Kérem, meséljen egy pár szót arról, hogy gyermekkorában hogyan érintkezett a zenével!

Iskolai keretek között az énekóra volt az egyetlen olyan foglalkozás, ahol csak énekeket tanultunk. Tehát elénekeltük, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt” de nem tudtunk meg róla többet, mint hogy a gyergyói medencében énekelték. A rádióból pedig a magyar nótát ismertem. Énekkar nem létezett. Mi, fiatalok délutánonként volt, hogy összeültünk a helyi Pince klubban, s hallgattunk Beatricét, Zoránt, Máté Pétert, LGT-t, Piramist, Omegát, AC/DC-t, Iron Maident, Motorhead-et, Deep Purple-t.

Milyen zenei irányzat volt meghatározó az életében?

Énekórán semmit sem tudtunk meg arról, mi az, hogy népzene. A társaság hallgatott magyar rockot és popot, külföldiek közül is a rock volt a legjellemzőbb. Aztán a rendszerváltás körül a magyar zenei világban egyre jobban elterjedt az a stílus, mint amit a Fonográf is képvisel.

Mi volt az, ami egy fiatal figyelmét Zorán és Máté Péter dalaiban felkeltette?

A dalszöveg az elnyomás ellen szólt, melyet a cenzúra átengedett, de az emberek tudták, hogy miről is énekelnek igazán. A társadalom, ha nem is hangosan, de tüntetett, lázadt a rendszer ellen. Ezek a zenészek pedig kimondták burkoltan azokat a dolgokat, amelyeket nyíltan következmény nélkül nem lehetett volna megtenni. Mint ahogy a Fonográf tagjai is, Szörényi Levente és Bródy János, aztán Zorán, Máté Péter a rendszer elleni lázadást virágnyelven fejezték ki, ezeket a szövegeket a népnek írták, a cenzúra nem tudta kiszűrni, így népszerűek és sikeresek lettek. A Koncz Zsuzsának írt szövegek is rendszerellenes volt, ahogy a kormány nevezte, népellenes, s ezek is virágnyelven írt dalok, bennük a népzene elemei megtalálhatóak. Nem véletlen, hogy a Csík Zenekar is mostanában lett sikeres annak ellenére, hogy már 10 éve munkálkodnak, s egyre feljebb tör, mert most értünk el arra a pontra, hogy egyre többen szükségét érzik a saját történetünk, múltunk ápolásának, a gyökerekhez való visszanyúlásnak.

Mi volt a népzene iránti szeretetét kiváltó ok?

A rendszerváltás időszakában kezdtem észrevenni, hogy a hagyományainkat, a múltunkat próbálták velünk elfeledtetni, elvenni tőlünk. Ezért ezeket az értékeket még jobban meg akartam ismerni. Ekkor jutott tudomásomra, hogy a szlovák-ukrán határon volt egy egykor egybe tartozó falu, amit a potsdami szerződés következtében két részre szakadt, szögesdróttal kettészakították. Így lett Szelmencből Kis-Szelmenc és Nagy-Szelmenc. Aki el akart volna menni a bátyjához, az egyik napról a másikra nem tehette, mert már másik országba tartozott a szemben lévő házsor rajtuk kívül álló okok miatt. Az orosz katonák nem hagyták, hogy beszélgessenek, ezért elénekelték bánataikat, híreket, hogy kik házasodtak, ki született, ki halt meg. A katona csak annyit hallott, hogy jaj de szép ének, és mivel nem értette, nem is gondolt arra, hogy most ez nem csak ének, hanem beszélgetés. A sok olvasás, kutatás során rájöttem, hogy ez már évszázadok óta így van, s észre kellett, hogy vegyem, hogy mennyire sokszínű.

Hogyan jelenik meg az Ön szemszögéből a népzene sokszínűsége?

Szerintem a zene sokszínűsége a tájegységek különbözőségéből, s egyben hasonlóságából ered. Például, ugyanazt megéneklik a székiek és a palócok is, de az egyik lassan, a másik egészen más dallammal és gyorsan, s ami a legszebb benne, hogy mindkettő nagyon szép annak ellenére, hogy mennyire eltérnek. Egy dal élvezhető még akkor is, ha 600 kilométerrel arrébb éneklik ugyanazzal a szöveggel és teljesen más dallammal. A hangszerek használata is ide tartozik. Az egyik tájegységen használnak dobot, míg a másikon pásztorsíp a jellemző. Itt kapcsolódik be a népviselet változatossága.

Önnek mi a véleménye arról, hogy a népzenét egyik rendszer sem tudta teljes mértékben elfojtani?

A népzene annyira értékálló, hogy egyik rendszer sem volt olyan erős, hogy egy nép minden egyes képviselőjéből kiirtsák a saját kultúrájához, népzenéjéhez való ragaszkodást. Például, a kommunisták a hegyi pásztorokat nem tudták beletaszítani a termelő szövetkezetekbe, így a paraszti kultúra megmaradt, ők generációról generációra tanították a népdalokat. Egy erdélyi utazásom keretéin belül megismerkedtem egy családdal. Egy együtttöltött estén mindenki énekelt egy dalt, és az édesapa a fia által énekelt dalt nem ismerte. Megkérdezte, hogy „Te meg ezt honnan tanultad?”, a fia azt válaszolta, hogy Gyergyószentmiklós táncházban volt, és ő a szünetben nem ment ki egyet levegőzni, inni, mint a többiek, hanem ott maradt a teremben, és azok a pásztorok, akik télen abban a faluban laktak, tanítottak olyan dalokat, amelyeket csak az ő kis közösségük ismer. Ezek annyira ritka és kevesek által ismert dalok, hogy még a közel 70 éves erdélyi lakos sem ismerte. Ugye Bartókék is gyűjtöttek dalokat, de ők sem tudtak eljutni minden kis faluba, hogy összegyűjtsenek minden egyes dalt. Ráadásul ezek az elszigetelődött csoportok nem úgy nyílnak meg idegeneknek sem. Minél elszigeteltebb a társadalomtól az a közösség, ahol élnek, annál erőteljesebben az életük része lesz, s annál jobban ragaszkodnak a saját hagyományaikhoz, kultúrájukhoz.

Ahogy mesélte, a népzenével majd csak a külföldi és a magyar rock, pop zene megismerése után találkozott. Ha választania kellene, csak az egyiket választaná, vagy úgy gondolja, úgy jó, ahogy történt?

Nem tudnék választani, mert mind a külföldi zenének, s mind a magyarnak, a mai napig megvan a saját szépsége.

Azonban már a rendszerváltás előtt voltak olyan hangok, amelyek azt mondták, hogy a magyar nyelven írt dalok fognak élre törni az országban, nem pedig a külföldi slágerek. Ez is még jobban felkeltette a figyelmem a népzene iránt.

Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadta felkérésemet.

Örömömmel töltött el, hogy rám gondoltál.