Egyik kezemmel Petra vállát szorongattam, a másikkal a karkötőim birizgáltam. A vonat begördült a pályaudvarra, az emberek lassan leszálltak róla, és biztonságos távolságra, tőlünk 10 méterre álltak meg a peronon. A tanárok egyesével olvasták fel a diákok és párjuk neveit egy hosszú listáról. Valahogy túl hamar jutottak az én nevemhez, még nem voltam felkészülve. A nevem hallatán előreléptem, előttem egy alacsony, kedves arcú lány állt. Arcát szeplők borították, ugyanolyan mézszőke haja volt, mint nekem. Kezet nyújtott, köszönt, én pedig nagy idegességem közepette magyarul köszöntem neki vissza, de szerencsére nem hallotta a hangzavar miatt. Vártunk egy kicsit, ő elköszönt a barátnőitől, én odaintettem Kittinek, miközben apa sikertelenül próbálta berakni Kathi bőröndjét a csomagtartóba. Valahogy sikerült hazaérnünk. A hangulat kissé feszült volt, alig beszéltünk. Nem szoktam hozzá az angol beszédhez, rossz volt, hogy gondolkodom kellett, mielőtt beszélek. Persze felszínes kérdésekre sikerült válaszolnom, például, hogy mi a hobbim. A feszültség kicsit oldódott, amikor vacsora előtt megmutattam neki a belvárost, ő pedig Ulmról mesélt. Lefekvés előtt még megnéztünk egy filmet, ami annyit jelentett, hogy merev arccal a tv-képernyőt néztük, miközben valami teljesen másra gondoltunk.

Reggel valahogy biztonsággal töltött el, hogy találkoztunk Bogival és az ő cserediákjával az iskola előtt. Kathi és Johanna jó barátnők voltak, Kathi már nem érezte magát olyan kényelmetlenül. Nemsokára Petra és az ő cserediákja, Caroline is megérkezett. A német lányok számunkra érthetetlen csevegésbe kezdtek, mi pedig álmosan, tőmondatokban elemeztük a tegnap estét. Igazgató úr beszéde után a buszállomásra siettünk, ahonnan Szegedre, majd egy lovasfarmra utaztunk. A buszban pedig folytatódott az előző esti kínos csend. Megérkezésünk után német nyelvű körbevezetést kaptunk Szegedről, persze minket nem érdekelt annyira, mint a német diákokat. Nekünk már ismert volt a város, így angolul mutogatva magyaráztunk az épületekről. Az ebédet a Rizi-bizi étteremben töltöttük el, azon szórakozva, hogy milyen rossz ízű a szőlőlé. Mi hatan ültünk egy asztalnál, én, Bogi, Petra, és mindhármunk cserediákja, a többiek viszont jócskán ”klikkesdtek”. A németek csak németekkel, a magyarok csak magyarokkal ültek egy asztalhoz.

A nap további részét a lovasfarmon töltöttük. Eleinte csak ücsörögtünk, de aztán feltaláltuk magunkat egy rozoga, szétesés szélén álló libikókával. Hogy hogy fértünk rá mind a hatan, azt máig sem tudom. Mikor a lovaglásra került a sor, mindenkinek volt bátorsága felülni az állata, csak nekem nem. Végül aztán Bogi, Petra és az egész helyes lovászfiú meggyőztek. Remegve ugyan, de én is mentem két kört a lovon. Hazafelé úton mindenki nyitott szemmel aludt a buszon, bár egyikőnk sem vallotta be, fáradtak voltunk.

Otthon aztán egy ideig csak tv-t néztünk, utána az unatkozás elkerülése végett gyöngyöt fűztünk, közben a zenecsatornát néztük. Ez jó kiindulópont volt beszélgetéshez, mivel nagyjából ugyanazokat a zenéket szerettünk, és ugyanazokat utáltuk. Este a vacsoránk elköltése után újra filmet néztük, közben próbáltam nem elaludni, szerencsére Hillary Duf kissé hamis éneklése a tv-ből ébren tartott.

Másnap reggel kilenckor keltünk, ami számomra egy szombati napon szokatlan volt. A délelőttöt sétával és fagyizással töltöttük el, ebéd után pedig Bogi táncbemutatóját néztük meg a Sportágválasztón. Ott volt Johanna is, így nagyon jól szórakoztunk. Délutánra az Árkád plázába mentünk négyesben (én, Bogi, Kathi, Johanna). Nem kis meglepetésünkre a legtöbb fogadó diák ezt a programot tervelte ki szombat délutánra, így sok ismerős arccal találkoztunk. Jókat nevettünk a bénábbnál bénább „divatos” ruhadarabokon, fagyiztunk és a tetőn sétáltunk. Este a Hordó étteremben találkoztunk Petrával és Caroline-al. Azt hiszem, hogy ez volt a hét fénypontja. Egymást fényképeztük minél butább grimaszokkal, magyar káromkodásokat tanítottunk a lányoknak, cserébe ők is nekünk németeket. Hangosan felnevettünk, ha a szomszéd asztalnál elhangzott egy általuk ismert káromkodás. Abba-dalokat énekeltünk, nem törődve azzal, hogy az étteremben mindenki minket néz. Későn értünk haza Kathival, és először nem néztünk filmet, sőt nem is hallgattuk a zenecsatornát, csak beszélgettünk. Mindenről, ami törtét aznap.

Másnap délelőtt öten, Petra nélkül (lóversenye volt) egy játszótérre mentünk, ahol 14 éves létünkre varázslatosan jól szórakoztunk. Az előző nap miatt elég fáradtak voltunk, így a friss levegő nagyon jó kikapcsolódás volt. Ebéd után Szegedre, a Marilyn Monroe-kiállításra mentünk el. Mindenkinek nagyon tetszett, hisz szinte személyesen ismerhettük meg a híres színésznő-legendát. Plusz pont, hogy angolul is ki volt írva minden, sőt néhol német szöveget is találtunk. A kiállítás után még egy fagyira is volt időnk. Este hat körül értünk haza, nagyon fáradtak voltunk, így Kathival megint filmet néztünk. Közben vacsoráztunk, utána összepakoltunk másnapra, ami ismét iskola által szervezett programmal telt.

Hétfő reggel fáradtan ugyan, de egy szép nap reményében mentünk iskolába. A délelőtt folyamán ellátogattunk Ambrus Sándor fazekasműhelyébe, ahol a német diákok kipróbálhatták a fazekaskorongot. Ezek után a megújult Tornyai múzeumba mentünk, ahol megtekintettük a híres festő képeit. Sokak szerint kissé ízléstelen volt egynéhány festmény, de összességében mindenkinek tetszett. Ezek után Mártélyra vettük az irányt, és mint fél órával indulás előtt kiderült, a magyar diákoknak biciklivel kellett menniük. Ez sokunknak problémát okozott, mivel erre senki nem számított, fél óra alatt pedig igen nehéz volt biciklit szerezni, de energikus és rugalmas csapat lévén ezt is megoldottuk, így fél négy körül már Mártélyon voltunk, ahol kis várakozás után csatlakoztak hozzánk cserediákjaink, akik lovaskocsival érkeztek. Ezek után végigjártuk a tanösvényt, megtekintettük a holtágat és ki lovaskocsival, ki biciklivel hazafelé vette az irányt. Mire hazaértünk, nagyon fáradtak voltunk, mégis volt erőnk arra, hogy beszélgessünk. Akkor este beszélgettünk a legjobbat, témából témába és egymás szavába vágva mondtuk a magunkét, közben nagyokat nevettük. Észrevettem, hogy igazán már angol beszéd közben sem kell gondolkodnom annyit, mint régen. Már szinte magától jött.

Kedden kissé szomorúan keltünk, hiszen ez volt az utolsó napunk együtt. A délelőtt elejét az iskolában töltöttük, ahol a Foucault-ingát és egy tanórát tekinthettek meg vendégeink, mi pedig elfoglaltuk magunkat. A nap további részében angol körbevezetést tekintettünk meg az Emlékpontban, valamit az új művelődési központban. Az ebédünket Petrával és Caroline-al töltöttük el a sarokházban, közben pedig további magyar szavakra tanítottuk őket. Ebéd után felmentünk a városháza tornyába, ami nekünk is új élményt jelentett. Igaz, hogy minden nap látjuk a várost, de nem ilyen magasságból. A programok után immár hatan (én, Petra, Bogi és cserediákjaink) vásárolni vettük az irányt, utána pedig Petráékhoz mentünk, ahol Actvityztünk. A játék persze magyar volt, így félig magyarul, félig németül, félig angolul játszottunk, de nagyon jól szórakoztunk. Este Kathi összepakolt, közben pedig egy magyar vetélkedő-műsort néztünk, amit bár Kathi nem értett, nagyon viccesnek talált.

Balról jobbra: Kathi, én, Petra, Caroline, Bogi, Johanna (mindenki a cserediákja mellett)

Másnap mindketten fájdalmas arccal ébredtünk, hiszen tudtuk, hogy itt a vége. Reggel nyolcra értünk ki a vonatállomásra, ugyanoda, ahonnan kalandunk kezdődött. Mindenki mosolygott, beszélgetett, nevetések repkedtek a levegőben. Amikor begördült a vonat, mindenki utoljára megölelte német vendégeinket, utána felsegítettük őket a vonatra. A szerelvényből kezek integettek felénk, kezek, amelyek egy hétig hozzánk tartoztak. Nehéz volt a búcsú, és még nehezebb lesz az a fél év, amit ki kell várnunk, hogy tavasszal újra láthassuk őket.

A cikket írta Szabó Adrienne, a képeket készítette Sarkadi Petra és Szabó Adrienne.