolog. A nyár végére a kedves ifjú, Gábor megkérte a kezem. Nem tudom, hogy azon a nyáron hova lett az eszem, de minden addigi tanítást elfeledve folyton a tilosban jártam. Így egyszerűen és boldogan igent mondtam. Szüleimet meg sem kérdeztem, tudván nem örülnének egy ily gyors frigynek. Már karácsonyra házasok voltunk. A színház pedig télire bezárt, így teljes időmben gondos feleség voltam. Egy kis egyszobás házban laktunk. Gábor örökölte. Szűk volt, de így még többet lehettünk együtt. Éjjel-nappal. Azok a hónapok voltak a legboldogabbak. Hamarosan várandós lettem, és azt hittem örökre a fellegekben járok. Úgy gondoltam a szerelem örök garancia a boldogságra. Így jött el a tavasz majd a nyár. Gábor hadba állt, mert az biztos anyagi forrás volt. Én pedig már nem tudtam színészkedni a növekvő hasammal. Aztán egy nap borzalmas hírrel jött haza.      A Monarchia hadat üzent. Hogy kinek az nem volt fontos, csak az, hogy Gábort azonnal a frontra vezényelték. Hirtelen tőrként hasított a szívembe egy gondolat. Itt a vihar.

Eközben közeledett az óra, hogy drága gyermekem megszülessen. Szerencsére Gábor egyik rokona segítőkésznek mutatkozott. Kedves asszony volt. Gyermekeit és férjét hátrahagyva költözött hozzám, amíg meg nem született a gyermekem. Ott volt a szülésnél. Egy szép arcú leány született. Gyönyörű fekete haja volt, akárcsak az apjának. (Ő Karolina, akivel néhányszor találkozott, mikor engem meglátogatott, s igen jól elbeszélgettek. Úgy sejtem néhány levelet is váltottak elutazása óta.) Emlékszem, milyen boldogan írtam meg az apjának és arra még inkább milyen hévvel bontottam ki a válaszát. Máig emlékszem levelének minden egyes kedves szavára. Emlékszem milyen boldog volt lányunk érkezése miatt. Aztán egy nap minden megváltozott. Levelet kaptam a frontról. Nagyon nehezemre esik leírni még csak gondolni is rá. Ez a levél elmondta, hogy… hogy Gábor hősi halált halt. A hazáért.

      Őszinte leszek. Semmire nem emlékszek abból, ami ez után történt. A következő emlékem, hogy egy nap felkeltem, és anyám kedvesen köszöntött. Otthon. Nem tudom hogyan kerültem oda. Annyi rémlik, hogy édesanyám bocsánatot kért, amiért eltitkolta apám kilétét, majd megbocsátott nekem, mielőtt még elmondtam volna bármit is. Úgy rémlik azt mondta, a szememből olvas.

      Ezután Ausztriába költöztem a valódi apámhoz. Mint megtudtam ő sosem házasodott meg. Hű maradt anyámhoz, s alig várta, hogy lásson. Ezután segített, hogy újra a színészetnek élhessek. Ott Bécsben. Közönséges nevemet, az Erzsébetet megváltoztattam Elizabethre, ahogy Ausztriában szokás használni. Édesapám vezetéknevét felvettem. Új ember akartam lenni, talán sikerült. Híres lettem és közkedvelt, és a legjobb anya. Minden szabad percemet egyetlen gyermekemmel töltöttem. Legjobb tudásom szerint neveltem. Sosem kényeztettem el. És valamit be kell, hogy valljak.

      Mindig úgy életem, hogy férjem emlékéhez hű maradjak. Életem legboldogabb hónapjai minden bajon átsegítettek. Az emlékezés mindig fáj, de mégis megéri újra és újra visszaidézni. Azért ne gondolja, hogy a múltban élek. Egyetlen lányomra mindig úgy tekintettem, mint egy emlékre Tőle. Olyannyira hasonlított Rá jellemben, hogy néha úgy éreztem Istentől kapott ajándék, azért hogy Őt sose veszítsem el.

      Ez a szerelem sírig tart. És még az után is.

                                                                                       Szeretettel, Elisabeth Winkler