Filmtípusok, filmműfajok
A filmnek a valóság reprodukciójából következő "kettős természete" születésének pillanatától kezdve kétféle filmtípus kialakulását tette lehetővé. A "valóság", azaz a környező világ megtörtént eseményeit feltáró tényfilmek a dokumentumfilm elődei voltak, míg az új kifejezési eszköz reprodukciós természetét előtérbe helyező látványos felvételek a kitalált történetek, a fikciós játékfilmek felé nyitottak utat. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy e két, látszólag egymással szemben álló filmtípus közös tőről fakad. Nem véletlen, hogy az első "dokumentumfilmesnek" kikiáltott Lumičre-ék is forgattak a kamera kedvéért eljátszott, kitalált történeteket, például A megöntözött öntözőt. S a filmművészet első bűvészinasa, Georges Méličs fantasztikus trükkáradata sem volt idegen a korabeli riportfilm-készítőktől. A forgatás nehézségeire való tekintettel ugyanis sok különleges eseményről - koronázásokról, háborúkról - stúdiókban, szereplőkkel, díszletek között készültek a híradók, amiket a nézők nem ritkán már a tényleges esemény megtörténte előtt láthattak a mozikban. Dokumentumfilm és játékfilm között formai szempontból nehéz határvonalat húzni - mindkét filmtípus ugyanazon a módon tárja elénk képeit, ugyanúgy meséli el történeteit -, csak a funkció, a bemutatás körülményei, a jellegzetes stíluseszközök utalhatnak az adott mű dokumentarista vagy fikciós jellegére. Nem véletlen, hogy időről időre felmerül a dokumentarizmus és fikciós filmforma határainak összemosása, ami nemcsak sajátos filmműfajt (a dokumentarista játékfilmet), hanem - amennyiben az alkotó nem egyértelmű vagy félrevezető információkat ad a film típusáról - istenkísértő manipulációt is eredményezhet. (Ebből az összefüggésrendszerből egyébként - a dokumentum- és a játékfilmtől a reprodukció tárgyában valóban különböző - animációs film lóg csak ki.)
Fejezetünk első szövegei tehát úgy beszélnek a dokumentumfilmről és a játékfilmről, hogy hangsúlyozzák a két filmtípus közös gyökereit. Flaherty és Buńuel dokumentumfilmjei éppen "tisztátalanságukkal", játékfilmes eszközeikkel érik el, hogy a valóság felszíni rétegén áthatolva egy mélyebb igazsághoz jussanak. S lényegében ugyanezt teszi, csak fordított úton, Méličs is: a valósághoz tapadt filmképet a fantázia birodalmába emeli - ahonnan a mozi, mint azt naponta tapasztalhatjuk, azóta sem szabadul.
Vajon miért nem? Ennél a fontos kérdésnél érdemes elszakadnunk a film alaptermészetének vizsgálatától, hogy más szempontokat is figyelembe vehessünk. Kik, miért és kiknek csinálnak filmeket? A mozgókép csak a hagyományos művészet funkcióit elégíti ki? Többször utaltunk már rá, hogy ez nem így van; sőt sokan a filmet nem is tartják művészetnek. Nos valóban, a mozgókép eddig megismert tulajdonságai, továbbá a születését övező történelmi korszak, a 20. század eleje, legalább annyira kedvezett annak, hogy a film a tömegek számára szórakoztatást nyújtson, mint hogy a kevesek, az "értők" művészete legyen. A film ráadásul ipari termék, az előállítása sok pénzt, nagyfokú szervezettséget igényel. Mint szórakoztatóipari termék a film tehát üzlet, méghozzá nem is akármilyen. A kezdeti békeidők után, amikor még nem létezett "művészfilm" és "közönségfilm", csak vidám vagy szomorú, tanulságos vagy ostoba mozgókép, hamarosan bekövetkezett a törés, ami azóta szinte áthidalhatatlan szakadékká mélyült. Vannak tehát művészi szándékkal készült, illetve elsősorban a bevételre figyelő alkotások. E megkülönböztetés számunkra csak abból a szempontból fontos, hogy mindenkor szem előtt tartsuk: mást kell várnunk tőlük, hiszen különböző céllal készültek. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más. Amennyiben a művészetre szavazunk, tudomásul kell vennünk, hogy az ezzel a szándékkal készült filmek csak a világ filmgyártásának töredékét teszik ki - ám ugyanakkor az is fontos, hogy a filmek áradatában mindenkor jusson hely - és pénz - a gazdaságilag esetleg ráfizetéses, művészileg viszont értékes alkotásoknak. Hogy ez a megosztottság mennyire áthatja a film történetét, azt jól jelzi az elkötelezett avantgardista Moholy-Nagy László indulatos kirohanása a pusztán gazdasági szempontokat érvényesítő filmipar ellen (mint látjuk, nehéz elkerülni a minősítést) és Andrzej Wajda, a neves lengyel filmrendező szomorú köszöntője a film századik születésnapján, amikor az életét a filmművészetnek áldozó alkotónak tudomásul kell vennie: ma már, a televízió és a számítógép világában egészen más közegben szólalnak meg, más elvárásokkal szembesülnek a mozifilmek.
Szerencsére azonban mégis akadnak példák a film történetében az ellentétek áthidalására, ahol a szórakoztatás és a művészi szempont megfér egymással, sőt még ráfizetéstől sem kell tartani. Az úgynevezett műfaji filmek terén sok jelentős mester-rendező ért el mind a nagyközönség, mind a "vájt fülűek" körében sikereket. Ezeknél az alkotásoknál legtöbbször maga a műfajiság mint egy jól ismert történetsémát jól ismert eszközökkel elmesélő poétikai elv biztosítja azt a "többletet", aminek a segítségével az emberiség alapélményei - szerelem, bűn, igazság, harc - fogalmazódnak meg rendkívül közvetlen, élményszerű módon. A műfajelmélet kérdései igen bonyolultak, ráadásul ezeknek a filmeknek a rendezői a legkevésbé sem tudatosan formálják ki munkáik jelentését, sokkal inkább a hatásra figyelnek, s a nézők is mintegy ösztönösen éreznek rá a magával ragadó hatásmechanizmusok mögött az örök emberi tartalmakra. Éppen ezért a fejezet második felében az elméletalkotás és a rendszerezés igénye nélkül különböző korokban született eltérő jellegű írásokból válogattunk, amelyek a filmtörténet legjellegzetesebb, "legfilmszerűbb" műfajaiba engednek bepillantást.
Hevesy Iván a kortárs szemével és lelkesedésével ír az egyetlen kizárólag a filmben létező, és a hangosfilmmel lényegében letűnt műfajról, a burleszkről. A westernről is elsősorban jellegzetes filmképek jutnak eszünkbe, holott a műfaj az irodalomban is létezik. Máig tartó állóképességét a társadalmi tudattal való szoros kapcsolatának köszönheti, ahogy ezt Wall Wright a western elbeszélő szerkezetének alakulását elemző írása bizonyítja. Hitchcock egyike azon rendezőknek, aki úgy tudott izgalmas és népszerű filmeket csinálni, hogy közben a francia új hullám "szerzői filmesei" számára is példaképpé vált. Nem véletlenül készített vele hosszú interjút François Truffaut, amelyben a Mester sohasem a "mondanivaló", hanem mindig a hatás vagy a technikai lehetőségek oldaláról kommentálja a bűnügyi filmek jellegzetes fogásait, illetve egyes munkáit. A műfajok az idők során természetesen változásokon esnek át. Így igen tanulságos lehet egy-egy jellegzetes műfaj vagy akár hős köré szerveződő munkák összehasonlító elemzése. A végeredmény egyszerre vall a műfaji vonások kötöttségéről és rugalmasságáról: a lényegében egyforma szerkezetű történetek (Tarzané, King Kongé vagy James Bondé a horror, a thriller, az akció- vagy a katasztrófafilm műfajában) különféle társadalmi igényeknek tudnak megfelelni.
|